*Jujj! Bocsássatok meg... Azt hittem, hogy mát megosztottam ezt a bejegyzést, de csak akkor vettem észre, hogy nem amikor az egyik feliratkozóm, Emma megkérdezte, hogy ,,Lesz kövi évad????????????????". Na, akkor végülis csak annyi a lényeg, hogy a blognak nem lesz vége... és itt is van a bejegyzés, aminek már régóta kint kéne lennie (mégegyszer bocsi!):
Lesz második évadja a blognak... Pontosabban nem is második évadja, hanem inkább egy extra évadja... Mivel az elkövetkezendő részek nem az iskoláról fognak szólni, és az ott történő bonyodalmakról, hanem a nyárról; bulizás és a lazulás évszakáról. Még annyi változás lesz a részekben, hogy nem napló formában lesz megírva és dátumokhoz kötve, viszont ugyanúgy Tori szemszögéből fog lejátszódni a sztori.
Sajnos, a suli elveszi minden időmet meg a zenélés és a tánc... Hagyjuk csak az a lényeg, hogy a blog a téli szünetben fog másodjára megnyitni. Na, ennyi lett volna ez a kis rövidke közlemény, remélem továbbra is fogok kapni feliratkozókat és kommenteket, még a hosszú szünetelés ellenére is. Ide is bekukkanthattok majd-ez a legújabb blogom (hirtelen elkapott az ihlet)-> Mikor megismertelek...
Amúgy, ha lenne kérdésetek a szereplőkkel vagy esetleg a történettel kapcsolatban, ha nem lenne valami teljesen tiszta a blogban, akkor azt nyugodtan megírhatjátok nekem kommentben és chat-en is :))
Puszi: Tina XOXO
2013. november 7.
2013. október 25.
33.rész (Epilógus)
*Holnap fog kiderülni a blog sorsa ;* Várom a véleményeteket erre a fejezetre.
Június 16, szombat
Eltelt pár hónap a balesetem óta... Már nincs semmi bajom. Mialatt én a kórházban voltam, Timi, Dominik, Kincső, Bella és Daisy, kiderítették, hogy ki volt az igazi tettes - aki drogot hagyott a gimi mosdójában... Egy tizedikes volt, akinek nem rég váltak el a szülei, és a pasija is nem rég szakított vele. Megértem. Az ő helyzete kb. olyan volt, mint az enyém csak.. sokkal súlyosabb. Szóval, miután kiderült, hogy mégsem vagyok drogos, visszakerültem Pestre, az otthonomba... Vele együtt. Igen, Dave visszajött Pestre. A szüleivel sajnos most nem fog egy ideig kibékülni. Mindennap diákmunkát kell végeznie, hogy kitudja fizetni az elit iskola költségeit, de azt mondta, hogy nem érdekli, hogy mindennap éjszakáig kell dolgoznia, ugyanis a sok meló utána láthat engem, és ez többet ér neki mindennél. Mi egymáshoz tartozunk, és soha többet nem válunk, az tuti. Szükségem van rá, nekem ő az igazi. Hisz' miatta tértem vissza az életbe is! Kell ennél több bizonyíték? Nekem nem. Igazából sosem éreztem úgy, mintha tényleg magamra hagyott volna, akár egy pillanatra is. Ő mindig gondolt rám, és mindig velem volt. Mivel ez egy elit suli, itt év végén vizsgáznunk kell. Ez egy amolyan felkészítő dolog az érettségire. A sok lemaradásomat nagyon nehéz volt behozni, de barátaim segítségével sikerült, és egész jó eredményeim lettek. Ma volt az évzáró ünnepség. Milyen fura is volt lezárni ezt az évet, mintha csak nem rég álltam volna ugyanabban a suliban, ugyanabban az aulában, ugyanazokkal a diákokkal és tanárokkal az évet megnyitni. Aznap láttam meg először Davet. Már akkor is - és most is éreztem - ugyanazt a varázslatot, ami körül veszi mindenemet, ha csak rágondolok. A naplómnak most írom le az utolsó mondatait, és az utolsó szavait. Ez a kis könyvecske tartalmaz mindent. Az elején egy barátok és élmények nélküli lány írta ennek a füzetnek a lapjait, most meg már egy olyan kamasz, akire rátalált az igaz szerelem, benne volt egy mentőakcióban, melyben megmentette egy hippi lány húgát, volt már emo, és szenvedett már alkoholmérgezésben is, piercingeket lövetett, elütötte egy kamion, megjárta már a földöntúli világot és összebarátkozott egy szellemmel. Úgy látszik bevált a kívánságom. Ez a gimi megadott nekem mindent. Megkaptam a legjobb barátok, akiket csak lehet, a legizgalmasabb kalandokban vettem részt, és persze a rátaláltam a nagy Ő-re. Örökre őrizni fogom ezt a kis kincset a kezemben. És ha, majd felnőtt leszek, előveszem és megkérdezem a mellettem ülő férfitól:
-Emlékszel ránk?
*Tori szemszöge*
-Na, elkészültél már: -kérdezi Kincső a fürdőszobából, miközben leírom a naplóm oldalaira az utolsó gondolataimat.
-Mindjárt... és... Kész vagyok!
-Remek, akkor indulhatunk?-kérdezi pirosra rúzsozott ajkaival cuppogva.
-Igen, mehetünk-nevetem. És elindulunk a gimiben megrendezett nyár köszöntő bulira. Mikor odaérünk fogadnak a partnereink - engem Dave, Kincsőt meg a pasija Gergő. Mindketten adunk egy csókot a barátaink ajkaira, majd benyomulunk a tömeggel a bulira. Elkezdünk táncolni.
-Gyönyörű vagy-súgja a fülembe Dave.
-Köszi... te is.-mosolygom, erre ő csak röhög egyet. Na, szép!
-Igyekszem-mondja végül.
Ezután beállunk táncolni, közben megiszunk néha egy-egy felest. Végül is vége a tanításnak. Miért ne? Nem leszek úgy se megint alkoholista. Ez még belefér.
Már ott tartunk Davevel, hogy teljesen lerészegedtünk és csak röhögünk egymás mondatain. Eléggé szédülök már. A körülöttünk lévők ugyanígy vannak ezzel, mind kótyagosak. Kótyagosak. Értitek! Ezen megint röhögnöm kell.
Nem hiszem, hogy holnapra a mai buliból nem csak néhány homályos emlékfoszlány fog beugrani, de azt tudom, hogy ami most jön, azt a végtelenségig fogom őrizni az emlékeimben:
Odajön hozzám Dave. Alig bír megállni a lábán.
-Ez lesz az utolsó-jelenti ki, és a kezembe ad egy újabb pohárral.
