2014. március 16.

Gyereknek maradni

*Nagyon-nagyon-nagyon... NAGYON köszönöm, annak 61 embernek, aki feliratkozott a blogomra, hogy követi Tori életét! Sok-sok puszi nektek ;* Tudom, hogy valakiknek több száz, vagy több ezer feliratkozója van, és e számok mellett az én 61-em eltörpülni látszik, de nem, mert nekem ez sokat számít/ér/jelent! Nekem ez egy óriási élmény, hogy tudatában lehetek, hogy 61 rendszeres olvasóm van! Még egyszer köszönöm nektek ezt! Remélem, hogy tetszeni fog a legújabb rész :)*


Június 19, kedd

- Kész vagyok!
- Remek! - szól fel, majd odajön hozzám. - Itt még maradt egy kicsi - törli le a kezével a homlokomat... Majd végig simít az arcomon, és megigazít egy kósza hajtincset, ami az arcomhoz tapadt a mosakodás alatt.
- Nem csak régiek - hajol közelebb hozzám váratlanul, majd olyan hirtelen tapasztja a száját az enyémre, hogy nem tudok ellenállni.
- Mi a f*** csináltok?! - zúzza apró darabokra a törékeny csendet egy meglepett hang, mire ellököm magamtól Ádámot.
- Te csalod Davet?! - támad meg kérdésével az erőteljes hang, ami... Dominikban lel magára.
- Nem! Nem én csókoltam meg! Ő csókolt meg engem! - nézek Ádámra várón, hogy alátámassza az állításomat, de ő csak pimaszul mosolyog rám, majd kacsint egyet...
- Ne akarj beetetni! - vágja nekem lazán ezt a mondatot Dominik, de közben az állán látszik, ahogy megremegnek az izmok.
- Dominik, nem hazudok!
- Ja...
- Ádám, mondj már valamit! - kiabálok rá, mire ő csak a nyakához emeli a kezeit, és azt feleli:
- Még mindig isteni a csókod!
- Mi van? - zavarodik össze (most már) teljesen Dominik.
- Ha figyelnél rám, el tudnám magyarázni... ezt! - Odamegyek hozzá. - Szóval - folytatom -, nem én csókoltam meg Ádámot, hanem ő engem. Érted? Még csak nem is mutatkozott ki rajtam semmi jele annak, hogy én akarnám azt a csókot, amit az imént láttál.
- Jó, ez megvan. De mi van azzal, hogy ,,még mindig isteni a csókod" ? - ejti ki Dominik, az utolsó szavait, gunyorosan utánozva Ádámot.
- Semmi... Vagyis... Csak, az, hogy régen jártunk.
- Ja, hogy csak ennyi? - hallom Dominik iróniával átitatott hangját...
- Ahh, de annak már rég vége! Az már a múlté! Nem is gondoltam azóta vissza erre!
- Oké, ez kezd unalmas lenni, én inkább visszamegyek - löki be ezt a mondatát Ádám, mielőtt... odajön hozzám, és megpaskolja a fenekemet.
- Egy ki*a**** se**** vagy! - káromkodja el magát Dominik, és behúz egyet... Vagyis behúzott volna egyet Ádámnak, ha az nem hajol el, és találja gyomorszájon Dominikot, aki meglepetésében kicsit ereszt a tartásából, de észbe kap, és ököllel belevág Ádám képébe, aki visszaüt.
Pár perc elteltével a földön fetrengenek. Én próbálom leállítani Ádámot... Timi - akit időközben erősítésnek kellett idehívnom -, pedig Dominikot... Végül a verekedésüknek... Dave vet véget.
- Mi bajotok van? Egyáltalán, hogy kerültetek ide?
Dominik válaszra nyitja a száját, de előtte vet egy gyors pillantást rám; könyörgő tekintetemet meglátva... inkább hallgat. 
Mindenki néma csendben figyeli a másikat.
- Miről maradtam le? - teszi fel újabb kérdését Dave.
- Rám ne nézz! Én ugyanannyit tudok erről, mint te: semmit - emeli fel a kezeit Timi, és visszaindul a sátrainkhoz.
- Megyek veled, Baby! Várj meg! - Dominik Timi után ered. Már csak mi maradtunk. Na, szép...
- Haver, min balhéztatok össze?
- Már nem is tudom - rántja meg a vállát Ádám. Ő is lelép.
- Hát... Ez fura volt.
- Az - jelentem ki, majd átkarolom Dave nyakát. Közelebb húzom magamhoz. Érezni szeretném (Őt - nem Ádámot!) Csókokat hagyok a nyakán. A vállán, az arcán. Igen, nekem ő kell! Megcsókolom, mire még jobban öleljük egymást. Végig simít a hátamon, fölkap. A csók kezd egyre szenvedélyesebb, és intenzívebb lenni. Könnyed volt, és most feltámadt, akár a szél egy szeptemberi napon.
Beletúrok sűrű, kócos hajába. Egyre inkább csak érezni szeretném őt, és érezni... Mikor Ádám megcsókolt, mintha egy óriási gátat épített volna fel közém és Dave közé... De miért érzem így? Egy másodperc, vagy még annyi sem, és mintha én lennék a bűnös, mikor ő csókolt meg engem. Ő engem! Vagy... Biztos így volt? Bűnös vagyok, mert az alatt a szekundum alatt, mintha lángra lobbantam volna? Mikor hozzáértek ajkai az enyémekhez, mintha egy forró szikra átsuhant volna az egész testemen beleremegtetve azt? Ezt éreztem? Davenél ezt érzem most? Ha igen, akkor miért merengek el a csókunk közepette? Érezd, Tori! Neked Ő, az igazi!
Egyre jobban kapaszkodom Davebe - Davebe, vagy az érzésbe, amit nem találok... 
Magához emel, majd a mögöttünk lévő fának támaszt... Mint Ádám régen... Miért gondolok rá?! Egyáltalán miért van azóta az apró "puszi" óta a fejemben?! Hagyjuk... Mert meglepett, nem számítottam rá, csak azért járhat rajta az agyam! Vagy... Nem érdekel, én akkor is Davet akarom! Tudom, hogy őt akarom! Ez biztos! A csókja lágy, melengető, kellemes borzongást keltő, gyengéd, mégis szenvedélyes... Nekem ez a csók kell, nem az a... "másik".


