2013. október 10.

29.rész

* Hey, hello! Bal oldalt légyszi szavazzatok, ha lehet. (Az érdekelne, hogy nektek melyik blog design tetszett jobban.) Előre is köszi és remélem tetszeni fog a lent látható rész. Várom a kommenteket, puszi.

*Tori szemszöge*

Au! Mi ez? Mindjárt megvakulok. Az előbb hirtelen annyira elkezdett fájni mindenem mintha darabjaimra zúztak volna, most meg már nem érzek semmi rosszat, csak éppenséggel nem látok semmit, csak fehérséget. Végre kezdem megszokni ezt a nagy világosságot. Most már kitudom venni, hogy mi vesz körül. Nézzük csak! Hunyorogva jobbra nézek és csak kék, lila, sárga, piros és még ezer más szín árnyalatát látom pompázni. Nem, nem váltakoznak, inkább csak egybefolynak, mint amikor a festővásznon a művész elrontja az alkotását és két szín egymásba árad. Ez valami gyönyörű. Veszek egy fordulatot a tengelyemen. Még csodálom ezt a látványt és gondolkozom azon, hogy hol is vagyok. Azt hiszem álmodom. Nem tudom. A nagy filozofálgatásom közepette feltekintek-semmi különös-, majd le. Uram Atyám! Édes istenkém! Ez az álom elég fergeteges. Mikor lenézek csak annyit veszek észre, hogy egy nagyobbacska gomolyfelhőn állok mezítláb, és mikor átnézek az édes vattacukorra hasonlító felhőn meglátom a házunkat. Innenről, körülbelül akkorának néz ki, mint a tenyerem. Lefekszek a felhőre. Olyan puha és olyan selymes. Belemarkolok és látom, hogy egy darabka pamacs ott marad a kezemben. Elkezdem dobálni. Kiderül, hogy könnyebb, mint egy tollpihe, ami szinte lehetetlen. Mikor befejezem a játszadozást visszanézek a házamra, aztán megpillantom mellette az iskolát. Jesszus!!! Abban a pillanatban, amikor az iskola fókuszomba kerül, egyből beugrik egy kis film, ami lejátszódik egy másodperc alatt, majd visszanyerem a látásomat és újra csak egy iskola van előttem, semmi több. A kis filmen persze én voltam a főszereplő. A lényeg annyi volt, hogy elkésem az első óráról ezért gyorsan elkezdek futni a suli felé. Átfutok az úttesten amikor hirtelen egy kamion belém jön. Szerencsére még a baleset bekövetkezte előtt próbált lefékezni, ezért nem lett belőlem palacsinta. De nagyon súlyosan nézek ki. A fejemből ömlik a vér, és meg se moccanok. Mikor a suli mellé esik a pillantásom meg is látom önmagamat, amint beraknak a mentőautóba?! Ez nekem sok. Legyen már vége ennek a rémálomnak. Elkezdem ütni a fejemet és sikoltozom. De nem segít semmit. Úgy látszik meg kell várnom, hogy felébredjek. A mentőautó gyorsan elhúz. Követem a szememmel. Egészen addig a pillanatig amíg a kórházba nem ér, ami szerencsére csak 10 percre van az iskolától. Ébreeeeedj már fel!-kiáltom. Ébresztőőőőő!!!
Zokogni kezdek. Ennyire borzasztó álmom még sose volt, de az a legnagyobb gond, hogy úgy érzem ez nem csak a fantáziám szüleménye... Ez a valóság.