Off-bejegyzés, vagy valami olyasmi...

Uhh, hellosztok!

Még nem csináltam ilyen bejegyzést, mármint egy olyan csak-úgy-féleséget - bár már osztottam meg díjakat, amiket kaptam, de ez most más lesz.

A lényeg a lényeg: mivel én úgyis olyan szerencsés vagyok, ezért véghez tudtam vinni azt, hogy kitöröljem a blogról az összes képet... (És nem, nem lehet már visszahozni őket az élők soraiba, mert miután kitöröltem őket, még rányomtam a végleges törlésre is... Jól van, na! Nem tudtam, hogy ha a Google fiókomból kitörlöm, akkor letiltja a blogról is a képeket! ☹ )

Gondolom ezt nem vettétek észre, mivel kb. egy fél napig tartott... Egy óra múlva sikerült minden képre rátalálnom, és visszaállítanom az ,,egyensúlyt". Ugye? I am fucking awesome! - vagy valami olyasmi... So, miközben we♥it-en beütöttem a kulcsszavakat, újra rákerestem a képekre, sajnos nem mindenhol sikerült ugyanazt beraknom, de a legtöbb fejezetnél igen, viszon nagy sajnálatotokra - és az enyémre -,a legtöbb díjas bejegyzésnél már nincs ott az illusztráció, mert azoknál a posztoknál nem volt kedvem újra előkeresni... Na, mindegy, majd együtt átvészeljük ezt - vagy sem :'(.

Lényegében a lényegben a lényegnek a lényege: nézegettem a képeket, lementegettem, és nem is tudom, felidézte bennem az egész Toris története, ezért most ide beillesztem nektek időrendi sorrendben a képeket - legrégebbi legfelül; legújabb legalul (csak a történéseket foglaljűk magukba tömören) -, hátha bennetek is elő fog idézni nem tudom... Valamiféle meghatódást (?). Remélem találóak a képek, és fel fogjátok ismerni, hogy melyik kép, melyik esemény ábrázolása akar lenni ◕‿◕

... azért teszek alájuk idézéseket, hogy egyértelműbb legyen...

...

...

...

Na jó, most néztem rá az órámra és a nagy beszámolóm közepette-amit az új házról meg a családomról készítettem-meg is feledkeztem, hogy holnap lesz az első iskola napom és nem pont tizenegy órakor kéne lefeküdnöm, bár most már úgyis mindegy- OMG, remélem, hogy holnap nem lesz fel dagadva a szemem.

Mikor leértem a földszintre a húgaim már az új iskolájukban voltak-Apu vitte el őket autóval, ezért nekem egyedül kellett mennem, gyalog. Az útvonalat tudtam mivel amikor ideköltöztünk bejártam az egész környéket.

Megindultam feléjük, amikor valaki belépett az ajtón. Egy pillanatra mindenki felnézett és végig mérte a belépő alakot. A befelé jövő fiú egy...egy...egy nem is tudom mi volt. Ha tippelnem kéne én egy félistenre tippelnék *.*! Amint megláttam valami végig borzongott rajtam vagy bennem vagy nem is tudom, hogy hol. Valami melegség, valami ismeretlen érzés, valami jó és boldog. A gyomrom összeszorult és egy percre a lélegzetem is elállt. Az ismeretlen köszönt egy szimpla ,,hello"-val és ledobta magát a... A mellettem lévő padba *.*. El sem hiszem.

Dave: Miről beszélsz?
Tori (én): hát csak a barátnődről, nem vok hülye azt még én is ki tudtam következtetni hogy a profil képeden az a lány nem csak szimplán a barátod, vagy te minden barátodat így ölelgeted?

Dave: öhm... nem általában csak az unokahúgomat szoktam így ölelgetni...

Ezt nem értem, miről beszél?

Tori: Tessék?

Dave: a profilképemen az unokahúgom van, Csenge :DD

Úristen, most csak úgy ég az arcom!

Tori: Ja, bocsi csak azt hittem...

Most mondjam neki, hogy azt hittem, hogy egy igazi bunkó, aki egyszerre több lányt szédít?

-Most, hogy itt vagyunk Bellánál, és nem a suliban, kicsit beszélgethetnénk, a fiúkról. Szerintetek, ki a leghelyesebb az osztályban?
- Dave -felelte, mindenki egyhangúan,- kivéve Timit, de szerintem csak én vettem észre. Mindegy nem érdekes... Gondoltam ekkor még..

Huhh, de lesokkolt amikor kiderült, hogy ez.... ez a csokor rózsa NEKEM lesz. Áááááá :)))). És amikor kiderült, hogy Davetől kapom, az még jobban lesokkolt-persze jó értelemben. Áááááááááá. Ez életem egyik legjobb napja.

Dave egy kicsivel előbb érkezett, mint én. Ami, azért érdekes mivel én tizenöt perccel előbb értem a pályára :).

Bár még csak egy hete ismerlek, meg minden mégis...- Ekkor elhallgatott-abbahagyta a hadarást-és elkomorodott amikor észrevette, hogy milyen döbbent fejet vágok, gondolom azt hitte, hogy mindjárt elhúzok vagy nem tudom, ezért nem is tudom, hogy volt hozzá merszem, de... Közelebb léptem hozzá, és... és.... Áááááá megcsókoltam. Komolyan! És viszonozta! Megfogta a derekamat és még közelebb húzott magához-már ha ez lehetséges volt...

Ezután röhögcséltünk meg hülyültünk és észre sem vettük, hogy már felkelt a nap. Persze úgy néztünk ki, mint a zombik vagyis én még mindig úgy nézek ki...

Barna haja volt szőke, rózsaszín és még ezer más színű melírral díszítve. A napfényben megcsillant a szemöldök és az orrpiercingje és az öltözete is nagyon menőn nézett ki-egy szaggatott rövid farmernadrág és egy has fölé érő neon színű póló volt rajta. Szóval kiszállt és amikor meglátta Davet egyből a nyakába ugrott-arrrgh!!! Szorosan átölelte és elkezdte összevissza puszilgatni... 

Ekkor...Ekkor valami eltört bennem... Szét esett apró darabjaira...

Leült az ágyam szélére és meg cirógatta a hajamat. Annyira jól esett-még úgyis, hogy tudom, hogy csal a hátam mögött :(.

-Szeretlek.-suttogta.

Ekkor elállt a lélegzetem. Ezt még sose mondta nekem. És mégis most miért mondta ezt. Lehet, hogy tényleg így gondolja hiszen ő nem tud róla, hogy én hallottam. Lehet, hogy azt a másik lányt nem is szereti?! Lehet, hogy... Á hagyjuk is.

-Timi?!-futottam oda hozzá.

-Ööö szia! Te vagy az Tori?-motyogta-Mi van? Miért bámulsz?! Ja e miatt?-lengette meg előttem az üvegét-Mi van most már innom sem szabad?! Nekem semmit sem szabad csak azt, hogy minden nap eljátsszam, hogy velem minden oké meg, hogy sosincs semmi gondom és tökéletes az életem?! Persze ez a szerep is nekem jutott! Ilyen vagyok igazából. Látod?! Éjszakánként lejövök piálni, hogy felejtsek.Nem vagyok olyan...-és lehúzta az üvegből azt, ami még megmaradt benne.