Június 20, szerda

- Gyerekek! Kelés van! - Kincső odajön hozzám és megráz.
- Minek kell ilyen korán kelni? - kérdezem félálmomban.
- Ha neked  a délután két óra korán... - szól vissza Kincső.
Rászánom magam, és kikelek az ágyból. Rajtam kívül már mindenki fent volt. Épp paprikás krumplit főznek a bográcsnál...
- Ezt biztos így kell készíteni? - tudakolom meg.
- Elméletileg... - válaszolja Dave. Au! Mintha dió méretűre zsugorodott volna a gyomrom, a hideg pedig végig futkosott rajtam. Bűntudat? Nem, az nem lehet. Nem csináltam semmi rosszat! Legalábbis... azt hiszem semmi olyat, amit rossznak mondhatnánk.
- Kicsit sápadt vagy, Tori? Rosszul érzed magad? - kérdezi Daisy.
- Nem... Nem... Vagyis egy kicsit. Elmegyek a patakhoz, megmosom az arcomat, attól bizti felfrissülök majd - mosolygok félszegen, és elindulok oda, ahol a probléma kezdetét vette.


Mikor odaérek, Ádámot pillantom meg, miközben megmossa a kezeit a patakban. Szinte már meg sem lepődöm... Miért van az, hogy mindig egymásba akadunk?! Csak Ő és Én... Pont Ő és Én. Miért ne lehetne, hogy mással kelljen kettesben lennem... Mondjuk Timivel, vagy Kincsővel, vagy az uncsitesókkal, vagy... vagy bárkivel az ég egy adta világon, csak ne éppen vele.
- Tori, látom nem bírod ki nélkülem. - Fel áll a patak mellől.
- Rosszul látod! A patakhoz jöttem, nem hozzád!
- Pedig én százszor izgalmasabb vagyok, mint a patak... Nem gondolod?
- Nem, szerintem ez a patak sokkal jobb, mint te! Nem támad csak úgy le, és nem erőlteti rám azt, amit én nem szeretnék.
- Nem tudom miről beszsz.él
- Arról, hogy tegnap megcsókoltál.
- Érdekes, nem vettem észre, hogy ellenkeztél volna. - Ádám tesz egy lépést felém.
- Időt se hagytál rá!
- Vagy csak nem akarod bevallani, hogy neked is jó volt. - Ez most kicsit lesokkolt. Talán ráérzett a lényegre... - Na, mi van? ,,Találtsüllyedt"? - folytatja, miután én csak némán nézek rá.
- Ne... Nem... Csak... Csak... - dadogom.
- Csak mi?
- Semmi... csak hagyj békén! - teszem hozzá.
- Nem hiszem, hogy eleve ez akart jönni a csak után... Inkább az; hogy csak azt hitted már túl vagy rajtam, és én is rajtad.; hogy csak azt gondoltad, ennek már vége; vagy csak, hogy többet nem fogunk találkozni; csak lehet rossz választás vagyok... Dave biztonságosabb?
- Ööö... Fogalmam sincs, hogy ezeket honnan veszed, mert már nem érzek irántad semmit - hazudom (?) - Cserben hagytál. Emlékszel? Tudod, milyen borzalmas érzés volt látni, hogy elhagysz valaki másért? Elhagysz egy olyanért? Hisz' nem is szeretett! - Most meg miért akadok ki ennyire, mi ez az érzelemözön?! Tori, te már nem szereted!
- Tudom, és én sem éreztem iránta semmit, nehogy azt hidd!
- Ne magyarázkodj! Nem érdekel... Ez az egész már engem egyáltalán nem érdekel... hogy ki kit szeretett a múltban, meg kit nem. Már úgy sem fogom meg tudni az igazat, mivel te egy hazug bunkó vagy. De azt tudom, hogy én szeretem Davet, és ő is szeret engem. Nekem ez kell - Ő!