-Mire koccintsunk?-kérdezem. Gondolkodik egy picit.
-Az örökkévalóság kezdetére-mondja komolyan.
-Az örökkévalóság kezdetére.-ezzel lehajtjuk, és utána zálogként, egy olyan érzéki, erős és szenvedélyes csókot adunk egymásnak, mint még soha.
Június 16, szombat
Eltelt pár hónap a balesetem óta... Már nincs semmi bajom. Mialatt én a kórházban voltam, Timi, Dominik, Kincső, Bella és Daisy, kiderítették, hogy ki volt az igazi tettes - aki drogot hagyott a gimi mosdójában... Egy tizedikes volt, akinek nem rég váltak el a szülei, és a pasija is nem rég szakított vele. Megértem. Az ő helyzete kb. olyan volt, mint az enyém csak.. sokkal súlyosabb. Szóval, miután kiderült, hogy mégsem vagyok drogos, visszakerültem Pestre, az otthonomba... Vele együtt. Igen, Dave visszajött Pestre. A szüleivel sajnos most nem fog egy ideig kibékülni. Mindennap diákmunkát kell végeznie, hogy kitudja fizetni az elit iskola költségeit, de azt mondta, hogy nem érdekli, hogy mindennap éjszakáig kell dolgoznia, ugyanis a sok meló utána láthat engem, és ez többet ér neki mindennél. Mi egymáshoz tartozunk, és soha többet nem válunk, az tuti. Szükségem van rá, nekem ő az igazi. Hisz' miatta tértem vissza az életbe is! Kell ennél több bizonyíték? Nekem nem. Igazából sosem éreztem úgy, mintha tényleg magamra hagyott volna, akár egy pillanatra is. Ő mindig gondolt rám, és mindig velem volt. Mivel ez egy elit suli, itt év végén vizsgáznunk kell. Ez egy amolyan felkészítő dolog az érettségire. A sok lemaradásomat nagyon nehéz volt behozni, de barátaim segítségével sikerült, és egész jó eredményeim lettek. Ma volt az évzáró ünnepség. Milyen fura is volt lezárni ezt az évet, mintha csak nem rég álltam volna ugyanabban a suliban, ugyanabban az aulában, ugyanazokkal a diákokkal és tanárokkal az évet megnyitni. Aznap láttam meg először Davet. Már akkor is - és most is éreztem - ugyanazt a varázslatot, ami körül veszi mindenemet, ha csak rágondolok. A naplómnak most írom le az utolsó mondatait, és az utolsó szavait. Ez a kis könyvecske tartalmaz mindent. Az elején egy barátok és élmények nélküli lány írta ennek a füzetnek a lapjait, most meg már egy olyan kamasz, akire rátalált az igaz szerelem, benne volt egy mentőakcióban, melyben megmentette egy hippi lány húgát, volt már emo, és szenvedett már alkoholmérgezésben is, piercingeket lövetett, elütötte egy kamion, megjárta már a földöntúli világot és összebarátkozott egy szellemmel. Úgy látszik bevált a kívánságom. Ez a gimi megadott nekem mindent. Megkaptam a legjobb barátok, akiket csak lehet, a legizgalmasabb kalandokban vettem részt, és persze a rátaláltam a nagy Ő-re. Örökre őrizni fogom ezt a kis kincset a kezemben. És ha, majd felnőtt leszek, előveszem és megkérdezem a mellettem ülő férfitól:
-Emlékszel ránk?
*Tori szemszöge*
-Na, elkészültél már: -kérdezi Kincső a fürdőszobából, miközben leírom a naplóm oldalaira az utolsó gondolataimat.
-Mindjárt... és... Kész vagyok!
-Remek, akkor indulhatunk?-kérdezi pirosra rúzsozott ajkaival cuppogva.
-Igen, mehetünk-nevetem. És elindulunk a gimiben megrendezett nyár köszöntő bulira. Mikor odaérünk fogadnak a partnereink - engem Dave, Kincsőt meg a pasija Gergő. Mindketten adunk egy csókot a barátaink ajkaira, majd benyomulunk a tömeggel a bulira. Elkezdünk táncolni.
-Gyönyörű vagy-súgja a fülembe Dave.
-Köszi... te is.-mosolygom, erre ő csak röhög egyet. Na, szép!
-Igyekszem-mondja végül.
Ezután beállunk táncolni, közben megiszunk néha egy-egy felest. Végül is vége a tanításnak. Miért ne? Nem leszek úgy se megint alkoholista. Ez még belefér.
Már ott tartunk Davevel, hogy teljesen lerészegedtünk és csak röhögünk egymás mondatain. Eléggé szédülök már. A körülöttünk lévők ugyanígy vannak ezzel, mind kótyagosak. Kótyagosak. Értitek! Ezen megint röhögnöm kell.
Nem hiszem, hogy holnapra a mai buliból nem csak néhány homályos emlékfoszlány fog beugrani, de azt tudom, hogy ami most jön, azt a végtelenségig fogom őrizni az emlékeimben:
Odajön hozzám Dave. Alig bír megállni a lábán.
-Ez lesz az utolsó-jelenti ki, és a kezembe ad egy újabb pohárral.
-Mire koccintsunk?-kérdezem. Gondolkodik egy picit.
-Az örökkévalóság kezdetére-mondja komolyan.
-Az örökkévalóság kezdetére.-ezzel lehajtjuk, és utána zálogként, egy olyan érzéki, erős és szenvedélyes csókot adunk egymásnak, mint még soha.
2013. október 22.
:((...
Sziasztok! Most lehet, hogy egy hétig nem lesz új rész, mivel gondolkodnom kell, hogy legyen második évad vagy ne (valószínűleg lesz...). (Azért nem fogok tudni írni, mert még el kell döntenem magamban, hogy folytatom-e, avagy sem. Ha mégis tovább csinálom, akkor az új részt is úgy írom meg, hogy lehessen folytatni.)
2013. október 20.
32.rész
*Dave szemszöge*
Pár perc múlva visszamegyek a folyosóra. Egyenesen Tori kórtermébe sétálok. Leülök az ágyához, és próbálom visszafogni magamat.
-Tori, édesem...-elcsuklik a hangom, de folytatom- kérlek gyere vissza. Szükségem van rád. Nem hagyhatsz itt...
*Másnap*
Itt éjszakáztam a kórházban. Olyan kényelmetlen volt, a kemény faszék amiben aludtam... de most pont le*arom. Felegyenesedem és odamegyek Torihoz. Az itteni nővérek azt mondták, hogy a betegek hallják, amit beszélnek hozzájuk, akkor is, ha nincsenek teljesen az elméjüknél. Úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom ezzel, és ma elmesélem Torinak, hogy mik történtek mialatt Amerikában voltam.