-Timii-mosolyogja és megöleli nővérét. Timinek könnybe lábad a szeme.

Pénteken vonattal elindultam Szombathelyre. Az egész utamon csak feszengtem és azon görcsöltem, hogy Dave vajon még tényleg mindig szeret-e vagy Dominik csak kamuzott...

Most először mondtam egy fiúnak, hogy szeretem. Mondjuk ez a fiú sokkal különlegesebb, mint a többi az tuti.

És ilyen boldogan telt az egész szünetem. Minden éjszaka egymáshoz simulva aludtunk, mindennap órákat hülyültünk, beszélgettünk, deszkáztunk és persze... Hát csináltuk, amit a szerelmesek szoktak.

Ebből a szemszögből még nem is csodálhattam meg a Budai hegyeket. Leültem. A lábamat lágy szellő ringatta. Jó érzés volt. Ez egy olyan pillanat volt, amit örökre meg fogok őrizni az emlékeimben. Néztem, ahogy a nap a hegyek mögé rejtőzik majd teljesen eltűnik. Tényleg! Ez volt az első naplementém! Hogy hagyhattam ki eddig ezt a látványt? Nem tudom, de nem is fontos, csak élveztem az utolsó napomat, amit még ebben a házban tölthettem a családommal. Jajj, bár ne jönne el a holnap!

Hajnalban arra keltem, hogy a nyakamat csókolgatja valaki, és karjával ölel. Igen ez a valaki Dave volt.

-Miért csinálod ezt velem?-kérdeztem suttogva és kissé berekedt hangon.

-Így lesz neked a legjobb.

-Nem! Így töröd darabokra a szívem! Ne tedd kérlek, ne tedd ezt velem.

-Tudom, hogy ez lesz számodra a legjobb-ismételte. És morgott még hozzá valamit. Szerelmem? Jól hallottam? Á, biztos csak képzeltem, mert én ezt akartam hallani.

-Ne hagyj itt, ne hagyj magamra!

-Nem én akartam így, sajnálom Tori. Sajnálom, hogy nem lehetek majd mindennap veled, sajnálom, hogy nem ébredhetek mindennap veled. Sajnálom, hogy nem hallhatom mindennap a nevetésed, a hangodat. Sajnálom, hogy nem kócolhatom majd mindennap össze a gyönyörű hajadat, nem láthatom mindennap a mosolyodat. Te vagy a... Tök mindegy. Így lesz a legjobb, ennyi.-ez az visszatért megint a tegnapi Dave, pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem csak megjátssza magát- Csak maradjunk így, hadd zárjalak a karjaimba utoljára.

Az, akit régen ismertek már nem létezik én már nem az vagyok, aki voltam. Régen minden napom happy volt. Ma pedig minden este csak sírok és azon filózom, hogy fogom átvészelni a sulit... Dave nélkül. De ennek itt most vége szakad. Nem fog érdekelni többet Dave véleménye. Nem és nem! Mostantól egy könnycseppet sem fogok elhullajtani érte, nem érdemli meg. 

Na jó holnaptól nem fogok...

Most már komolyan mindenből elegem van! Szerintem visszaköltözöm Pécsre. Mert ezt már nem bírom tovább idegileg!!! Úgy látszik minden szálat el kell vágnom, ami Davenél köt ki. El kell hagynom a gimit, ahol összejöttünk. A barátaimat, a mi barátainkat. A koleszt. A szobámat, amibe ahányszor belépek annyiszor látok az ágyamon két szerelmest egymásba gabalyodva...

 A dühömet, a fájdalmamat, a szomorúságomat, a csalódottságomat, az elhagyatottságomat. Úgy leittam magamat, mint még soha... És meg is lett az eredmény. Alkoholmérgezést kaptam. Abban a pillanatban, amikor összeestem és már csak foltokat láttam a világból mi történt?! Igen a "barátaim" nem, hogy segítettek volna, hanem ott hagytak. Nem érdekelte őket, hogy mi lesz velem. Nem. Komolyan, borzasztó érzés volt. Magamra hagytak és ezt soha nem fogom nekik elfelejteni. Őszintén, hogy lehettek ennyire embertelenek? Amikor elsötétült előttem a világ már csak hangfoszlányokat hallottam. De egyiket sem tudtam kivenni tisztán. A hangokat felismertem még valahogy, de megérteni, összerakni nem tudtam őket. Timi, igen Timi hangja volt az egyik a másik meg... A másik meg Dominiké és az uncsitesóké? Van még valaki. Ki az? Kincső meg még valami fiú... Meg még talán Alexet is hallom? Lehet nem tudom. Fáj mindenem. Úgy érzem mintha mindjárt ketté szakadnék. Bárcsak megszabadulnék ettől a fájdalomtól és ekkor teljesen eltávolodtam a külvilágtól. Elkezdődik egy gyönyörű álom. Süt a nap, a csupasz talpamat lágy fűszálak csiklandozzák. Gyönyörű fák fognak közre.

Hazakísért majd egyből az ágyamba huppantam. A meleg puha takaró alá bújtam, ahol nem bánthat senki-ugye nem :(?

És elkezdtem álmodni. Nem szoktak rémálmaim lenni, de ma volt egy szörnyű álmom. Valami olyasmi volt, mint a mai napom csak még több megalázással. Nem hiszem el! Az álomvilágom volt az egyetlen hely, ahol megbújhattam. Kicsit lazíthattam és fantáziálhattam klassz dolgokról. Szinte mindig csak szépeket álmodok, de Ramónának még ezt is sikerült tönkre tennie... Ráadásul mindössze pár óra alatt. Ügyes. Büszke lehet magára. Most már lerombolta az utolsó helyet is, amit szerettem.

-Jajj, úgy látszik mindenki hamarabb távozik, mint én. Gondoltam, hogy te is el fogsz menni, de azért nem, hogy ennyire korán. Szia Tori! Nagyon jó volt veled. Nagyon megszerettelek. Remélem, hogy majd egyszer a földön is megismerhetlek, és majd lehetünk ott is barátnők. Viszlát!-ezzel megölel. Én csak furcsán nézek rá. Aztán azt veszem észre, hogy Noémi egyre magasabb és magasabb kezd lenni. Ekkor rájövök, hogy nem ő kezd hiper gyorsan nőni, hanem én kezdek süllyedni. Mikor már a nyakamnál van a felhő és a "testem" alatta, hirtelen lehúz valami és villámsebességgel elkezdek zuhanni lefelé. Még arra sincs időm, hogy sikítsak vagy kapálódzak...

Egyszer csak elkezdek érezni.

Ez a kis könyvecske tartalmaz mindent. Az elején egy barátok és élmények nélküli lány írta ennek a füzetnek a lapjait, most meg már egy olyan kamasz, akire rátalált az igaz szerelem, benne volt egy mentőakcióban, melyben megmentette egy hippi lány húgát, volt már emo, és szenvedett már alkoholmérgezésben is, piercingeket lövetett, elütötte egy kamion, megjárta már a földöntúli világot és összebarátkozott egy szellemmel. Úgy látszik bevált a kívánságom. Ez a gimi megadott nekem mindent. 