- Hát persze! Neked nem olyanra van szükséged, mint amilyen Dave. Mindig szeretted megszegni a szabályokat; heves voltál. Dave viszont nyugodt és kiszámítható. Látom, hogy el vagytok.. meg minden... De biztos ez vagy? Mellettem sokkal élénkebb voltál, és megmerted mutatni, hogy ki vagy, hogy téged nem lehet irányítani. Melyik az igazi éned? Ki mellett vagy vajon önmagad? Azt hiszem, hogy az igazi Torit, csak én ismerem. - Ez most egy kicsit elbizonytalanított... Nem, nem tudom, hogy az vagyok, aki most... De ez a jobbik felem. Az emberek ezt szeretik, ha  jó vagy és szót fogadsz, akkor meg miért kéne olyanná válnom, mint régen? Vad, pofátlan és gyerek voltam. Talán csak felnőttem? Ne! Emlékszem ez volt az, amire sose vágytam. Amitől régen undorodtam...

5 évvel ezelőtt - valamikor nyáron...

- Remélem ebből tanulni fogtok, és többet nem lesz ilyen! Nem értem, hogy lehettek ennyire neveletlenek! - szid minket Olga néni, aki a szabályok hű alárendeltje, és az illem, a modor, a nevelés - más néven a betanítás - egy testben. Órákig tudja ecsetelni nekünk, hogy mennyire vadak vagyunk és hülyék - Én és Ádám... -, de mi mindig csak tűrjük, és közben ,,pofátlanul" vigyorogunk rá.
- Jajj, hagyd, Olga! Ennyi elég lesz, még csak gyerekek! - véd meg most is - mint mindig - Gyöngyi néni, aki sose szapult minket, ha valami olyat csináltunk, amit nem kellett volna. Sokszor hangsúlyozza, hogy élvezzük ki ezeket a kis ,,gyerekcsínyeket", mert egyszer majd megnövünk, és ha nem vigyázunk, olyan unalmasak leszünk, mint az őt körülvevő felnőttek...
Miután vége a mai kioktatásnak - is -, beküldenek a sátrainkba: Ádámot a hatosba - a fiúkhoz, engem pedig a kettesbe - a lányokhoz.
Pár pillanat múlva, persze már mindketten ki is szökünk, és találkozunk a faházak mögötti cseresznyefánál - ahogy megbeszéltük.
- Elképesztő, hogy Olga néni mennyire komolyan vesz mindent! 
- Ja. Most muszáj minden felnőttnek ilyen szigorúnak lennie?
- Nem tudom, de az biztos, hogy ha majd én is felnőtt leszek, nem változom ilyen unalmassá!
- Lehet, hogy majd pár év múlva ezt elfelejted... Honnan tudod, hogy ők nem mondták ugyanezt, amikor akkorák voltak, mint mi?
- Jogos... De ők biztos nem tettek esküt! - veszem védelembe magamat.
- Miért, te mikor tettél? - kérdezi Ádám mindentudóan.
- Most... Én Viktória, alias Tori, megígérem, hogy sose leszek olyan, mint Olga néni. Örökre átfogom hágni a hülye szabályokat, amik csak azért vannak, hogy irányítani tudjanak minket a tanárok. Sose fogok felnőni. Legalábbis úgy nem. - Beleköpök a tenyerembe.
- Vágom, és én is megfogadom. - Ádám is köp egyet a tenyerébe, majd megrázza vele az enyémet.

(*Mivel úgy gondoltam, hogy ez és az előző rész alapján, talán már kezd nektek egy kicsit megfogalmazódni valamiféle összkép Ádámról, indítottam egy szavazást fent a modulsávban!*)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése