29.rész

* Hey, hello! Bal oldalt légyszi szavazzatok, ha lehet. (Az érdekelne, hogy nektek melyik blog design tetszett jobban.) Előre is köszi és remélem tetszeni fog a lent látható rész. Várom a kommenteket, puszi.

*Tori szemszöge*

Au! Mi ez? Mindjárt megvakulok. Az előbb hirtelen annyira elkezdett fájni mindenem mintha darabjaimra zúztak volna, most meg már nem érzek semmi rosszat, csak éppenséggel nem látok semmit, csak fehérséget. Végre kezdem megszokni ezt a nagy világosságot. Most már kitudom venni, hogy mi vesz körül. Nézzük csak! Hunyorogva jobbra nézek és csak kék, lila, sárga, piros és még ezer más szín árnyalatát látom pompázni. Nem, nem váltakoznak, inkább csak egybefolynak, mint amikor a festővásznon a művész elrontja az alkotását és két szín egymásba árad. Ez valami gyönyörű. Veszek egy fordulatot a tengelyemen. Még csodálom ezt a látványt és gondolkozom azon, hogy hol is vagyok. Azt hiszem álmodom. Nem tudom. A nagy filozofálgatásom közepette feltekintek-semmi különös-, majd le. Uram Atyám! Édes istenkém! Ez az álom elég fergeteges. Mikor lenézek csak annyit veszek észre, hogy egy nagyobbacska gomolyfelhőn állok mezítláb, és mikor átnézek az édes vattacukorra hasonlító felhőn meglátom a házunkat. Innenről, körülbelül akkorának néz ki, mint a tenyerem. Lefekszek a felhőre. Olyan puha és olyan selymes. Belemarkolok és látom, hogy egy darabka pamacs ott marad a kezemben. Elkezdem dobálni. Kiderül, hogy könnyebb, mint egy tollpihe, ami szinte lehetetlen. Mikor befejezem a játszadozást visszanézek a házamra, aztán megpillantom mellette az iskolát. Jesszus!!! Abban a pillanatban, amikor az iskola fókuszomba kerül, egyből beugrik egy kis film, ami lejátszódik egy másodperc alatt, majd visszanyerem a látásomat és újra csak egy iskola van előttem, semmi több. A kis filmen persze én voltam a főszereplő. A lényeg annyi volt, hogy elkésem az első óráról ezért gyorsan elkezdek futni a suli felé. Átfutok az úttesten amikor hirtelen egy kamion belém jön. Szerencsére még a baleset bekövetkezte előtt próbált lefékezni, ezért nem lett belőlem palacsinta. De nagyon súlyosan nézek ki. A fejemből ömlik a vér, és meg se moccanok. Mikor a suli mellé esik a pillantásom meg is látom önmagamat, amint beraknak a mentőautóba?! Ez nekem sok. Legyen már vége ennek a rémálomnak. Elkezdem ütni a fejemet és sikoltozom. De nem segít semmit. Úgy látszik meg kell várnom, hogy felébredjek. A mentőautó gyorsan elhúz. Követem a szememmel. Egészen addig a pillanatig amíg a kórházba nem ér, ami szerencsére csak 10 percre van az iskolától. Ébreeeeedj már fel!-kiáltom. Ébresztőőőőő!!!
Zokogni kezdek. Ennyire borzasztó álmom még sose volt, de az a legnagyobb gond, hogy úgy érzem ez nem csak a fantáziám szüleménye... Ez a valóság.