Remélem tetszett, drága 1.-résztől-mindent-elolvasó-követőim!! Lent pipálhattok, kommentelhettek, vagy akár bal oldalt fel is iratkozhattok - ez a kedvenc választási lehetőségem - a blogra <3 ;*

Gyereknek maradni

*Nagyon-nagyon-nagyon... NAGYON köszönöm, annak 61 embernek, aki feliratkozott a blogomra, hogy követi Tori életét! Sok-sok puszi nektek ;* Tudom, hogy valakiknek több száz, vagy több ezer feliratkozója van, és e számok mellett az én 61-em eltörpülni látszik, de nem, mert nekem ez sokat számít/ér/jelent! Nekem ez egy óriási élmény, hogy tudatában lehetek, hogy 61 rendszeres olvasóm van! Még egyszer köszönöm nektek ezt! Remélem, hogy tetszeni fog a legújabb rész :)*

Június 19, kedd

- Kész vagyok!

- Remek! - szól fel, majd odajön hozzám. - Itt még maradt egy kicsi - törli le a kezével a homlokomat... Majd végig simít az arcomon, és megigazít egy kósza hajtincset, ami az arcomhoz tapadt a mosakodás alatt.

- Nem csak régiek - hajol közelebb hozzám váratlanul, majd olyan hirtelen tapasztja a száját az enyémre, hogy nem tudok ellenállni.

- Mi a f*** csináltok?! - zúzza apró darabokra a törékeny csendet egy meglepett hang, mire ellököm magamtól Ádámot.

- Te csalod Davet?! - támad meg kérdésével az erőteljes hang, ami... Dominikban lel magára.

- Nem! Nem én csókoltam meg! Ő csókolt meg engem! - nézek Ádámra várón, hogy alátámassza az állításomat, de ő csak pimaszul mosolyog rám, majd kacsint egyet...

- Ne akarj beetetni! - vágja nekem lazán ezt a mondatot Dominik, de közben az állán látszik, ahogy megremegnek az izmok.

- Dominik, nem hazudok!

- Ja...

- Ádám, mondj már valamit! - kiabálok rá, mire ő csak a nyakához emeli a kezeit, és azt feleli:

- Még mindig isteni a csókod!

- Mi van? - zavarodik össze (most már) teljesen Dominik.

- Ha figyelnél rám, el tudnám magyarázni... ezt! - Odamegyek hozzá. - Szóval - folytatom -, nem én csókoltam meg Ádámot, hanem ő engem. Érted? Még csak nem is mutatkozott ki rajtam semmi jele annak, hogy én akarnám azt a csókot, amit az imént láttál.

- Jó, ez megvan. De mi van azzal, hogy ,,még mindig isteni a csókod" ? - ejti ki Dominik, az utolsó szavait, gunyorosan utánozva Ádámot.

- Semmi... Vagyis... Csak, az, hogy régen jártunk.

- Ja, hogy csak ennyi? - hallom Dominik iróniával átitatott hangját...

- Ahh, de annak már rég vége! Az már a múlté! Nem is gondoltam azóta vissza erre!

- Oké, ez kezd unalmas lenni, én inkább visszamegyek - löki be ezt a mondatát Ádám, mielőtt... odajön hozzám, és megpaskolja a fenekemet.

- Egy ki*a**** se**** vagy! - káromkodja el magát Dominik, és behúz egyet... Vagyis behúzott volna egyet Ádámnak, ha az nem hajol el, és találja gyomorszájon Dominikot, aki meglepetésében kicsit ereszt a tartásából, de észbe kap, és ököllel belevág Ádám képébe, aki visszaüt.

Pár perc elteltével a földön fetrengenek. Én próbálom leállítani Ádámot... Timi - akit időközben erősítésnek kellett idehívnom -, pedig Dominikot... Végül a verekedésüknek... Dave vet véget.

- Mi bajotok van? Egyáltalán, hogy kerültetek ide?

Dominik válaszra nyitja a száját, de előtte vet egy gyors pillantást rám; könyörgő tekintetemet meglátva... inkább hallgat. 

Mindenki néma csendben figyeli a másikat.

- Miről maradtam le? - teszi fel újabb kérdését Dave.

- Rám ne nézz! Én ugyanannyit tudok erről, mint te: semmit - emeli fel a kezeit Timi, és visszaindul a sátrainkhoz.

- Megyek veled, Baby! Várj meg! - Dominik Timi után ered. Már csak mi maradtunk. Na, szép...

- Haver, min balhéztatok össze?

- Már nem is tudom - rántja meg a vállát Ádám. Ő is lelép.

- Hát... Ez fura volt.

- Az - jelentem ki, majd átkarolom Dave nyakát. Közelebb húzom magamhoz. Érezni szeretném (Őt - nem Ádámot!) Csókokat hagyok a nyakán. A vállán, az arcán. Igen, nekem ő kell! Megcsókolom, mire még jobban öleljük egymást. Végig simít a hátamon, fölkap. A csók kezd egyre szenvedélyesebb, és intenzívebb lenni. Könnyed volt, és most feltámadt, akár a szél egy szeptemberi napon.

Beletúrok sűrű, kócos hajába. Egyre inkább csak érezni szeretném őt, és érezni... Mikor Ádám megcsókolt, mintha egy óriási gátat épített volna fel közém és Dave közé... De miért érzem így? Egy másodperc, vagy még annyi sem, és mintha én lennék a bűnös, mikor ő csókolt meg engem. Ő engem! Vagy... Biztos így volt? Bűnös vagyok, mert az alatt a szekundum alatt, mintha lángra lobbantam volna? Mikor hozzáértek ajkai az enyémekhez, mintha egy forró szikra átsuhant volna az egész testemen beleremegtetve azt? Ezt éreztem? Davenél ezt érzem most? Ha igen, akkor miért merengek el a csókunk közepette? Érezd, Tori! Neked Ő, az igazi!

Egyre jobban kapaszkodom Davebe - Davebe, vagy az érzésbe, amit nem találok... 

Magához emel, majd a mögöttünk lévő fának támaszt... Mint Ádám régen... Miért gondolok rá?! Egyáltalán miért van azóta az apró "puszi" óta a fejemben?! Hagyjuk... Mert meglepett, nem számítottam rá, csak azért járhat rajta az agyam! Vagy... Nem érdekel, én akkor is Davet akarom! Tudom, hogy őt akarom! Ez biztos! A csókja lágy, melengető, kellemes borzongást keltő, gyengéd, mégis szenvedélyes... Nekem ez a csók kell, nem az a... "másik".

Június 20, szerda

- Gyerekek! Kelés van! - Kincső odajön hozzám és megráz.

- Minek kell ilyen korán kelni? - kérdezem félálmomban.

- Ha neked  a délután két óra korán... - szól vissza Kincső.

Rászánom magam, és kikelek az ágyból. Rajtam kívül már mindenki fent volt. Épp paprikás krumplit főznek a bográcsnál...

- Ezt biztos így kell készíteni? - tudakolom meg.

- Elméletileg... - válaszolja Dave. Au! Mintha dió méretűre zsugorodott volna a gyomrom, a hideg pedig végig futkosott rajtam. Bűntudat? Nem, az nem lehet. Nem csináltam semmi rosszat! Legalábbis... azt hiszem semmi olyat, amit rossznak mondhatnánk.

