2013. október 13.

30.rész

*A bejegyzés végén most már lehet véleményezni a fejezeteket.

*Tori szemszöge*

Sírok. Már legalább egy órája csak ezt csinálom, viszont az elég fura, hogy amikor leesnek a könnyeim az arcomról, akkor csak úgy eltűnnek. Nem, nem lehullanak, hanem csillannak egyet és ennyi. Volt-nincs. Ez az egész egyre ijesztőbb és érthetetlenebb.
Mikor látom, ahogyan a nap eltűnik és a helyét felváltja a hold, betakarom magam a puha kis felhőcskémmel. Lehunyom a szememet, de nem vagyok álmos. Csak kimerültem. Lelkileg.
Már minimum egy hét telt el. Milyen sok dologra jöttem rá csupán hét nap alatt. Hadd gyűjtsem csak össze. Rájöttem, hogy nem álom ez az egész, hanem a színtiszta irreális valóság. Megtudtam, hogy nem én vagyok az egyedüli lélek, itt fent az égbolton. Elég sokan vagyunk, de csak azok vannak itt, akik élet és halál közt lebegnek. Kiderült, hogy amikor láttam magamat az úttesten, miközben növekvő vértócsa vett körül, akkor kómába kerültem és még mindig abban vagyok. Vagyis pontosan csak a testem, odalent. Én itt teljesen ébren vagyok. Ja, igen. Azt kifelejtettem, hogy akik itt rekedtek azoknak nincs szükségük alvásra és táplálkozásra sem. Nem tudom meddig fogok itt maradni, de remélhetőleg nem sokáig.
Most múlt el körülbelül este 6 óra. A nap már egészen lent jár és a csillagok kezdenek előbújni. Nézem az eget és azon gondolkozom, hogy lehetnék újra a testemben, amikor rám ugrik Noémi.
-Héjj!-kiáltok rá. Nagyon megijedek, de olyan jó, hogy itt van Noémi. Szerintem ha ő nem ragadt volna-velem együtt-ebbe a köztes állapotban, akkor már rég a mennyben lennék, ugyanis belehaltam volna az unalomba. Noémi állítása szerint már fél éve itt rostokol, de azt mondta neki nem számít, mert jól el van itt. Ő már nagyon sokat tud a földön túli létről. Megosztotta velem minden tudását.

Visszaemlékezés:
(4 nappal ezelőtt)
-És, ha nagyon elszeretnék jutni a mennyországba, azt hogy vihetném véghez?-kérdezi a lány. Aki már egy hete itt van. Itt az égbolton, a csillagok és az elveszett lelkek közt, ahol látni a nap és a hold váltakozását.
-Ezt se tudod? Jajj, jól van. Elmondom. Ha elszeretnél jutni a mennybe-, már pedig tudom, hogy te nem szeretnél, mivel akkor már rég ott lennél na, mindegy. Szóval, ha innen a mennybe akarsz költözni, akkor csak annyi a tennivalód, hogy eldobod a földi életedet. Kész.-mondja a cserfes, mindentudó lányka.
-De ezt én, hogy tudnám megtenni?
-Te sehogy. Mondom, hogy már rég ott lennél... Gondolom vannak szuper barátaid vagy kedves családtagjaid a földön, akik visszahúznak attól, hogy megtedd ezt a lépést. Hogy feladd az életedet.
-Mondjuk-, mint már meséltem -mostanában nem volt túl jó az életem. Tudod elvesztettem a barátaimat és szinte teljesen elszakadtam a családomtól, de mindegy. Még vannak kérdéseim. Akkor a menny kilőve. Hogy juthatok vissza a testembe? 
-Ez egy fokkal bonyolultabb. Igazából, hogy visszajuss azt nagyon akarnod kell. Tiszta szívedből. Én ezért vagyok itt egy fél éve már, mert nem akarom eléggé, és még pár hétig nem is fogom, mivel szerintem szuper misztikus ez az egész, és még egy kicsit élvezni akarom, de persze majd én is visszatérek.
-De én akarom. Tényleg, én nagyon visszaszeretnék menni. 
-Elmondom, hogy mit kell tenned, okés?
Erre csak egy bólintás a válasz a keserves lánytól-, Viktóriától.
-Hunyd le a szemedet. Képzelj magad elé egy embert, akit a világon a legjobban szeretsz...
-Ööö. Még mindig itt vagy. ezt nem értem. Valamit tuti rosszul csináltál. Mondd el, hogy pontosan mire gondoltál és mit képzeltél el.-kéri kedvesen a kicsike, de bölcs Noémi.
-Igazából tudom mit rontottam el. Elképzeltem azt az embert, aki számomra a legtöbbet jelenti, de aztán azt a jelenetet is elképzeltem, ahogyan összetörte a szívemet.
-Na, igen! Ez a gond. Csak lépd át a csalódottságod okát, és már ott is leszel a kórtermedben, az intenzíven. Ta-daa.
-Nem megy. Azt hiszem én is itt leszek még egy darabig...

Újra a jelenben
 Sajna nem tudtam figyelni Noémira, mivel elbóklásztam a gondoltaimban, de valami olyasmit mondott, hogy megyünk golfpartizni? Oké.
-Benne vagy?-kérdezi.
-Persze. Miért is ne lennék?-kérdezek vissza zavartan.
Akkor menjünk.-és ezzel elrepít magával. 
Na ez a kedvencem ebben a világban. Hogy tudunk repülni. Persze nem repülhetünk el a világűrbe. Odáig csak azok tudnak, akik már a túl világon vannak, teljes egészében.
Pár perc múlva itt is vagyunk egy hatalmas felhőn, amin áll még rajtunk kívül, körülbelül 40 lélek. Mindegyiknek a kezében van egy felhőből formázott golfütő.
-Csinálj te is egy olyat amit az ő kezükben látsz, és szilárdítsd meg a gondolatoddal, aztán jöhet a játék.
-Biztos menni fog ez nekem?
-Biiiiztos. Csak csináld már!-parancsol rám Noémi keményen.
Felkarolok egy nagyobb darabot a ,,vattacukor klónból"-Noémi már csak így nevezi a gomolyfelhőket- majd  próbálok formálni belőle egy egyenes botot, egy kiálló résszel a végén. Mind ezek után magam elé képzelek egy igazi golfütőt, és bumm: meg is szilárdul a felhő a kezemben. Állati!
Pár perccel később, mikor már Noémi is megcsinálja a saját ütőjét elmagyarázza a játékszabályokat. Ezek után felrepül, és levesz az égről két ragyogó és fényes csillagot. Az egyiket az én golfütőm elé rakja, a másikat pedig a sajátja elé. Beleütök a sziporkázó csillaglabdámba egyet, és majdnem belemegy az első kijelölt lyukba a felhőn... de mégsem. Jön Noémi. Ő már elég gyakorlott és egyből beleviszi a csillagját a lyukba. Addig játszunk míg fel nem kel a nap és a csillagjaink el nem futnak előlünk.
Eltelik pár óra-ez alatt a pár óra alatt csak hülyültem Noémival és nevettünk. Egyszer csak megszólal:
-Jajj, úgy látszik mindenki hamarabb távozik, mint én. Gondoltam, hogy te is el fogsz menni, de azért nem, hogy ennyire korán. Szia Tori! Nagyon jó volt veled. Nagyon megszerettelek. Remélem, hogy majd egyszer a földön is megismerhetlek, és majd lehetünk ott is barátnők. Viszlát!-ezzel megölel. Én csak furcsán nézek rá. Aztán azt veszem észre, hogy Noémi egyre magasabb és magasabb kezd lenni. Ekkor rájövök, hogy nem ő kezd hiper gyorsan nőni, hanem én kezdek süllyedni. Mikor már a nyakamnál van a felhő és a "testem" alatta, hirtelen lehúz valami és villámsebességgel elkezdek zuhanni lefelé. Még arra sincs időm, hogy sikítsak vagy kapálódzak...
Egyszer csak elkezdek érezni.