28.rész

*Tori szemszöge*

Kinyitom a szemhéjaimat. Nem keltett az ébresztő. Ez fura...Várjunk csak! Nem keltem fel rá, magyarul elaludtam. De jó. Legalább majd tudnak min röhögni az osztálytársaim...
Gyorsan kiugrok az ágyamból és egyenesen a fürdőszobába futok. Előveszem az tonikot és lemosom az arcomról a tegnap nyomait. Körülbelül úgy nézek ki, mint egy rocksztár. Sápadt bőr és a szemem alatt szétfolyt szemfesték. Mindezt fokozza még az elaludt és kócos hajam. Az arcom az már egészen jó állapotba került. Akkor jöjjön a hajam. Ez az, végre megbirkóztam a gubancokkal is. Akkor már csak fogat kell mosnom, felöltöznöm és talán még becsöngetés előtt beérhetek a suliba. Yeahhh!
Még egy pillantás magamra a tükörben. Gyorsan lezúzok a lépcsőn elmegyek a nagy falióra mellett a bejárat előtt, ami... Ami hajnali öt órát mutat. Na, szép! Ezek szerint még sem felejtett el felébreszteni a telefonom csak a rémálmaim megelőzték ebben és ezért riadtam fel hajnalban. Ez szuperséges. Akkor vissza szunyálni.
Kinyitom a szemhéjaimat. Újra. És rá kell jöjjek arra, hogy az ébresztőm nem ébresztett. Megint. Kiveszem a telómat a párnám alól. Megnézem mennyit mutat a digitális óra. Igen...Most tényleg elkéstem. Már 10 perce elkezdődött az óra. Akkor ma nem megyek suliba. Ennyi. Vagyis... Mit is ígértem meg magamnak, amikor a barátaim rám találtak az ájulásom közepette. Ja, azt hogy megváltozom. Szóval még is megyek suliba. Ez nagyon-nagyon király. Gyerünk, ki az ágyból! Menni fog, menni fog!-lelkesítem magamat. Lendületet veszek és kiugrom az ágyamból. Ma már másodjára és még csak 8 óra múlt pár perccel. Mivel már három órával ezelőtt elkészültem csak annyit teszek, hogy újra átmegyek a hajamon a lila fésűmmel és elindulok a suliba. Csak úgy száguldok az iskola irányába. Átsuhanok a zebrátlan útszakaszon, ekkor meghallok egy extra hangos dudálást és: BUMM!

22/2.rész

*Ajánlom, hogy olvassátok el újra a 22/1.részt (<-katt). Úgy sokkal jobban át tudjátok szerintem érezni ezt a fejezetet.

*Dave szemszöge*

November 30., hétfő 9:00
Ennél sza*abb napom nem is lehetett volna. Jobbra nézek. Látom az alvó anyámat és apámat. Balra nézek és meglátom a tenger hullámait. Talán még élvezném is ezt a szép látványt, ha nem két órával ezelőtt kellett volna átmennem életem legszomorúbb emlékén... Mivel mostanra már ez is csak ennyi lett. Egy emlék.