- Kicsit sápadt vagy, Tori? Rosszul érzed magad? - kérdezi Daisy.

- Nem... Nem... Vagyis egy kicsit. Elmegyek a patakhoz, megmosom az arcomat, attól bizti felfrissülök majd - mosolygok félszegen, és elindulok oda, ahol a probléma kezdetét vette.

Mikor odaérek, Ádámot pillantom meg, miközben megmossa a kezeit a patakban. Szinte már meg sem lepődöm... Miért van az, hogy mindig egymásba akadunk?! Csak Ő és Én... Pont Ő és Én. Miért ne lehetne, hogy mással kelljen kettesben lennem... Mondjuk Timivel, vagy Kincsővel, vagy az uncsitesókkal, vagy... vagy bárkivel az ég egy adta világon, csak ne éppen vele.

- Tori, látom nem bírod ki nélkülem. - Fel áll a patak mellől.

- Rosszul látod! A patakhoz jöttem, nem hozzád!

- Pedig én százszor izgalmasabb vagyok, mint a patak... Nem gondolod?

- Nem, szerintem ez a patak sokkal jobb, mint te! Nem támad csak úgy le, és nem erőlteti rám azt, amit én nem szeretnék.

- Nem tudom miről beszsz.él

- Arról, hogy tegnap megcsókoltál.

- Érdekes, nem vettem észre, hogy ellenkeztél volna. - Ádám tesz egy lépést felém.

- Időt se hagytál rá!

- Vagy csak nem akarod bevallani, hogy neked is jó volt. - Ez most kicsit lesokkolt. Talán ráérzett a lényegre... - Na, mi van? ,,Találtsüllyedt"? - folytatja, miután én csak némán nézek rá.

- Ne... Nem... Csak... Csak... - dadogom.

- Csak mi?

- Semmi... csak hagyj békén! - teszem hozzá.

- Nem hiszem, hogy eleve ez akart jönni a csak után... Inkább az; hogy csak azt hitted már túl vagy rajtam, és én is rajtad.; hogy csak azt gondoltad, ennek már vége; vagy csak, hogy többet nem fogunk találkozni; csak lehet rossz választás vagyok... Dave biztonságosabb?

- Ööö... Fogalmam sincs, hogy ezeket honnan veszed, mert már nem érzek irántad semmit - hazudom (?) - Cserben hagytál. Emlékszel? Tudod, milyen borzalmas érzés volt látni, hogy elhagysz valaki másért? Elhagysz egy olyanért? Hisz' nem is szeretett! - Most meg miért akadok ki ennyire, mi ez az érzelemözön?! Tori, te már nem szereted!

- Tudom, és én sem éreztem iránta semmit, nehogy azt hidd!

- Ne magyarázkodj! Nem érdekel... Ez az egész már engem egyáltalán nem érdekel... hogy ki kit szeretett a múltban, meg kit nem. Már úgy sem fogom meg tudni az igazat, mivel te egy hazug bunkó vagy. De azt tudom, hogy én szeretem Davet, és ő is szeret engem. Nekem ez kell - Ő!

- Hát persze! Neked nem olyanra van szükséged, mint amilyen Dave. Mindig szeretted megszegni a szabályokat; heves voltál. Dave viszont nyugodt és kiszámítható. Látom, hogy el vagytok.. meg minden... De biztos ez vagy? Mellettem sokkal élénkebb voltál, és megmerted mutatni, hogy ki vagy, hogy téged nem lehet irányítani. Melyik az igazi éned? Ki mellett vagy vajon önmagad? Azt hiszem, hogy az igazi Torit, csak én ismerem. - Ez most egy kicsit elbizonytalanított... Nem, nem tudom, hogy az vagyok, aki most... De ez a jobbik felem. Az emberek ezt szeretik, ha  jó vagy és szót fogadsz, akkor meg miért kéne olyanná válnom, mint régen? Vad, pofátlan és gyerek voltam. Talán csak felnőttem? Ne! Emlékszem ez volt az, amire sose vágytam. Amitől régen undorodtam...

5 évvel ezelőtt - valamikor nyáron...

- Remélem ebből tanulni fogtok, és többet nem lesz ilyen! Nem értem, hogy lehettek ennyire neveletlenek! - szid minket Olga néni, aki a szabályok hű alárendeltje, és az illem, a modor, a nevelés - más néven a betanítás - egy testben. Órákig tudja ecsetelni nekünk, hogy mennyire vadak vagyunk és hülyék - Én és Ádám... -, de mi mindig csak tűrjük, és közben ,,pofátlanul" vigyorogunk rá.

- Jajj, hagyd, Olga! Ennyi elég lesz, még csak gyerekek! - véd meg most is - mint mindig - Gyöngyi néni, aki sose szapult minket, ha valami olyat csináltunk, amit nem kellett volna. Sokszor hangsúlyozza, hogy élvezzük ki ezeket a kis ,,gyerekcsínyeket", mert egyszer majd megnövünk, és ha nem vigyázunk, olyan unalmasak leszünk, mint az őt körülvevő felnőttek...

Miután vége a mai kioktatásnak - is -, beküldenek a sátrainkba: Ádámot a hatosba - a fiúkhoz, engem pedig a kettesbe - a lányokhoz.

Pár pillanat múlva, persze már mindketten ki is szökünk, és találkozunk a faházak mögötti cseresznyefánál - ahogy megbeszéltük.

- Elképesztő, hogy Olga néni mennyire komolyan vesz mindent! 

- Ja. Most muszáj minden felnőttnek ilyen szigorúnak lennie?

- Nem tudom, de az biztos, hogy ha majd én is felnőtt leszek, nem változom ilyen unalmassá!

- Lehet, hogy majd pár év múlva ezt elfelejted... Honnan tudod, hogy ők nem mondták ugyanezt, amikor akkorák voltak, mint mi?

- Jogos... De ők biztos nem tettek esküt! - veszem védelembe magamat.

- Miért, te mikor tettél? - kérdezi Ádám mindentudóan.

- Most... Én Viktória, alias Tori, megígérem, hogy sose leszek olyan, mint Olga néni. Örökre átfogom hágni a hülye szabályokat, amik csak azért vannak, hogy irányítani tudjanak minket a tanárok. Sose fogok felnőni. Legalábbis úgy nem. - Beleköpök a tenyerembe.

- Vágom, és én is megfogadom. - Ádám is köp egyet a tenyerébe, majd megrázza vele az enyémet.

(*Mivel úgy gondoltam, hogy ez és az előző rész alapján, talán már kezd nektek egy kicsit megfogalmazódni valamiféle összkép Ádámról, indítottam egy szavazást fent a modulsávban!*)

A pataknál...