Óvatosan leülök az ágy szélére. Még csak hozzá sem érek. Sóhajtok egy órásit, és belekezdek a mesémbe:
-Jajj, kedves. Ha tudnád milyen sok dolgon mentem keresztül nélküled... Bár hallottam, hogy neked se volt semmi panaszod unalmas életre. Voltál emo, alkoholista, áldrogos... Dominik és Timi mindent elmondtak nekem. Persze megértelek, de akkor sem kellett volna ezt tenned. Tudom, hogy az én hibámból fakadt ez az egész, de... Jó, hagyjuk is. Ami történt, az már megtörtént - nézd, milyen költőivé tettél... Úgyse tudnánk változtatni az elmúlt hónapok eseményein. Mivel én már tudom, hogy te mit csináltál, míg én nem voltam itt, azt gondolom, hogy úgy fair, ha te is tudod, hogy én mit csináltam, míg te nem voltál ott kint, Amerikában. Akkor kezdjük... a szakításunktól! Hosszú egy sztori lesz...
Aznap hajnalban, mikor utoljára... mikor utoljára csókolhattalak meg, az volt az első dolgom, hogy bele vágjak egy jó nagyot a falba... Meglett az eredménye is. Elrepedt a mutató és a középső ujjam, a gyűrűs pedig eltört. Igen, ha most ébren lennél biztosan hátba veregetnél és gratulálnál nekem, mindezt azzal a gonosz cinikus hangoddal keverve...
Mi is történt ezek után? Felszálltam a gépre, oké. Semmi, semmi. Leszálltam, igen.-motyogom.
-Ja, mikor leszálltam a gépről, egyből magamra uszítottam Anya és Apa haragját, de nem érdekelt, mivel úgy gondoltam, - és még mindig így érzem - hogy nem volt joguk ahhoz, hogy a megkérdezésem nélkül elhozzanak egy másik kontinensre. Ezek után, teljesen megváltoztam. Amerikában mindenki csak a durva, bunkó és agresszív Davet ismerte. Sajnos nem csak te estél át egy óriási változáson, hanem én is. Az első napom az amerikai gimiben elég húzós volt... Még csak két órát töltöttem abban a suliban, de már gazdagodtam két figyelmeztetővel és egy igazgatói intővel. A figyelmeztetőket, azért kaptam mert beszóltam két tanárnak. Az intőt meg azért, mert khm, szétvertem egy gyereket. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Általában semmin sem kapom fel a vizet, de aznap muszáj volt levezetnem valamin a szenvedéseimet. Tudom, hogy szörnyű dolgot csináltam. Szegény srác nem érdemelte meg, hogy agyon püföljék. Hiszen nem is csinált semmit, csak hát... Rosszkor volt, rossz helyen. Sajnálom Tori, hogy ilyenekkel terhellek, de úgy érzem, hogy a másik felemnek tudnia kell rólam mindent, amit csak lehet... Akkor folytatom. Már az első nap rám ragadt minden r*b*nc csaj, Te nem ilyen voltál, és most sem vagy olyan, mint azok a lányok. Emlékszem a megismerkedésünk napjára. Ez afféle szerelem volt első látásra - az én részemről. Pontosan emlékszem mindenre. Aznap reggel elaludtam, ezért nem volt túl sok időm elkészülni. Felvettem egy farmert egy pólóval, fogat mostam, és már indultam is a suliba... még a hajamat sem volt időm megfésülni - persze a gimiben mindenki azt hitte, hogy csak divatból állítottam be úgy. Na persze, én és a divat, mintha a kis csóró stílusommal összeférne a kettő... Még időben beértem, gyorsan felfutottam a lépcsőn, megkerestem a termünket és bementem. Megálltam, és a tekintetemet egyből Rád szegeztem, ahogyan te is rám. Végig siklott mindenemen egy kellemes érzés. Valami melegség, valami ismeretlen érzés, valami jó és tökéletes. A gyomrom összeszorult és egy percre a lélegzetem is elállt. Általában ilyeneket a filmekben mesélnek a lányok a barátnőiknek, de most ez van... Nem akartam, hogy furának nézz, amiért olyan sokáig bámullak, ezért mondtam egy hellot, és ledobtam magamat egy padba, úgy imitálva, mintha észre se venném, hogy az a pad eggyel a te padodtól van jobbra. Oda jöttél a padodhoz és felültél a tetejére. A fejemben csak azon gondolkodtam, hogy hogyan is lehetek ekkora mázlista és, hogy remélem nem fogom leégetni magamat. Letettem a fejemet a padra, csakhogy legyen egy kis időm gondolkodni, hogy miről is társaloghatnék egy olyan elképesztő lánnyal, mint te. Megkérdezted, hogy mi a nevem, és persze bemutatkoztál. Aranyos volt ahogyan zavarba jöttél. - mosolygok, magamban felidézve a régi emléket.
-Ezek után megismertelek. A belső éned csak növelte az imádatomat irántad. Arra gondoltam, hogy téged nekem találtak ki. Még csupán csak egy hete ismertelek, de tudtam hogy cselekednem kell, mert mindig csak arra gondoltam, hogy milyen lehet az ölelésed, a csókod... Minden figyelmem csak is rád irányult, ha ott voltál a közelemben, ha nem. Rá egy hétre összejöttünk, és a kapcsolatunk kezdett kibontakozni. Életem legszebb napjai! Ez a pár hónap nélküled, már önmagában a legszörnyebb és legfájdalmasabb kínszenvedés volt. Nem bírnék nélküled élni és ezt te is jól tudod! Ugye nem gondoltad csupán egy pillanatig sem, hogy elhagytalak? Miattad tettem, azt hittem, hogy így nélkülem jobb lesz neked, még erre is képes voltam érted. Nem tudtam, hogy mi hiányzik az életemből, míg nem jöttél, és most nem hagyhatsz magamra. Te vagy a másik felem, ha te elmennél én sosem lehetnék teljes.
Megfogtam a kezedet, a lehető leggyengédebben módon...
És ekkor megéreztelek.
Pár perc múlva visszamegyek a folyosóra. Egyenesen Tori kórtermébe sétálok. Leülök az ágyához, és próbálom visszafogni magamat.
-Tori, édesem...-elcsuklik a hangom, de folytatom- kérlek gyere vissza. Szükségem van rád. Nem hagyhatsz itt...