November 23, hétfő
Itt állok a szerelmem szobája előtt és várom, hogy elkészüljön. Már minimum fél órája itt vagyok, de nem baj ,mivel amikor kijön és meglátom őt, rájövök, hogy megéri várni. Erre a lányra a végtelenségig is várnék. Odajön hozzám. Aranyosan mosolyog majd ad egy csókot a számra. Olyan édes és olyan jó... Nagyon fognak hiányozni a csókjai...
Miközben a suli felé tartunk beszélünk... Csak úgy mindenről. Igen. Torival bármikor bármiről tudunk beszélgetni. Eddigi kapcsolatunk alatt nem volt olyan helyzet, hogy néma csendben néztük volna egymást. Miközben beszél, én elkezdek másfelé kalandozni. Hogy mondjam el neki, hogy elmegyek? Mi lesz, ha megtudja? Mit tegyek?- szállták meg ezek a kérdések a fejemet.
-Dave! Hahóóó!-csöppentem vissza a valóságba Tori mellé.
-Ja, bocs. Csak tökre fáradt vagyok mindjárt bealszom...-hazudok neki.
-Miért mit csináltál tegnap éjszaka, hogy nem aludtál?
Gondolkodtam azon, hogy hogyan is mondhatnám neked el...
-Tori valamit nem árultam el neked. Tudom el kellett volna mondanom neked, akkor amikor megtudtam de...-de még magam sem tudtam feldolgozni, hogy több száz kilométer fog közénk állni-tettem hozzá gondolatban.
-Na, mondjad már mi az!-parancsolta Tori.
-De ne itt beszéljük meg a suli előtt, így is mindenki aki elmegy mellettünk megbámul.
-Jó. Menjünk vissza akkor a koleszhez?
-Az jó lenne.
Pár perc múlva ott is vagyunk. A kolesz kihalt. Mindenki az első óráján van már. 
-Nos, szóval... Huuuu-fújom ki a levegőt.
-Dave ne szívass, kezdek ideges lenni. Mondjad már mi az!
-Elköltözöm.
-Ennyi?-kéredzi miközben kínosan nevet.-Ezt volt olyan nehéz elmondanod?
-Elköltözöm. Elköltözöm Amerikába.-bököm ki nagy nehezen.
-Dave, ezzel ne viccelődj! Tudom, hogy hazudsz!-mondja, de azért látom a szemében, hogy próbálja elhinni a hallottakat.
-Tori. Sajnálom. A szüleim ott kaptak állás lehetőséget, és engem meg nem hagyhatnak itt egyedül 16 évesen.
-Dave, mondd már hogy csak átversz, vagy mindjárt bőgni fogok-Bár mondhatnám kedves.
Gondolom leolvasta az arcomról, hogy nem, ez egyáltalán nem valami ku*** vicc. Ez sajna a valóság. Sírva fakadt én pedig odamentem hozzá és szorosan átöleltem. Azt hittem tiltakozni fog, de nem. Visszaölelt. Egy kicsit még én is elkezdtem könnyezni. Végül is elszakadok az életemtől-Toritól. A mai napot persze ellógtuk a suliból, de kit érdekel, ha már csak pár napom van, amit együtt tölthetek vele.
Este 7 órakor-mikor már Tori eléggé ki sírta magát-ott hagytam pár percre. Bementem a saját szobámba. Szerencsére nem volt ott Zoli- a lakótársam. Nem azért örültem neki, mert utálom vagy valami csak most tényleg egyedül akartam lenni. Bekapcsoltam a laptopomat. Amint betöltött a háttér végig folyt egy könnycsepp az arcomon. Próbáltam visszatartani azt, hogy bőgni kezdjek, de nem ment. Lecsordult még egy csepp majd még egy, és még egy, és így tovább... Szégyellem, de fiú létemre sírtam. De, ha egy valamilyen srác, elvesztene egy olyan lányt mint Tori, akkor megértené, hogy miért is bőgök most. 
Megláttam a gépem hátterét és nem bírtam visszafogni a sírást. A képen, ami beállítottam ott van Tori, ahogyan deszkázik. Pont sikerült elkapnom, ahogy felugrik a deszkával és csavar rajta egyet. A fején az én baseball sapkám van és a haja ki van engedve. A kedvenc pulcsija van rajta egy sima farmerrel. Igen, most veszítem el ezt a lányt. Ezt, aki mindig vagány és rámenős. Vicces és élvezi az életet. Kedves és aranyos. Néha makacs és féltékeny, de én ezt az oldalát is szeretem. Miért akarja azt az élet, hogy itt hagyjam? Ez nyálasan hangzik, de nekem ő az igazi. Szükségem van rá. Olyan ő nekem, mint a drog. Nem, még rosszabb. Torira nekem sokkal nagyobb szükségem van, mint a drogosoknak a cuccra. Nekem kell a látványa. Kell az, hogy megérinthessem a hangja, a szavai.
Függővé tett. Nem tudom elengedni őt.