Június 19, kedd

- Hát... Ömm... Ezt én sem tudom. Szerintem ne áruljuk el neki, hogy tudjuk a titkát. Majd biztos elmondja egyszer... talán.
- Krisztián olyan...
- Rólam van szó?
Timivel felsikoltunk.
- Ó, megijesztettél!... Mióta vagy itt? - várja félvén a választ Timi.
- Nem hallgatóztam, csak észrevettem, hogy itt vagytok, és ezt a mondatot pont sikerült elkapnom... Szóval, mi volt a téma... ha szabad tudnom?
- Ja, semmi... Csak azt akartam mondani, hogy most olyan más vagy, mármint nem is tudom... Sokkal felszabadultabb - mosolyogja Timi, ezzel eltakarván az igazságot.
- Ja... Aha... Nem megyünk vissza?
- De! - vágja rá egyből Timi, majd visszafordulunk.
Mire visszaérünk - közben téve egy kitérőt, hogy Timi csuklóját lehűtsük-, már kezd minden besötétedni. 
A fák lombjai zizegnek, leveleit szellő ringatja, a virágok szirmai beburkolóznak, elbújva a sötét elöl. Gyönyörű a kilátás. Látni, ahogyan a nap elbújik a hegyek mögé, és utolsó sugarait elnyelik a hosszú vonulatok. A tűzifát már begyűjtötték a fiúk, csakúgy, ahogyan a sátrakat is felállították.
- Hol voltatok? - kérdezi Dave, mikor megérkezünk.
- Csak sétáltunk - ölelem át.
- Meghoztuk az utánpótlást! - kiabálja egy nagyon ismerős hang.
- Ez ki volt? - kérdezem.
- Képzeld, mikor elkezdtük összegyűjteni a tűzifát, találkoztunk pár sráccal, és elég jófejeknek tűntek, szóval, összehaverkodtunk, és ennyi.
- Tök jó! - mondom, miközben kezd kitisztulni az egyre közeledő fiúk alakja... Hirtelen ledermedek, és végig fut a hátamon a hideg; a szemem elé négy helyes és egyben elég ,,kigyúrt" fiú tárul. Egyiküket pedig...
- Ó... Tori? - ismerem...
- Ööö... Hello... Ádám?
- De jó, honnan ismeritek egymást? - kérdezi Kincső.
- Semmi, csak egy deszkás versenyről - válaszolja Ádám.
- Akkor ma este feltétlen velünk kell, hogy maradjatok! - jelenti ki Bella.
- Ha nem gáz.
- Dehogy! - vágja rá Daisy.

Ezután megrakjuk a tábortűzet, beszélgetünk, nevetünk, énekelgetünk, majd hajnali nem-is-tudom-hánykor mind elvonulunk a sátrainkba.
Eltelik egy óra, de még mindig nem bírok aludni. Folyamatosan csak Ádámon és a barátain kattog az agyam. Tényleg nagyon jó fejek. Viccesek, kedvesek és aranyosak. Mindegyik fiú nagyon szimpatikus!... Hogy is hívták őket? Az egyik Bence volt, a legizmosabb, aki kézen áll, szaltózgat, meg mindent véghez tud vinni, ő amolyan ,,szuperhős", ahogy Bella fogalmazta... Aztán a másik... Ja, igen, Beni, ő olyan aranyos és egyedi, egy igazi művész, mint Geri - vagy még talán nála is elvontabb a gondolkodása... A harmadik? Neki valami állat volt a neve... Uuu, Farkas... Elég ijesztően hangzik, nem? Mondjuk erre a külseje is rásegít... Nem mintha ronda lenne, mert jól néz ki, de olyan magas, meg testes, meg minden, a fekete haja, a sötét szeme, és azok a tetkók, amik beborítják... Viszont ő is nagyon jó fej. Tök jól beilleszkedett a társaságunkba - csupán pár perc alatt -, csakúgy mint a többiek... Szóval, úgy látszik, ma nem egy, hanem plusz négy váratlan taggal bővültünk... Mi van?! Azt se tudom, hogy minek gondolkodom ilyeneken, hogy mennyivel, meg hogyan bővül a csapatunk? Egyáltalán ennek mi az értelme?! Argghhh... Nem tudok aludni!!! De miért nem?! Elegem van! 
Kimegyek a sátorból. Egy rövid sétától biztosan jobban leszek! - remélem.
Már a hegyen lévő erdő - szinte - legmélyén járok... Csak sétálok, és sétálok, mikor hirtelen megcsúszom a sáros földön, és arccal előre bukom a sárba. A hátamra fordulok, és elkezdek ,,nyüszíteni":
- Ahhj... Ne-he-he-he... Mi-hi-ééé-éhrt?!
- Te mit csinálsz?
- Ááá!!! - sikítok fel.
Ádám az... Ádám az, aki hangos nevetésben tör ki.
- Jól van, na! Kösz, hogy segítesz! - mondom neki, majd felállok.
- Bocs, de nem mindennap látlak sárban hemperegve hisztizni.
- Jajj, de aranyos vagy! - kenem a hajába a sárt a kezemről.
- Hé, tönkre tetted a séróm! - röhögi.
- Igazán sajnálom, de ha nem gáz, akkor most inkább elmegyek egy patakhoz, hogy lemossam magamról ezt a bleeh-t - öltöm ki a nyelvem.
- Jó, megyek én is. Csak, hogy tudjunk egy kicsit nosztalgiázni, tudod: a régi szép időkről. - mosolyogja.
- Na, persze... Szépek... Maradjunk a réginél... - mondom gúnyosan, majd elindulok a patak keresésére, magam mögött hagyva Ádámot.
A sok koslatás után, végre találunk egy patakot, amibe beleállok. Lemosom a lábamról és a kezemről is a sok trutyit - vagy mit - , majd végig megyek az arcomon is. Most pedig következik a...
- Ne nézz! - parancsolok rá Ádámra, de továbbra is ugyanúgy bámul. - Hahó, itt vagy?! Fordulj már el! - mondom keményen, majd rájön, hogy miről van szó, és pimaszul végig mér.
- Erről biztos megéri lemaradnom? - kérdezi, mire rávágom a gyilkos-tekintetemet... a hatás elmaradhatatlan, ugyanis egyből elfordul.
Leveszem a pólómat, kimosom, majd a nadrágomat is, de azért olykor-olykor hátra is pillantok, nehogy Ádám csaljon, és megbámuljon engem - engem, ahogy félmeztelenül mosakodom egy patakban...
- Kész vagyok!
- Remek! - szól fel, majd odajön hozzám. - Itt még maradt egy kicsi - törli le a kezével a homlokomat... Majd végig simít az arcomon, és megigazít egy kósza hajtincset, ami az arcomhoz tapadt a mosakodás alatt.
- Nem csak régiek - hajol közelebb hozzám váratlanul, majd olyan hirtelen tapasztja a száját az enyémre, hogy nem tudok ellenállni...

Facebook csoport

A barátnőmmel közösen, lértehoztunk egy FB csoportot, hogy ezáltal könnyebben tudjátok követni a blogjaink sorsát! Kérlek, ha tetszik a blogom, olvasod, akkor lépj be te is a csoportba!

Másság

- Jajj, el is felejtettem... De jófej barátnő vagyok, gyorsan gyógyítsunk meg! Hajj, érdekes lesz a holnap... Felkelnek a fiúk, rácsodálkoznak hova tűntünk, megtalálnak, Dominik szívinfarktust fog kapni a kezedtől, a többiek pedig egy kisebb sokkot, majd csatlakozik hozzánk egy 12. ember is, végül nyomozósdit játszunk, és megpróbáljuk kideríteni, hogy mit nem árul el nekünk Krisztián.
-Valahogy úgy... - ért egyet velem Timi...


