2014. február 28.

A pataknál...

Június 19, kedd


- Hát... Ömm... Ezt én sem tudom. Szerintem ne áruljuk el neki, hogy tudjuk a titkát. Majd biztos elmondja egyszer... talán.

- Krisztián olyan...
- Rólam van szó?
Timivel felsikoltunk.
- Ó, megijesztettél!... Mióta vagy itt? - várja félvén a választ Timi.
- Nem hallgatóztam, csak észrevettem, hogy itt vagytok, és ezt a mondatot pont sikerült elkapnom... Szóval, mi volt a téma... ha szabad tudnom?
- Ja, semmi... Csak azt akartam mondani, hogy most olyan más vagy, mármint nem is tudom... Sokkal felszabadultabb - mosolyogja Timi, ezzel eltakarván az igazságot.
- Ja... Aha... Nem megyünk vissza?
- De! - vágja rá egyből Timi, majd visszafordulunk.
Mire visszaérünk - közben téve egy kitérőt, hogy Timi csuklóját lehűtsük-, már kezd minden besötétedni. 
A fák lombjai zizegnek, leveleit szellő ringatja, a virágok szirmai beburkolóznak, elbújva a sötét elöl. Gyönyörű a kilátás. Látni, ahogyan a nap elbújik a hegyek mögé, és utolsó sugarait elnyelik a hosszú vonulatok. A tűzifát már begyűjtötték a fiúk, csakúgy, ahogyan a sátrakat is felállították.
- Hol voltatok? - kérdezi Dave, mikor megérkezünk.
- Csak sétáltunk - ölelem át.
- Meghoztuk az utánpótlást! - kiabálja egy nagyon ismerős hang.
- Ez ki volt? - kérdezem.
- Képzeld, mikor elkezdtük összegyűjteni a tűzifát, találkoztunk pár sráccal, és elég jófejeknek tűntek, szóval, összehaverkodtunk, és ennyi.
- Tök jó! - mondom, miközben kezd kitisztulni az egyre közeledő fiúk alakja... Hirtelen ledermedek, és végig fut a hátamon a hideg; a szemem elé négy helyes és egyben elég ,,kigyúrt" fiú tárul. Egyiküket pedig...
- Ó... Tori? - ismerem...
- Ööö... Hello... Ádám?
- De jó, honnan ismeritek egymást? - kérdezi Kincső.
- Semmi, csak egy deszkás versenyről - válaszolja Ádám.
- Akkor ma este feltétlen velünk kell, hogy maradjatok! - jelenti ki Bella.
- Ha nem gáz.
- Dehogy! - vágja rá Daisy.


Ezután megrakjuk a tábortűzet, beszélgetünk, nevetünk, énekelgetünk, majd hajnali nem-is-tudom-hánykor mind elvonulunk a sátrainkba.
Eltelik egy óra, de még mindig nem bírok aludni. Folyamatosan csak Ádámon és a barátain kattog az agyam. Tényleg nagyon jó fejek. Viccesek, kedvesek és aranyosak. Mindegyik fiú nagyon szimpatikus!... Hogy is hívták őket? Az egyik Bence volt, a legizmosabb, aki kézen áll, szaltózgat, meg mindent véghez tud vinni, ő amolyan ,,szuperhős", ahogy Bella fogalmazta... Aztán a másik... Ja, igen, Beni, ő olyan aranyos és egyedi, egy igazi művész, mint Geri - vagy még talán nála is elvontabb a gondolkodása... A harmadik? Neki valami állat volt a neve... Uuu, Farkas... Elég ijesztően hangzik, nem? Mondjuk erre a külseje is rásegít... Nem mintha ronda lenne, mert jól néz ki, de olyan magas, meg testes, meg minden, a fekete haja, a sötét szeme, és azok a tetkók, amik beborítják... Viszont ő is nagyon jó fej. Tök jól beilleszkedett a társaságunkba - csupán pár perc alatt -, csakúgy mint a többiek... Szóval, úgy látszik, ma nem egy, hanem plusz négy váratlan taggal bővültünk... Mi van?! Azt se tudom, hogy minek gondolkodom ilyeneken, hogy mennyivel, meg hogyan bővül a csapatunk? Egyáltalán ennek mi az értelme?! Argghhh... Nem tudok aludni!!! De miért nem?! Elegem van! 
Kimegyek a sátorból. Egy rövid sétától biztosan jobban leszek! - remélem.
Már a hegyen lévő erdő - szinte - legmélyén járok... Csak sétálok, és sétálok, mikor hirtelen megcsúszom a sáros földön, és arccal előre bukom a sárba. A hátamra fordulok, és elkezdek ,,nyüszíteni":
- Ahhj... Ne-he-he-he... Mi-hi-ééé-éhrt?!
- Te mit csinálsz?
- Ááá!!! - sikítok fel.
Ádám az... Ádám az, aki hangos nevetésben tör ki.
- Jól van, na! Kösz, hogy segítesz! - mondom neki, majd felállok.
- Bocs, de nem mindennap látlak sárban hemperegve hisztizni.
- Jajj, de aranyos vagy! - kenem a hajába a sárt a kezemről.
- Hé, tönkre tetted a séróm! - röhögi.
- Igazán sajnálom, de ha nem gáz, akkor most inkább elmegyek egy patakhoz, hogy lemossam magamról ezt a bleeh-t - öltöm ki a nyelvem.
- Jó, megyek én is. Csak, hogy tudjunk egy kicsit nosztalgiázni, tudod: a régi szép időkről. - mosolyogja.
- Na, persze... Szépek... Maradjunk a réginél... - mondom gúnyosan, majd elindulok a patak keresésére, magam mögött hagyva Ádámot.
A sok koslatás után, végre találunk egy patakot, amibe beleállok. Lemosom a lábamról és a kezemről is a sok trutyit - vagy mit - , majd végig megyek az arcomon is. Most pedig következik a...
- Ne nézz! - parancsolok rá Ádámra, de továbbra is ugyanúgy bámul. - Hahó, itt vagy?! Fordulj már el! - mondom keményen, majd rájön, hogy miről van szó, és pimaszul végig mér.
- Erről biztos megéri lemaradnom? - kérdezi, mire rávágom a gyilkos-tekintetemet... a hatás elmaradhatatlan, ugyanis egyből elfordul.
Leveszem a pólómat, kimosom, majd a nadrágomat is, de azért olykor-olykor hátra is pillantok, nehogy Ádám csaljon, és megbámuljon engem - engem, ahogy félmeztelenül mosakodom egy patakban...
- Kész vagyok!
- Remek! - szól fel, majd odajön hozzám. - Itt még maradt egy kicsi - törli le a kezével a homlokomat... Majd végig simít az arcomon, és megigazít egy kósza hajtincset, ami az arcomhoz tapadt a mosakodás alatt.
- Nem csak régiek - hajol közelebb hozzám váratlanul, majd olyan hirtelen tapasztja a száját az enyémre, hogy nem tudok ellenállni...