*Másnap*
Itt éjszakáztam a kórházban. Olyan kényelmetlen volt, a kemény faszék amiben aludtam... de most pont le*arom. Felegyenesedem és odamegyek Torihoz. Az itteni nővérek azt mondták, hogy a betegek hallják, amit beszélnek hozzájuk, akkor is, ha nincsenek teljesen az elméjüknél. Úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom ezzel, és ma elmesélem Torinak, hogy mik történtek mialatt Amerikában voltam.
Óvatosan leülök az ágy szélére. Még csak hozzá sem érek. Sóhajtok egy órásit, és belekezdek a mesémbe:
-Jajj, kedves. Ha tudnád milyen sok dolgon mentem keresztül nélküled... Bár hallottam, hogy neked se volt semmi panaszod unalmas életre. Voltál emo, alkoholista, áldrogos... Dominik és Timi mindent elmondtak nekem. Persze megértelek, de akkor sem kellett volna ezt tenned. Tudom, hogy az én hibámból fakadt ez az egész, de... Jó, hagyjuk is. Ami történt, az már megtörtént - nézd, milyen költőivé tettél... Úgyse tudnánk változtatni az elmúlt hónapok eseményein. Mivel én már tudom, hogy te mit csináltál, míg én nem voltam itt, azt gondolom, hogy úgy fair, ha te is tudod, hogy én mit csináltam, míg te nem voltál ott kint, Amerikában. Akkor kezdjük... a szakításunktól! Hosszú egy sztori lesz...
Aznap hajnalban, mikor utoljára... mikor utoljára csókolhattalak meg, az volt az első dolgom, hogy bele vágjak egy jó nagyot a falba... Meglett az eredménye is. Elrepedt a mutató és a középső ujjam, a gyűrűs pedig eltört. Igen, ha most ébren lennél biztosan hátba veregetnél és gratulálnál nekem, mindezt azzal a gonosz cinikus hangoddal keverve...
Mi is történt ezek után? Felszálltam a gépre, oké. Semmi, semmi. Leszálltam, igen.-motyogom.
-Ja, mikor leszálltam a gépről, egyből magamra uszítottam Anya és Apa haragját, de nem érdekelt, mivel úgy gondoltam, - és még mindig így érzem - hogy nem volt joguk ahhoz, hogy a megkérdezésem nélkül elhozzanak egy másik kontinensre. Ezek után, teljesen megváltoztam. Amerikában mindenki csak a durva, bunkó és agresszív Davet ismerte. Sajnos nem csak te estél át egy óriási változáson, hanem én is. Az első napom az amerikai gimiben elég húzós volt... Még csak két órát töltöttem abban a suliban, de már gazdagodtam két figyelmeztetővel és egy igazgatói intővel. A figyelmeztetőket, azért kaptam mert beszóltam két tanárnak. Az intőt meg azért, mert khm, szétvertem egy gyereket. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Általában semmin sem kapom fel a vizet, de aznap muszáj volt levezetnem valamin a szenvedéseimet. Tudom, hogy szörnyű dolgot csináltam. Szegény srác nem érdemelte meg, hogy agyon püföljék. Hiszen nem is csinált semmit, csak hát... Rosszkor volt, rossz helyen. Sajnálom Tori, hogy ilyenekkel terhellek, de úgy érzem, hogy a másik felemnek tudnia kell rólam mindent, amit csak lehet... Akkor folytatom. Már az első nap rám ragadt minden r*b*nc csaj, Te nem ilyen voltál, és most sem vagy olyan, mint azok a lányok. Emlékszem a megismerkedésünk napjára. Ez afféle szerelem volt első látásra - az én részemről. Pontosan emlékszem mindenre. Aznap reggel elaludtam, ezért nem volt túl sok időm elkészülni. Felvettem egy farmert egy pólóval, fogat mostam, és már indultam is a suliba... még a hajamat sem volt időm megfésülni - persze a gimiben mindenki azt hitte, hogy csak divatból állítottam be úgy. Na persze, én és a divat, mintha a kis csóró stílusommal összeférne a kettő... Még időben beértem, gyorsan felfutottam a lépcsőn, megkerestem a termünket és bementem. Megálltam, és a tekintetemet egyből Rád szegeztem, ahogyan te is rám. Végig siklott mindenemen egy kellemes érzés. Valami melegség, valami ismeretlen érzés, valami jó és tökéletes. A gyomrom összeszorult és egy percre a lélegzetem is elállt. Általában ilyeneket a filmekben mesélnek a lányok a barátnőiknek, de most ez van... Nem akartam, hogy furának nézz, amiért olyan sokáig bámullak, ezért mondtam egy hellot, és ledobtam magamat egy padba, úgy imitálva, mintha észre se venném, hogy az a pad eggyel a te padodtól van jobbra. Oda jöttél a padodhoz és felültél a tetejére. A fejemben csak azon gondolkodtam, hogy hogyan is lehetek ekkora mázlista és, hogy remélem nem fogom leégetni magamat. Letettem a fejemet a padra, csakhogy legyen egy kis időm gondolkodni, hogy miről is társaloghatnék egy olyan elképesztő lánnyal, mint te. Megkérdezted, hogy mi a nevem, és persze bemutatkoztál. Aranyos volt ahogyan zavarba jöttél. - mosolygok, magamban felidézve a régi emléket.
-Ezek után megismertelek. A belső éned csak növelte az imádatomat irántad. Arra gondoltam, hogy téged nekem találtak ki. Még csupán csak egy hete ismertelek, de tudtam hogy cselekednem kell, mert mindig csak arra gondoltam, hogy milyen lehet az ölelésed, a csókod... Minden figyelmem csak is rád irányult, ha ott voltál a közelemben, ha nem. Rá egy hétre összejöttünk, és a kapcsolatunk kezdett kibontakozni. Életem legszebb napjai! Ez a pár hónap nélküled, már önmagában a legszörnyebb és legfájdalmasabb kínszenvedés volt. Nem bírnék nélküled élni és ezt te is jól tudod! Ugye nem gondoltad csupán egy pillanatig sem, hogy elhagytalak? Miattad tettem, azt hittem, hogy így nélkülem jobb lesz neked, még erre is képes voltam érted. Nem tudtam, hogy mi hiányzik az életemből, míg nem jöttél, és most nem hagyhatsz magamra. Te vagy a másik felem, ha te elmennél én sosem lehetnék teljes.
Megfogtam a kezedet, a lehető leggyengédebben módon...
És ekkor megéreztelek.
2013. október 15.
Hellosztok!
(A legújabb rész ezalatt a bejegyzés alatt fellelhető.. Csak, ha valaki nem találná meg :DD)
Jajj, sajnos ennek is el kellett jönnie. A blognak hamarosan elérkezik a befejező része. Azért annyira hamarosan mégsem... Inkább csak lassacskán. Remélem a történetnek, pár ember tetszését sikerült igazán elnyernie...