Június 19, kedd
- Ébresztőőőőő! - kelt fel egy éles hang. - Tori! Timi! Már csak ti nem bírtatok kikelni az ágyból!
Pár perc csönd. Ez az...
-Keljetek már fel, na! - kiáltja - most már egyszerre - Daisy és Bella.
-Lányok, hagyjátok még egy kicsit pihenni őket! A tegnapi horkolásrohamunktól eléggé megrémülhettek... Igaz, Tori? - érzem meg ahogy valaki mellém bújik, hátulról átölel, majd puszikkal halmoz el.
- Ühümm - mormogom, beleegyezve az előbbi megállapításába.
- Fel tudsz kelni? Szerintem menni fog! Krisznek mindjárt megérkezik a haverja.
- Tessék? - ülök fel hirtelen fektemből. - És még csak most szóltok?! Mit fog gondolni rólam? Azért nem hiszem, hogy szép látvány fogja fogadni, ha megpillantja a nyálcsorgatós kócos képem!
- Én is így gondoltam.
- Pofa be! - vágom fejbe a párnámmal.
Gyorsan felugrok és berohanok a fürdőszobába, majd megismétlem ezt a folyamatot visszafelé... Hogy feledkezhetek el a kis ,,betegemről"?
- Timi! - fekszem le mellé és Dominik mellé a kanapéra. - Hogy vagy? - folytatom.
- Hmm... Egész jól - majd forgat egyet a szemével Dominik felé.
,,Még nem tudja?" - formálom a számmal, mire válaszul csak egy apró fejrázást kapok.
- Bocs hogy horkoltunk! - látom meg Dominik fejét kibújni Timi mögül.
- Semmi gáz... Azért, nem volt annyira vészes! Na, de szerintem menjünk készülődni, okés Timi?
- Jajamm.
-Ha ma jó leszel és nem fogsz horkolni... - fordul Dominikhoz - éjszaka aludhatunk együtt! - nyom egy csókot Timi Dominiknak, majd elhúz magával a fürdőbe.
- Nem mondtad el neki a kezedet?
- Nem... Nyugi, rendbe jön! - csitítgat Timi.
- Ha te mondod... - hagyom rá.
Miután kicsit összeszedjük a külsőnket, visszamegyünk a srácokhoz, akik már mind belekezdtek a reggelibe. Leülünk közéjük és elkezdünk beszélgetni.
- Krisztián... Amúgy hogy hívják a barátodat? - kérdezem.
- Eriknek.
Hmm... Fura. Lehet, hogy mégsem jön, akkor a barátnője... Nem bírom ki és rákérdezek:
- Tegnap, amikor Timivel leköltöztünk, pont elkaptuk hogy telefonálsz valakivel... Ő nem jön?
- Nem... Sajnos mégsem jó neki ma... - mondja zavartan.
- Összevesztetek?
- Tori, lazíts! Ne faggasd már szegény Krisztiánt! - próbál leállítani Timi.
- Jó, oké! Akkor... mi lesz a mával?
Ezután megbeszéljük a programot, és mind elvonulunk egy kicsit a szobánkba, majd két óra múlva, mikor összegyűlünk a nappaliban, hirtelen megszólal a csengő.
- Ó, bizti Erik lesz az! - lelkesedik be Bella. - Remélem jó pasi!
- Én is - teszi hozzá Daisy.
- Te nem vagy véletlenül foglalt? - fordulok mérgesen Daisyhez.
- Ja, már nem - mosolyog.
- Jó tudni - öltöm ki rá a nyelvem, miközben Kincső és Geri felállnak, hogy kinyissák az ajtót...
Egy barna hajú, magas fiú látványa tárul elém. Fehér pólóban és egy kiszaggatott farmerben van.
- Ó, hello! Daisy vagyok! - rohan elé a szőke uncsitesó és nyom két puszit Eriknek.
- Hellosztok! Erik vagyok! - mutatkozik be kissé szégyenlősen.
- Nem jössz be? Nézd, tedd le abba a szobába a bőröndjeidet. Kriszitánnal leszel és velük - mutat Kincső az Alexekre. - Kicsit őrültek, de eltűrhetők.
- Kössz! -mondják egyszerre az Alexek.
- Alex vagyok - ráz kezet, a csapat legromantikusabb tagja Erikkel.
- Szintén - ráz kezet Lex is.
Ezután mindenki felszerelkezik, és indulunk is... Para-pa-pamm... Túrázni!

***

- Huhh! - dobom le útközben az egyre nehezebbnek és nehezebbnek és nehezebbnek... tűnő csomagomat, mikor már elérünk a túraútvonal végére... Illetve a közepére, ugyanis most itt vagyunk a hegy - majdhogynem - legtetején.
Lehuppanok a földre és iszok egy korty vizet, majd ezután ledobja magát mellém Timi is. Veszek egy pillantást a kezére, amire egy vastag, színes csuklószorítót rakott.
- Megnézhetem hogy van? - érdeklődöm meg, mire bólint egyet és leveszi a csuklószorítót.
Timi felszisszen egyet, majd megrémül a csuklója látványától.
- Jesszus!!! - kiáltok fel hirtelen.
- Mi az?! - riad meg Dave is.
- Ja, semmi. Folytassátok csak tovább azt... amit. Én csak azt hittem... - nevetek zavartan - Véletlen azt hittem egy faágról, hogy egy kígyó... De semmi, tényleg.
- Oké - mondja Dave, majd folytatja a versengést - vagy a nem tudom mit - Dominikkal.
- Ez nagyon durva! - súgom Timinek.
- Jó, látom! De most mit csináljak? Ha meglátja Dominik, tuti, hogy egyből felkap az ölébe, és úgy fog lecipelni a hegyről!
- Hát... Ebben van valami. Mindegy, akkor is csinálunk valamit a csuklóddal! Itt a közelben úgy is van egy patak.

