Noémi úgy nézett rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az, hogy az ember találkozik, a ,,mennyben" megismert barátjával. Noémi egy elég különleges barátnőm volt (azért is, mert nem tudtam, hogy csak álmodtam, vagy valójában is létezett...). Ő fordítva látta a világot; amit mások irreálisnak tartanak, vagy ami az emberek többségét megrémítené: neki az volt a saját valósága.
- Mire vársz, gyere! - invitált be a saját lakásomba. Odaadtam neki a kulcsomat, mivel nekem annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam beletalálni a zárba. Bementünk a házba, és leültünk a nappaliba. Még egy szusszanásnyi időt sem hagyott, és elkezdte hadarni:
- Szóval, igen ez a valóság. Lejöttem - vagyis vissza (ide a földre), lényegtelen - lett egy képességem, akikkel fönt megismerkedtem, azoknak beleláthatok az életükbe, igen, persze nem akartam betolakodni a magánszférádba, de kíváncsi voltam rá, hogy vagy, mi van veled, erre azt kellett látnom, hogy sírsz, miközben Dave elmegy? És te csak úgy ölbe tett kézzel hagytad? Hogy tehetted?! Azt hiszed, majd magától megoldódik minden?
Szóhoz sem tudtam jutni.
- Tori, térj már észhez!
- Mi van? Mit kéne tennem? Már, ha meghallja szerintem a nevemet attól is rosszul lesz! Nem vágyik másra, csak arra, hogy elfelejtsen. Ezt a hibámat már nem hozhatom helyre... sehogy.
- Mindent helyre lehet hozni!
- NEM! Ezt nem lehet! Hülye voltam, tudom. Bele kell törődnöm, hogy elvesztettem a másik felemet. Nem akarok több csalódást okozni Davenek, ennél jobban szeretem.
- Ahogy mondtad, ő a másik feled, te meg neki az övé. Érted?!?! Ti csak együtt létezhettek igazán!
- Én létezhetek csak vele, ő létezhet mással is, ő nem tehet semmiről, nem köthetem magamhoz, egy ilyen emberhez, mint amilyen én vagyok.
- Ezek ostobaságok! Felállasz, és elmegyünk Davehez!
- Alig pár napja történt. Bárcsak érteném, hogy miért tesz mindenki úgy, mintha egy csettintésembe telne, hogy Dave újra az enyém legyen.
- Mert így van.
- Léteznek kiküszöbölhetetlen hibák.
- Nincs igazad...
Később, miután Noémi abbahagyta a győzködésemet - legalábbis mára -, kiderült, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt felkeresett.
- ... szóval ideköltözhetnék, pár napra? Esetleg két hétre?
- Jahajj, már értem! Igazából, téged nem is a szerelmi életem zaklatott fel annyira, hogy leutazz hozzám, nemde? - kérdeztem gunyorosan.
- Nos... nem. - mosolygott álszenten. - De - próbálta kimagyarázni magát valahogy -, az is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy eldöntsem, hogy téged választalak. Lényeg, a lényeg: te lettél az a szerencsés, akihez hozzáköltözöm két teljes hétre!
- Várj, oké, hogy az uncsitesód, akinél eddig laktál, kapott egy ajándék repjegyet Californiába, amit majd a feleségével fog eltölteni, ugye? De mi van a szüleiddel?
- Árva vagyok.
- Jajj, Istenem. Hogy-hogy nem említetted eddig?
- Épp ezért. Nem szeretem, ha sajnálnak. Egyébként, nem ismertem őket. Anyukám a szülés után hunyt el. Az apukám... Nos, senki se tudta, hogy ki volt. Anya, nem beszélt róla senkinek, soha.
- Értem. Akkor... Megkérdezem a szüleimet, de biztos, megengedik, hogy itt lakj két hétig. Bár, nem tudom, hogy fogod viselni a húgaimat.
- Imádom a gyerekeket - lelkesedett be Noémi.
- Ők nem gyerekek...
*Dave szemszöge*
Ott ültem az ölemben Emilivel. Épp a nyakamat csókolgatta. Próbáltam élvezni. Próbáltam nem Torira gondolni. Ő is így érezhetett, miközben Ádámmal volt? Nem lehet, hogy közben ő is rám gondolt, nem lehet, hogy az én hibám volt, mert úgy elhanyagoltam? Nem lehet...? Verd már ki a fejedből! - parancsoltam magamra. Itt van egy gyönyörű lány. Okosnak nem okos... De legalább kedves. Tori, sose volt kedves. Mindig szívattuk egymást. Sok összetűzésünk volt. Nem beszéltünk sosem udvariasan, illedelmesen egymással. Viszont egyikünk se gondolta, hogy ez ne lenne helyénvaló. Egyből megtaláltuk az közös hangot. Nem sértődtünk meg a másik poénjain, pedig voltak durvábbak is, amire a többiek olykor rácsodálkoztak, de csak az számított: mi értettük. Hülyeség! Utáltam, hogy Tori nem volt kedves, finomkodó, sőt, hogy bunkó volt. Én a kedves lányokat szerettem. Tori előtt csakis kedves, törékeny lányokkal randizgattam. Mind ugyanolyanok. Nem számít, ők az én eseteim. Ők olyanok, mint Emili. Miért nem vallom be, hogy hiányzol...
- Tori!
- Micsoda? - érdeklődte meg Emili féltékenyen, hogy az előbb milyen lánynak a neve is hagyta el a számat.
- Semmi, szerelmem, csak azt mondtam, hogy Tomi... tudod az egyik barátom, elfelejtettem neki visszaadni az egyik CD-jét, amit elvettem.
- Ja, igen, tudom melyik az. - Még jó, hogy nem okos... Különben meg nincs is Tomi nevű ismerősöm... - fűztem hozzá gondolatban. Na, igen, Tori egyből rendezett volna egy féltékenységi jelenetet. Ami persze egy békülős csókkal ért volna véget. (Emili meg csak behallucinálja,Tomit.) Hjajj, hiányoznak azok a békülős csókok. Emilié a közelükbe sem ér. Holnap új lányt kell találnom. Olyan könnyű felszedni az utcáról valami buta libát. Miért nem hagyják, hogy küzdjek értük - legalább csak egy kicsit - mint Tori. Sokkal izgalmasabb volt, és nem éreztem azt, hogy egy ribanc a barátnőm...
- A telefonom - válaszoltam Emili kérdő tekintetére, és megnéztem ki hívott. Tori. Ez volt ma már kb. a harmincadik hívása. Eddig egyáltalán nem keresett, mióta szakítottunk. Nem tudom, mi történhetett, de nem is érdekel. Megcsalt, rendben. Akkor most érezze ugyanazt, amit én... Nem hiszem el! Most komolyan besértődtem? Mint egy csaj? Ebből is látszik, hogy Tori csak rosszat hoz ki belőlem. Nincs rá szükségem; a múlté. Ezzel kinyomtam az újabb hívást.