A lényeg a lényeg: indítok egy új blogot október 19-én - az új blogom miatt nem fogom hanyagolni a régit, magyarul ezt - és várok minél több feliratkozót és véleményt. Ez a blog szinte teljesen eltér ettől. Ez tele lesz fantáziával és misztikussággal.
Csak egy érdekesség (remélem észre vettétek volna magatoktól is...): a főszereplő nem más, mint Tori egyik ikertestvérhúga : Evelin - itt már kamaszkorában fog szerepelni. Persze Tori aligha lesz megemlítve a történetben, de párszor biztosan. Akkor továbbra is várom a feliratkozókat Tori történetére, és most már ide is
----->>Misztikus Ikrek
Ui.: Lehet, hogy Tori életének lesz második évadja is... Még gondolkodom rajta, de bal oldalt lehet szavazni...
Puszillak titeket drága rajongóim ;** :Tina
Jajj, sajnos ennek is el kellett jönnie. A blognak hamarosan elérkezik a befejező része. Azért annyira hamarosan mégsem... Inkább csak lassacskán. Remélem a történetnek, pár ember tetszését sikerült igazán elnyernie...
A lényeg a lényeg: indítok egy új blogot október 19-én - az új blogom miatt nem fogom hanyagolni a régit, magyarul ezt - és várok minél több feliratkozót és véleményt. Ez a blog szinte teljesen eltér ettől. Ez tele lesz fantáziával és misztikussággal.
Csak egy érdekesség (remélem észre vettétek volna magatoktól is...): a főszereplő nem más, mint Tori egyik ikertestvérhúga : Evelin - itt már kamaszkorában fog szerepelni. Persze Tori aligha lesz megemlítve a történetben, de párszor biztosan. Akkor továbbra is várom a feliratkozókat Tori történetére, és most már ide is
----->>Misztikus Ikrek
Ui.: Lehet, hogy Tori életének lesz második évadja is... Még gondolkodom rajta, de bal oldalt lehet szavazni...
Puszillak titeket drága rajongóim ;** :Tina
31.rész
*Valaki segítene nekem? Nem tudok megjegyzéseket írni, de miért? Nem, nem vagyok letiltva, valami más miatt van. Előre is köszönöm a segítséget! ;*
**Kövi rész hosszabb lesz :DD
*Tori szemszöge*
Érzek. Érzem, a testem súlyát. Óriási fájdalom veszi körül minden részemet. Azt hiszem mindjárt ketté szakadok... De érzek még valamit. Ez az érzés jobb bárminél, amit csak eltudok képzelni. Nem tudom mi ez, de meleget ad és biztonságot. Olyan gyönyörű, segít kibírnom ezt a szörnyű kínszenvedést. Nem lehet más csak...
*Dave szemszöge*
Már csak pár perc és végre láthatom. Nem hiszem el. Nem is Tori lenne, ha nem lenne mindig bajban... Annyira hiányzik. Remélem nem, olyan súlyos az állapota, mint ahogy a pesti banda leírta. Ja, igen. Őket is hiányoltam párszor. Remélem rendben vannak... Nem úgy, mint Tori.
Már fél órája megérkeztem a kórházba, de még mindig nem kaptam bejutást Tori intenzív osztályára. Itt van velem Timi és Dominik is. Mindketten sokat meséltek az óriási változásokról, amik azóta folynak mióta elmentem. Mit ne mondjak. Nagyon meglepődtem. Komoly nem sikerült feldolgoznia az agyamnak az elmúlt negyed évben történt eseményeket! Hogy hagyhattam Torit magára? Gyűlölöm magamat! De lenyugodom, mert tanultam a múltkori ,,kéztöréses" esetből. Ez az, ez az... Higgadt vagyok.
Tori, édes, remélem majd meg tudsz nekem bocsájtani, remélem...
Eltelt több mint 2 óra. Miért nem engednek be? Rám hozzák a frászt. Vajon mi lehet Torival?! Miközben ezen agyalok, egyszer csak kilép a főnővér az intenzívről, és betessékel. Gyorsan felugrok és besietek a szerelmemhez...
Na jó! Sajnos igazam volt. Nem olyan vészes Tori állapota, mint ahogy leírták a haverok, mivel annál sokkal, de sokkal súlyosabb! Mi az, hogy van rajta egy-két horzsolás? Szinte mindenhol orvosi kötések borítják. És jajj! Most nem olyan az arca, mint máskor. Most annál sokkal meggyötörtebb.
Mellém lép Dominik:
-Hé, tudom, hogy mire gondolsz tesó, de nem akartam elmondani a teljes... mindent, mert egész idefele úton csak idegeskedtél volna.
Timi is felém közeledik, hogy közöljön velem valamit. Még egy rossz hírt már nem bírok ki. Látom a fején, hogy nagyon gondolkodik azon, hogy elmondja-e nekem, amiről tudnom kéne vagy inkább ne.
-Mi az Timi? Mit akarsz mondani még ezek után?-kérdezem keservesen.
Timi kinyitja a száját, majd becsukja és újra ki... Majd végül nem szólal meg.
-Timi, kérlek mondd már! Mi az? Van még valami ennél rosszabb is?
Timi elsírja magát. Dominik átöleli, a szemembe néz, és kijelenti:
-Kómában van.
A ***** életbe. Ez meg, hogy lehet? Nem igaz! Nem, nem, nem és nem !!!
Legördül egy könnycsepp az arcomon, de nem törlöm le. Nem érdekel, ha Dominik meg látja. Miért is ne lenne normális, hogy bőgök, miután megtudtam, hogy a szerelmem nem észleli a külvilágot és lehet, hogy ez így is maradhat, még hosszú hónapokig. Ismerem az ilyet. Egyszer a nénikém is hasonlóan járt, mint Tori. Ő csak 5 hónap alatt ébredt fel. És az orvosok azt mondták, hogy még szerencsés is volt ez a szituáció, mivel vannak olyanok, akik akár több mint egy évig is ebben az állapotban maradhatnak. Ezt végig gondolva elkezdtem még jobban sírni, ezért a főnővér kiküldött, vissza a folyosóra. Meg kell próbálnom lehiggadni, ha látni akarom Torit. Sikerülni fog. Bemegyek a mosdóba belenézek a tükörbe. Azok a siralmas szemek... Jó menni fog! Menni fog. Megértetted?
Pár perc múlva visszamegyek a folyosóra...