- Egy varázspatak, ami meggyógyítja a csuklómat?
- Nem, egy varázspatak, ami lehűti!
- Wow! - mosolyog rám Timi, majd kibogozom a kezemben összegyűrődött térképet.
Elindulunk a folyó irányába, de egyszercsak meglátok egy igazi kígyót. Megtorpanok.
- Mi az Tori? - kérdezi.
- Ott egy kígyó! - suttogom.
- Lépd át! Nem fog bántani.
- Tudom, de... Én félek a kígyóktól!
- Ne már! Egy kígyótól, Tori? Csak egyszerűen ugord át, rendben? - beszél hozzám Timi, miközben én nézem, ahogy a nagy sikló egyre közelebb kúszik hozzám. Asszem' itt fogok összeesni. Úgy érzem, hogy az apró sárga szemeivel folyamatosan engem bámul.
- Most méri fel az áldozatai képességeit! - súgom ijedten, mire Timi elkezd kuncogni.
- Tori, visszaforduljunk?
- Ne! - szólok rá élesen a félelem miatt.
- Jó... Gyere, közelítsük meg másfelől a patakot... oké? - próbál meg arrébb rángatni Timi, persze sikertelenül.
- Menni fog! - súgom magamnak. Most nem futamodhatok meg. - Timi, - mondom most már a barátnőmnek - nem fordulhatunk vissza, ez szörnyű, a régi sulimban, ahányszor osztálykirándulásra mentünk, és megláttam egy kígyót, annyiszor kellett, hogy ölben vigyenek utána.
- Ugye, most csak szívatsz Tori?
- Nem, nem szívatlak.
- Akkor most lefogjuk győzni a kígyófóbiádat! - bátorít Timi. - Hmm... Gondolj arra, h...
- Ááá, egyre közelebb jön! - ordibálom.
- Gondolj arra, hogy csak egy plüssállat, jó?
- De, hogy gondoljak arra, amikor mindjárt megöl?!
- Tori, nem fog megölni!!! - jelenti ki Timi, és hirtelen megragadja a karomat, majd meglök. Sikítok egyet, és átugrom a kígyót. Addig futok, míg ki nem kerül a látóhatáromból.
- Nézd! Sikerült - lihegi Timi, mikor utolér.
- Nem vagy normális?! Mi lett volna, ha megijed és megmar?
- Ez csak egy vízisikló... Ártalmatlan.
- Hagyjuk... Csak...
- Istenem! - harapja meg a száját Timi.
- Mi... - ,,van?" - fejezném be a mondatot, de Timi a számra tapasztja a kezét és elfordítja a fejemet... Krisztián?! - gondolom - De... Miért nem mondta el?! - kezd összeállni a kép a fejemben; Akkor lehet, hogy ezért volt olyan visszahúzódó... Vagyis lehet, hogy a régi sulijában kicikizték érte, vagy valami ilyesmi... Hisz' az emberek sokkal hamarabb ítélkeznek, mint gondolkodnak, nem? Mondjuk, azért elmondhatta volna... Tegnap akkor biztosan vele beszélt, és reggel ezért volt ilyen zavart.
Gyorsan elbújok Timivel egy nagyobbacska bokor mögé.
- Aranyosak! - mondja Timi boldogan és mosolyogva, de azért látszik az arcán, hogy egy kicsit őt is meglepte.
- Igen. Szerintem is, de Krisztián miért nem mondta el, hogy Erik a pasija? Vagyis, hogy meleg? Úgy értem... mikor a fiúk többször is jó csajokkal akarták őt összehozni, vagy például közvetlen ma reggel, amikor célozgattam, hogy van barátnője?
- Nem tudom, Tori. Lehet, hogy nem bízik bennünk... Biztos fél, hogy elítélnénk... De nem ez a lényeg... Most olyat láttunk, amit ő nem akart volna, hogy lássunk. Szóval, ezt most titokban kéne tartanunk? Vagy el kéne mondanunk neki, hogy láttuk Erikkel puszilkodni?
- Hát... Ömm... Ezt én sem tudom. Szerintem ne áruljuk el neki, hogy tudjok a titkát. Majd biztos elmondja egyszer... talán.
- Krisztián olyan...
- Rólam van szó?
Timivel felsikoltunk.
- Ó, megijesztettél!... Mióta vagy itt? - várja félvén a választ Timi.
- Nem hallgatóztam, csak észrevettem, hogy itt vagytok, és ezt a mondatot pont sikerült elkapnom... Szóval mi volt a téma... ha szabad tudnom?

* Ezt a részt azért írtam meg, mert abszolúte nem tartom tisztességesnek, emberinek, ha valaki elítéli a másikat, csak mert az különbözik tőlük. (Erre nagyon gyakori példa a homoszexualitás/homoszexuális emberek.) Nem gondolom, hogy másokat le kéne alacsonyítani, csak mert éreznek. Inkább azokat kéne megvetni, akik azt hiszik tökéletesek és van joguk mások felett ítélkezni. (Persze, ezt senki olyan ne vegye magára, akire nem igaz. Ez nem azoknak szól!)
Hát, nem tudom ti hogy vagytok, hogy álltok ezzel, drága olvasóim, de remélem, ha tippelnem kéne eltalálnám! ;* *

Megérkezés

*Hellosztok! Sajnálom, hogy ritkán hozok részeket, de most megérkeztem a legújabbal, és remélem, hogy tetszeni fog :))*

Június 18, hétfő

Úton vagyunk a célunk felé! Ugye milyen jól hangzik? Csak száguldunk ezerrel - persze csak képletesen, sajna... -, és majd egyszer... Majd egyszer megérkezünk.
Nem a ,,start" a legélvezetesebb, és szerintem erre senki sem gondolna, de nem is a cél... A legeslegjobb a kettő közt helyezkedik el...

Mind beszállunk a lakókocsiba. Kb. úgy néz ki belülről, mint egy egy szobás lakás, mosdóval... azt leszámítva, hogy mozog, és elől található egy anyós- és egy vezetőülés. Nagyon menő!
Geri leül a kormányhoz - biztos oda lehet Kincsőért, ha bevállalt 9 hülyegyereket (persze a tisztelet a kivételnek mindig kijár...) -, Kincső mellé. Az Alexek elhelyezkednek a földön egy pokrócon, az uncsitesókkal együtt. Mi Dave-vel felfekszünk az autó jobb oldalához támasztott ágyra, Timiék, pedig a velünk szembeni ágyra huppannak. Akkor úgy látszik, hogy mindenkinek meg van a helye. Ömm... Mindenkinek, kivéve Krisztiánt. Mivel úgy látom senki se fogja befogadni maga mellé; rápillantok:
- Krisztián? Nem szeretnél ideülni? Még pont elférsz, ha Dave-vel összébb húzódunk kicsit!
- Támogatom az ötletet! - szólal meg egyből Dave és az ölébe húz, én meg beleöklözöm egyet a gyomrába, csak hogy ne szaladjon el vele a ló.
Krisztián leül mellém, persze ahogy tőle már megszokhattuk: egész úton csöndben van, míg mi mindenféle hülyeséggel ütjük el az időt.
Először barchobázunk zeneszámokkal, majd Kicsi a rakást játszunk - szegény Dominik volt legalul és mikor vége lett a játéknak kicsit lesántult -, majd ezután szimplán csak összebújunk és tartunk egy csendes pihit. A legtöbben egymáshoz simulnak és elszundítotanak kicsit.
Mikor végre mindenki újra éber és teljesen élénk, megállunk egy benzinkútnál. Megebédelünk, és indulunk is tovább. Timinek kicsit sok lehetett a rántott hús, mivel miután elindulunk, egy elég buckás úton, kidobja a taccsot, de szerencsére nem a lakókocsiba, mert még időben sikerült kerítenünk neki egy szatyrot, miután kiderült, hogy az ablak beszorult. Persze ez az egész úgy ment végbe körülbelül, mint az Egy perc és nyersz. Mindannyian megtaláltuk 10 másodperc alatt a bőröndünket, majd kicipzároztuk 5 másodperc alatt, és fél perc múlva rájöttünk, hogy nincs zacskónk, aztán Gerinek kezdtünk el ordibálni, hogy álljon meg valahol, aki még 5 sec alatt felfogta, hogy miért, és pár másodperc alatt kihúzott az ülése alól egy zacskót. Huhh, 55 másodperc! Nem semmi, mi? Szóval nyert ügyünk volt... Legalábbis akkor még ezt hittük, aztán fél óra múltán Lex - alias viccesebbik Alex - is hányingerre kezdett el panaszkodni, persze ekkor már okosabbak voltunk és egyből szóltunk Gerinek. Szóval, nem Timi gyomra volt a hibás, hanem a rántott hús! De mivel én adtam nekik, és én is sütöttem meg, vállaltam a felelősséget, és átvettem a hús válláról a terhet - phuuj, ez elég gusztustalanul hangzik! -, a kirótt büntetésem pedig az lett, hogy a legközelebbi benzinkútnál mindenkinek vennem kell egy hányás elleni gyógyszert, akit megkínáltam a főztömmel.
Megvettem a gyógyszereket és ezután már csak dumáltunk, és röhögtünk a hülyüléseinken, meg néha a rádióval énekeltük a régi idők slágereit.
-Megérkeztünk! - mondja holtfáradtan Geri, mire mindenki ujjongásban tör ki.
Kiszállunk.