**Kövi rész hosszabb lesz :DD
*Tori szemszöge*
Érzek. Érzem, a testem súlyát. Óriási fájdalom veszi körül minden részemet. Azt hiszem mindjárt ketté szakadok... De érzek még valamit. Ez az érzés jobb bárminél, amit csak eltudok képzelni. Nem tudom mi ez, de meleget ad és biztonságot. Olyan gyönyörű, segít kibírnom ezt a szörnyű kínszenvedést. Nem lehet más csak...
*Dave szemszöge*
Már csak pár perc és végre láthatom. Nem hiszem el. Nem is Tori lenne, ha nem lenne mindig bajban... Annyira hiányzik. Remélem nem, olyan súlyos az állapota, mint ahogy a pesti banda leírta. Ja, igen. Őket is hiányoltam párszor. Remélem rendben vannak... Nem úgy, mint Tori.
Már fél órája megérkeztem a kórházba, de még mindig nem kaptam bejutást Tori intenzív osztályára. Itt van velem Timi és Dominik is. Mindketten sokat meséltek az óriási változásokról, amik azóta folynak mióta elmentem. Mit ne mondjak. Nagyon meglepődtem. Komoly nem sikerült feldolgoznia az agyamnak az elmúlt negyed évben történt eseményeket! Hogy hagyhattam Torit magára? Gyűlölöm magamat! De lenyugodom, mert tanultam a múltkori ,,kéztöréses" esetből. Ez az, ez az... Higgadt vagyok.
Tori, édes, remélem majd meg tudsz nekem bocsájtani, remélem...
Eltelt több mint 2 óra. Miért nem engednek be? Rám hozzák a frászt. Vajon mi lehet Torival?! Miközben ezen agyalok, egyszer csak kilép a főnővér az intenzívről, és betessékel. Gyorsan felugrok és besietek a szerelmemhez...
Na jó! Sajnos igazam volt. Nem olyan vészes Tori állapota, mint ahogy leírták a haverok, mivel annál sokkal, de sokkal súlyosabb! Mi az, hogy van rajta egy-két horzsolás? Szinte mindenhol orvosi kötések borítják. És jajj! Most nem olyan az arca, mint máskor. Most annál sokkal meggyötörtebb.
Mellém lép Dominik:
-Hé, tudom, hogy mire gondolsz tesó, de nem akartam elmondani a teljes... mindent, mert egész idefele úton csak idegeskedtél volna.
Timi is felém közeledik, hogy közöljön velem valamit. Még egy rossz hírt már nem bírok ki. Látom a fején, hogy nagyon gondolkodik azon, hogy elmondja-e nekem, amiről tudnom kéne vagy inkább ne.
-Mi az Timi? Mit akarsz mondani még ezek után?-kérdezem keservesen.
Timi kinyitja a száját, majd becsukja és újra ki... Majd végül nem szólal meg.
-Timi, kérlek mondd már! Mi az? Van még valami ennél rosszabb is?
Timi elsírja magát. Dominik átöleli, a szemembe néz, és kijelenti:
-Kómában van.
A ***** életbe. Ez meg, hogy lehet? Nem igaz! Nem, nem, nem és nem !!!
Legördül egy könnycsepp az arcomon, de nem törlöm le. Nem érdekel, ha Dominik meg látja. Miért is ne lenne normális, hogy bőgök, miután megtudtam, hogy a szerelmem nem észleli a külvilágot és lehet, hogy ez így is maradhat, még hosszú hónapokig. Ismerem az ilyet. Egyszer a nénikém is hasonlóan járt, mint Tori. Ő csak 5 hónap alatt ébredt fel. És az orvosok azt mondták, hogy még szerencsés is volt ez a szituáció, mivel vannak olyanok, akik akár több mint egy évig is ebben az állapotban maradhatnak. Ezt végig gondolva elkezdtem még jobban sírni, ezért a főnővér kiküldött, vissza a folyosóra. Meg kell próbálnom lehiggadni, ha látni akarom Torit. Sikerülni fog. Bemegyek a mosdóba belenézek a tükörbe. Azok a siralmas szemek... Jó menni fog! Menni fog. Megértetted?
Pár perc múlva visszamegyek a folyosóra...
2013. október 13.
30.rész
*A bejegyzés végén most már lehet véleményezni a fejezeteket.
*Tori szemszöge*
Sírok. Már legalább egy órája csak ezt csinálom, viszont az elég fura, hogy amikor leesnek a könnyeim az arcomról, akkor csak úgy eltűnnek. Nem, nem lehullanak, hanem csillannak egyet és ennyi. Volt-nincs. Ez az egész egyre ijesztőbb és érthetetlenebb.
Mikor látom, ahogyan a nap eltűnik és a helyét felváltja a hold, betakarom magam a puha kis felhőcskémmel. Lehunyom a szememet, de nem vagyok álmos. Csak kimerültem. Lelkileg.
Már minimum egy hét telt el. Milyen sok dologra jöttem rá csupán hét nap alatt. Hadd gyűjtsem csak össze. Rájöttem, hogy nem álom ez az egész, hanem a színtiszta irreális valóság. Megtudtam, hogy nem én vagyok az egyedüli lélek, itt fent az égbolton. Elég sokan vagyunk, de csak azok vannak itt, akik élet és halál közt lebegnek. Kiderült, hogy amikor láttam magamat az úttesten, miközben növekvő vértócsa vett körül, akkor kómába kerültem és még mindig abban vagyok. Vagyis pontosan csak a testem, odalent. Én itt teljesen ébren vagyok. Ja, igen. Azt kifelejtettem, hogy akik itt rekedtek azoknak nincs szükségük alvásra és táplálkozásra sem. Nem tudom meddig fogok itt maradni, de remélhetőleg nem sokáig.
Most múlt el körülbelül este 6 óra. A nap már egészen lent jár és a csillagok kezdenek előbújni. Nézem az eget és azon gondolkozom, hogy lehetnék újra a testemben, amikor rám ugrik Noémi.
-Héjj!-kiáltok rá. Nagyon megijedek, de olyan jó, hogy itt van Noémi. Szerintem ha ő nem ragadt volna-velem együtt-ebbe a köztes állapotban, akkor már rég a mennyben lennék, ugyanis belehaltam volna az unalomba. Noémi állítása szerint már fél éve itt rostokol, de azt mondta neki nem számít, mert jól el van itt. Ő már nagyon sokat tud a földön túli létről. Megosztotta velem minden tudását.
Visszaemlékezés:
(4 nappal ezelőtt)
-És, ha nagyon elszeretnék jutni a mennyországba, azt hogy vihetném véghez?-kérdezi a lány. Aki már egy hete itt van. Itt az égbolton, a csillagok és az elveszett lelkek közt, ahol látni a nap és a hold váltakozását.
-Ezt se tudod? Jajj, jól van. Elmondom. Ha elszeretnél jutni a mennybe-, már pedig tudom, hogy te nem szeretnél, mivel akkor már rég ott lennél na, mindegy. Szóval, ha innen a mennybe akarsz költözni, akkor csak annyi a tennivalód, hogy eldobod a földi életedet. Kész.-mondja a cserfes, mindentudó lányka.
-De ezt én, hogy tudnám megtenni?
-Te sehogy. Mondom, hogy már rég ott lennél... Gondolom vannak szuper barátaid vagy kedves családtagjaid a földön, akik visszahúznak attól, hogy megtedd ezt a lépést. Hogy feladd az életedet.
-Mondjuk-, mint már meséltem -mostanában nem volt túl jó az életem. Tudod elvesztettem a barátaimat és szinte teljesen elszakadtam a családomtól, de mindegy. Még vannak kérdéseim. Akkor a menny kilőve. Hogy juthatok vissza a testembe?
-Ez egy fokkal bonyolultabb. Igazából, hogy visszajuss azt nagyon akarnod kell. Tiszta szívedből. Én ezért vagyok itt egy fél éve már, mert nem akarom eléggé, és még pár hétig nem is fogom, mivel szerintem szuper misztikus ez az egész, és még egy kicsit élvezni akarom, de persze majd én is visszatérek.
-De én akarom. Tényleg, én nagyon visszaszeretnék menni.
-Elmondom, hogy mit kell tenned, okés?
Erre csak egy bólintás a válasz a keserves lánytól-, Viktóriától.
-Hunyd le a szemedet. Képzelj magad elé egy embert, akit a világon a legjobban szeretsz...
-Ööö. Még mindig itt vagy. ezt nem értem. Valamit tuti rosszul csináltál. Mondd el, hogy pontosan mire gondoltál és mit képzeltél el.-kéri kedvesen a kicsike, de bölcs Noémi.
-Igazából tudom mit rontottam el. Elképzeltem azt az embert, aki számomra a legtöbbet jelenti, de aztán azt a jelenetet is elképzeltem, ahogyan összetörte a szívemet.
-Na, igen! Ez a gond. Csak lépd át a csalódottságod okát, és már ott is leszel a kórtermedben, az intenzíven. Ta-daa.
-Nem megy. Azt hiszem én is itt leszek még egy darabig...
Újra a jelenben
Sajna nem tudtam figyelni Noémira, mivel elbóklásztam a gondoltaimban, de valami olyasmit mondott, hogy megyünk golfpartizni? Oké.
-Benne vagy?-kérdezi.
-Persze. Miért is ne lennék?-kérdezek vissza zavartan.
Akkor menjünk.-és ezzel elrepít magával.
Na ez a kedvencem ebben a világban. Hogy tudunk repülni. Persze nem repülhetünk el a világűrbe. Odáig csak azok tudnak, akik már a túl világon vannak, teljes egészében.
Pár perc múlva itt is vagyunk egy hatalmas felhőn, amin áll még rajtunk kívül, körülbelül 40 lélek. Mindegyiknek a kezében van egy felhőből formázott golfütő.
-Csinálj te is egy olyat amit az ő kezükben látsz, és szilárdítsd meg a gondolatoddal, aztán jöhet a játék.
-Biztos menni fog ez nekem?
-Biiiiztos. Csak csináld már!-parancsol rám Noémi keményen.
Felkarolok egy nagyobb darabot a ,,vattacukor klónból"-Noémi már csak így nevezi a gomolyfelhőket- majd próbálok formálni belőle egy egyenes botot, egy kiálló résszel a végén. Mind ezek után magam elé képzelek egy igazi golfütőt, és bumm: meg is szilárdul a felhő a kezemben. Állati!
Pár perccel később, mikor már Noémi is megcsinálja a saját ütőjét elmagyarázza a játékszabályokat. Ezek után felrepül, és levesz az égről két ragyogó és fényes csillagot. Az egyiket az én golfütőm elé rakja, a másikat pedig a sajátja elé. Beleütök a sziporkázó csillaglabdámba egyet, és majdnem belemegy az első kijelölt lyukba a felhőn... de mégsem. Jön Noémi. Ő már elég gyakorlott és egyből beleviszi a csillagját a lyukba. Addig játszunk míg fel nem kel a nap és a csillagjaink el nem futnak előlünk.
Eltelik pár óra-ez alatt a pár óra alatt csak hülyültem Noémival és nevettünk. Egyszer csak megszólal:
-Jajj, úgy látszik mindenki hamarabb távozik, mint én. Gondoltam, hogy te is el fogsz menni, de azért nem, hogy ennyire korán. Szia Tori! Nagyon jó volt veled. Nagyon megszerettelek. Remélem, hogy majd egyszer a földön is megismerhetlek, és majd lehetünk ott is barátnők. Viszlát!-ezzel megölel. Én csak furcsán nézek rá. Aztán azt veszem észre, hogy Noémi egyre magasabb és magasabb kezd lenni. Ekkor rájövök, hogy nem ő kezd hiper gyorsan nőni, hanem én kezdek süllyedni. Mikor már a nyakamnál van a felhő és a "testem" alatta, hirtelen lehúz valami és villámsebességgel elkezdek zuhanni lefelé. Még arra sincs időm, hogy sikítsak vagy kapálódzak...
Egyszer csak elkezdek érezni.
*Tori szemszöge*
Sírok. Már legalább egy órája csak ezt csinálom, viszont az elég fura, hogy amikor leesnek a könnyeim az arcomról, akkor csak úgy eltűnnek. Nem, nem lehullanak, hanem csillannak egyet és ennyi. Volt-nincs. Ez az egész egyre ijesztőbb és érthetetlenebb.
Mikor látom, ahogyan a nap eltűnik és a helyét felváltja a hold, betakarom magam a puha kis felhőcskémmel. Lehunyom a szememet, de nem vagyok álmos. Csak kimerültem. Lelkileg.
Már minimum egy hét telt el. Milyen sok dologra jöttem rá csupán hét nap alatt. Hadd gyűjtsem csak össze. Rájöttem, hogy nem álom ez az egész, hanem a színtiszta irreális valóság. Megtudtam, hogy nem én vagyok az egyedüli lélek, itt fent az égbolton. Elég sokan vagyunk, de csak azok vannak itt, akik élet és halál közt lebegnek. Kiderült, hogy amikor láttam magamat az úttesten, miközben növekvő vértócsa vett körül, akkor kómába kerültem és még mindig abban vagyok. Vagyis pontosan csak a testem, odalent. Én itt teljesen ébren vagyok. Ja, igen. Azt kifelejtettem, hogy akik itt rekedtek azoknak nincs szükségük alvásra és táplálkozásra sem. Nem tudom meddig fogok itt maradni, de remélhetőleg nem sokáig.