-Woah! - szólom el magamat.
-Húúú! - ugrándozik Timi. - Ez nagyon király!
-Az - szólal meg mindenki egyszerre, a kétemeletes, erkélyes, palotakinézetű ház láttán - na, jó, ez azért persze túlzás... De tényleg eszméletlen klasszul néz ki! Gyorsan berohan mindenki. Összevissza foglalgatjuk, meg stoppojuk le a szobákat magunknak, és persze a mellettünk levő ágyakat másoknak.
Kiabálunk és föl-alá rohangászunk... De az eredmény végül megszületik. Timi és Dominik együtt lesznek a második emeleten, közvetlenül a mi - Dave és az Én - szobánk mellett (egybenyithatóak...) Aztán Kincső és Geri a mi szobánkkal szembenivel foglalták el a helyüket. Földszinten, egy szobában lesz Daisy és Bella. A mellettük levő (egybenyitható) szobában pedig a két Alex és Krisztián foglalja el a helyét.
Gyorsan összegyűlünk a nappaliban, megbeszéljük, hogy holnap hova megyünk túrázni, majd mindenki lezuhanyzik, fogat mos és bevonul a szobájába. Behuppanok Dave mellé az ágyba, ő meg átkarol.
- De várom már a holnapot! - mondom neki.
- Én is! - majd nyom egy puszit a hajmba.
Elnehezednek a szemhéjaim, mindjárt álomba zuhanok... Totál kimerült vagyok...
-Krrkrkrkkkrrk... - riadok fel hirtelen. Megfordulok fektemben. Persze.... Ááá! Dave mindig horkolni szokott álmában, mikor nagyon kimerítik a nap eseményei. Na, szép! Nincs lelkem felébreszteni, olyan aranyos mikor alszik, de ez a maximumra feltekert horkolás kikészít. Mindegy, a nappaliban úgy is van egy nagy kanapé... Lebaktatok a lépcsőn, majd ledobom magam az ágyra...
- Jesszus!!! - ordítjuk el magunkat egyszerre az alakkal, akire rázuhantam. Gyorsan leszállok róla.
- Timi?! Te... Hogy-hogy itt... Várj, kitalálom... A te pasid is horkol! -vágok egy grimaszt.
- Talált!
- Elférünk itt ketten, vagy alszol a földön?
- Menj már! - nyújtja ki rám a nyelvét. - Kihúzhatós - mondja.
- Okés, akkor húzzuk!
Leguggolok és megfogom a kanapéból kilógó zsinórszerűséget. Meg se moccan a kanapé.
- Timi, szerintem próbáld meg te, mert nekem nem reagál!
- Rendben!
Odamegy, megfogja a fogót, meghúzza, majd hirtelen kinyílik a kanapé alja, de Timi ugyanilyen váratlanul hátra is esik, kezében a kiszakadt zsinórral, óriásit csattanva a földön.
- Timi, jól vagy? Nagyon fájt? - mire Timi nem mondd semmit csak nyögdécsel.
- Au, nagyon fáj, és alig bírom megmozdítani - jelenti ki kétségbeesetten -, de nem tört el, csak meghúzódott - próbál azért megnyugtatni.
- Ez nem biztos, menjünk el a legközelebbi rendelőhöz!
- Nyugi, Tori! Sokat deszkázom, már volt, hogy eltörtem a csuklómat, és olyan is volt, hogy csak meghúztam. Tudom, hogy melyik mennyire erősen fáj, vagy hogy mennyire tudod olyankor mozgatni a kezed! Menjünk inkább a mosdóba és eresszünk rá hideg vizet, hogy ne dagadjon be annyira!
- Jó, rendben! Megpróbálom elhinni neki ezt a ,,csak meghúzódott" dumát.
Elsietünk a fürdőbe, de alul a fürdőajtajánál egy kis fénycsík fut ki és valami motyogás hallatszik ki.
- Ki az a hülye rajtunk kivül, aki ilyenkor még fent van?! - kérdezem idegesen, várva, hogy végre vizet engedhessünk Timi, már egészen felduzzadt csuklójára.
- Sss! - próbál elcsitítani Timi, majd odatapasztja a fülét az ajtóhoz.
- Ne hallgatózz már! Milyen lenne, ha a te beszélgetésedet is kihallgatnák?!
- Krisztián - súgja lefüttyentve az előbbi mondatomat.
Na, jó, azért nem vagyok én sem egy szent - gondolom -, és társulok Timihez.
- Szia, puszillak, akkor holnap reggel találkozunk, nagyon szeretlek... Te is nagyon hiányzol már! Nem, nem tudják!... Azt se tudják... Majd elmondom nekik... De lehet, hogy úgy reagálnának rá, mint azok... Miért, a te haverjaid tudják?... Csak ítélkezni bírnak... Na, mindegy, menj aludni, én is megyek! Jó éjt, szép álmokat! Majd holnap bemutatlak nekik, biztos bírni fognak, ne félj! - sóhajt egyet ezzel Krisztián, majd lerakja, mi meg gyorsan Timivel visszafutunk a kanapéhoz és alvást tettetünk. Halljuk, ahogy nyikorog a padló Krisztián minden lépténél a padlón, végül becsukja maga után a szobájának az ajtaját.
- Ez mi volt? Szerinted a barátnőjével beszélt? - kérdezem.
- Nem tudom. Azt se tudtam, hogy holnap eggyel többen leszünk! Vagy, hogy van-e egyáltalán csaja! De szerintem, ha igen, akkor vele beszélt! - kuncog Timi.
- Olyan titokzatos volt, tisztára mint a filmekben, mit nem mond el nekünk?
- Holnap majd kiderítjük! - mosolyog Timi - De most csináljunk valamit a kezemmel, légyszi - sziszeg egyet a fájdalomtól.
- Jajj, el is felejtettem... De jófej barátnő vagyok, gyorsan gyógyítsunk meg! Hajj, érdekes lesz a holnap... Felkelnek a fiúk, rácsodálkoznak hova tűntünk, megtalálnak, Dominik szívinfarktust fog kapni a kezedtől, a többiek pedig egy kisebb sokkot, majd csatlkozik hozzánk egy 12. ember is, végül nyomozósdit játszunk, és megpróbáljuk kideríteni, hogy mit nem árul el nekünk Krisztián.
-Valahogy úgy... - ért egyet velem Timi...