Most múlt el körülbelül este 6 óra. A nap már egészen lent jár és a csillagok kezdenek előbújni. Nézem az eget és azon gondolkozom, hogy lehetnék újra a testemben, amikor rám ugrik Noémi.
-Héjj!-kiáltok rá. Nagyon megijedek, de olyan jó, hogy itt van Noémi. Szerintem ha ő nem ragadt volna-velem együtt-ebbe a köztes állapotban, akkor már rég a mennyben lennék, ugyanis belehaltam volna az unalomba. Noémi állítása szerint már fél éve itt rostokol, de azt mondta neki nem számít, mert jól el van itt. Ő már nagyon sokat tud a földön túli létről. Megosztotta velem minden tudását.
Visszaemlékezés:
(4 nappal ezelőtt)
-És, ha nagyon elszeretnék jutni a mennyországba, azt hogy vihetném véghez?-kérdezi a lány. Aki már egy hete itt van. Itt az égbolton, a csillagok és az elveszett lelkek közt, ahol látni a nap és a hold váltakozását.
-Ezt se tudod? Jajj, jól van. Elmondom. Ha elszeretnél jutni a mennybe-, már pedig tudom, hogy te nem szeretnél, mivel akkor már rég ott lennél na, mindegy. Szóval, ha innen a mennybe akarsz költözni, akkor csak annyi a tennivalód, hogy eldobod a földi életedet. Kész.-mondja a cserfes, mindentudó lányka.
-De ezt én, hogy tudnám megtenni?
-Te sehogy. Mondom, hogy már rég ott lennél... Gondolom vannak szuper barátaid vagy kedves családtagjaid a földön, akik visszahúznak attól, hogy megtedd ezt a lépést. Hogy feladd az életedet.
-Mondjuk-, mint már meséltem -mostanában nem volt túl jó az életem. Tudod elvesztettem a barátaimat és szinte teljesen elszakadtam a családomtól, de mindegy. Még vannak kérdéseim. Akkor a menny kilőve. Hogy juthatok vissza a testembe?
-Ez egy fokkal bonyolultabb. Igazából, hogy visszajuss azt nagyon akarnod kell. Tiszta szívedből. Én ezért vagyok itt egy fél éve már, mert nem akarom eléggé, és még pár hétig nem is fogom, mivel szerintem szuper misztikus ez az egész, és még egy kicsit élvezni akarom, de persze majd én is visszatérek.
-De én akarom. Tényleg, én nagyon visszaszeretnék menni.
-Elmondom, hogy mit kell tenned, okés?
Erre csak egy bólintás a válasz a keserves lánytól-, Viktóriától.
-Hunyd le a szemedet. Képzelj magad elé egy embert, akit a világon a legjobban szeretsz...
-Ööö. Még mindig itt vagy. ezt nem értem. Valamit tuti rosszul csináltál. Mondd el, hogy pontosan mire gondoltál és mit képzeltél el.-kéri kedvesen a kicsike, de bölcs Noémi.
-Igazából tudom mit rontottam el. Elképzeltem azt az embert, aki számomra a legtöbbet jelenti, de aztán azt a jelenetet is elképzeltem, ahogyan összetörte a szívemet.
-Na, igen! Ez a gond. Csak lépd át a csalódottságod okát, és már ott is leszel a kórtermedben, az intenzíven. Ta-daa.
-Nem megy. Azt hiszem én is itt leszek még egy darabig...
Újra a jelenben
Sajna nem tudtam figyelni Noémira, mivel elbóklásztam a gondoltaimban, de valami olyasmit mondott, hogy megyünk golfpartizni? Oké.
-Benne vagy?-kérdezi.
-Persze. Miért is ne lennék?-kérdezek vissza zavartan.
Akkor menjünk.-és ezzel elrepít magával.
Na ez a kedvencem ebben a világban. Hogy tudunk repülni. Persze nem repülhetünk el a világűrbe. Odáig csak azok tudnak, akik már a túl világon vannak, teljes egészében.
Pár perc múlva itt is vagyunk egy hatalmas felhőn, amin áll még rajtunk kívül, körülbelül 40 lélek. Mindegyiknek a kezében van egy felhőből formázott golfütő.
-Csinálj te is egy olyat amit az ő kezükben látsz, és szilárdítsd meg a gondolatoddal, aztán jöhet a játék.
-Biztos menni fog ez nekem?
-Biiiiztos. Csak csináld már!-parancsol rám Noémi keményen.
Felkarolok egy nagyobb darabot a ,,vattacukor klónból"-Noémi már csak így nevezi a gomolyfelhőket- majd próbálok formálni belőle egy egyenes botot, egy kiálló résszel a végén. Mind ezek után magam elé képzelek egy igazi golfütőt, és bumm: meg is szilárdul a felhő a kezemben. Állati!
Pár perccel később, mikor már Noémi is megcsinálja a saját ütőjét elmagyarázza a játékszabályokat. Ezek után felrepül, és levesz az égről két ragyogó és fényes csillagot. Az egyiket az én golfütőm elé rakja, a másikat pedig a sajátja elé. Beleütök a sziporkázó csillaglabdámba egyet, és majdnem belemegy az első kijelölt lyukba a felhőn... de mégsem. Jön Noémi. Ő már elég gyakorlott és egyből beleviszi a csillagját a lyukba. Addig játszunk míg fel nem kel a nap és a csillagjaink el nem futnak előlünk.
Eltelik pár óra-ez alatt a pár óra alatt csak hülyültem Noémival és nevettünk. Egyszer csak megszólal:
-Jajj, úgy látszik mindenki hamarabb távozik, mint én. Gondoltam, hogy te is el fogsz menni, de azért nem, hogy ennyire korán. Szia Tori! Nagyon jó volt veled. Nagyon megszerettelek. Remélem, hogy majd egyszer a földön is megismerhetlek, és majd lehetünk ott is barátnők. Viszlát!-ezzel megölel. Én csak furcsán nézek rá. Aztán azt veszem észre, hogy Noémi egyre magasabb és magasabb kezd lenni. Ekkor rájövök, hogy nem ő kezd hiper gyorsan nőni, hanem én kezdek süllyedni. Mikor már a nyakamnál van a felhő és a "testem" alatta, hirtelen lehúz valami és villámsebességgel elkezdek zuhanni lefelé. Még arra sincs időm, hogy sikítsak vagy kapálódzak...
Egyszer csak elkezdek érezni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)