November 29., vasárnap 03:00
Nem tudom. Őszintén nem tudom, hogy mi legyen. Már több, mint három órája csak azon gondolkozom, hogy mi legyen a kapcsolatunkkal. Elengedjem Torit?... Vagy inkább mégsem? Hagyjam, hogy várjon rám minden évben három hónapot , hogy aztán láthasson egy hétre? Hagyjam, hogy minden éjszaka amikor magányosnak érzi magát-, mert nem vagyok mellette-sírjon?Biztosan ezt szeretném tenni vele? Tudom milyen hogy ha hiányzik valaki. Tudom, hogy szörnyű érzés várni rá hónapokat. Csak várni és várni. Egyszer velem is történt valami hasonló. Csak ez nem éppen nevezhető romantikus történetnek, mivel ez az emlék az apámról szól.
Visszaemlékezés:
-Kisfiam most el kell mennem, de nem is olyan sokára... Legalább is kevesebb idő múlva mint gondolnád visszajövök és újra veled leszek meg Anyuval.-mondja Ádám, akit most soroltak be a katonákhoz és most kell elbúcsúznia az ő egyetlen, pici, mindössze 5 éves kisfiától.
-De apa miért hagysz itt minket?-kérdezi a kisfiú sírva.
-Mert vannak olyan dolgok, amiket néha muszáj megtennünk az életben. És Apunak ezt most muszáj megtennie vagy, ha most nem menne el, akkor az egy nagyon rossz cselekedet lenne. Érted Dávidkám?
-Nem. Nem értem. Már nem szeretsz ugye?-kérdezi a kisfiú sírva-Nem szeretsz, mert múltkor rád öltöttem a nyelvemet és nem ettem meg a brokkolit?
Ádámnak ezen muszáj elmosolyodnia. Arra gondol, hogy milyen büszke a kicsi gyermekére és, hogy mennyire fog neki hiányozni neki Dávid az anyjával illetve a drága, gyönyörű feleségével együtt.
-Ne beszélj butaságokat. Téged szeretlek a legjobban Anyuval együtt. Mindennap fogok rátok gondolni, amíg nem leszek itt... és majd leveleket is fogsz kapni tőlem.-ezzel felemelte a kisfiát szorosan megölelte majd megpuszilta. Még odament a kisfiú anyukájához, Bernadetthez az ő igaz szerelméhez. Hosszasan megcsókolta. Még súgott valami kedveset felesége fülébe majd kilépett az ajtón és elment.
Teltek a napok. Ádámnak nem volt igaza. A fia egyáltalán nem érezte úgy, hogy szalad az idő, sőt, inkább azt vette észre, hogy minden nap egyre nehezebben és lassabban akar véget érni. Dávid mindig a fejében tartja, hogy az apja hány nap múlva fog visszatérni. Éjszakánként mindig éjfélig vagy még tovább fent marad csak hogyha.. esetleg.. talán mégis betoppanna az apja az ajtón és azt kiáltaná ,,Visszajöttem kisfiam!". Az oviban ahányszor le kell rajzolni valakit vagy valamit, ő mindig csak egy síró pálcika embert rajzol egy magas katona féleséggel. Az óvónő persze nem szidja le ezért hisz' tudja min megy keresztül ez a picur gyermek. Mikor végre elérkezik a nagy nap. A szeretet ünnepe. Amikor minden családnak együtt kell lennie, betoppan Apa az ajtón. Amikor a kisfia meglátja sikongatva odafut és megöleli, miközben az apja megforgatja, csak úgy mint ezután a feleségét is. A kisfiú az ajándékok felbontogatása után leteszi a fejét a párnájára és hagyja, hogy az apja betakargassa, majd meséljen neki az elmúlt időszakban történt kalandjairól. A kisfiú csak ámul és azon gondolkozik, hogy milyen jó, hogy az apjából egy hős lett. Egyszer csak álomba szenderedik. Az apja nyom az arcára egy csókot majd kimegy a feleségéhez. Mikor a kis Dávid reggel felkel kimegy a konyhába, ahol frissen sült palacsinták várják és az anyukája. De várjunk! Hol van Apu? Alszik még vajon?-töri a kisfiú a fejét. De nem. Apu nincs itt, nem alszik... vagyis nem itt, ebben a házban... Ebben a városban... Ebben az országban. Dávid átkutatja az egész házat azt kiabálva, hogy Apa hol vagy? Gyere elő! Az anyja ezt a jelenetet csak szomorúan nézi. Nem meri elmondani az ő kicsikéjének, hogy Ádám már nincs itt, ugyanis már ma vissza kellett állnia a seregbe.
-Hol van Apu, Anyuci?-kérdezi a kisfiú a legrosszabbakra gondolván.
-Apunak sajnos vissza kellett mennie a hadseregbe, mivel... Még van egy éve hátra a katonáskodásból.
A kisfiúnak megszakad a szíve. Nem akarja elhinni, hogy ennyit várt az apjára mindössze azért, hogy láthassa pár órára. Úgy érzi ez nem fair és ennek nincs semmi értelme.
-Miért Anyuci? Miért?
Miután letelt az egy év az apja kilépett a seregből. Azóta minden a rendes kerékvágásban megy... Bár a fia szívén örökre ott marad egy seb. Egy seb, amit nem lenne okos dolog újra felszakítani.

Újra a jelenben
Miközben felidéztem a múltam egy szomorúságos darabját, úgy gondoltam, hogy egy kicsit lazítanom kéne, ahhoz hogy meg-hozhassam a jó döntést. Igen, most csak ez segíthet. Bekapcsoltam a gépemet és bejelentkeztem a facebook fiókomba. Elkezdtem olvasgatni az üzenőfalat. Tele volt hülye poénokkal, béna idézetekkel, újonnan feltöltött profilokkal és postokkal. Miközben lefele görgettem és olvasgattam a hülyébbnél hülyébb dolgokat, átfutott a szemem egy idézeten: Ha nagyon szeretsz valakit, akkor arra is képes vagy, hogy elengedd csak hogy boldognak lásd valaki mással:((  *gigii :$. Ez egy jel. Igen ezt kell tennem.

November 29., vasárnap 19:00
Itt vagyok Tori ajtaja előtt és kopogtatok.
Ma reggel amikor felkeltem eszembe ötlött egy terv. Ez a terv megkönnyíthetné Tori életét bár az enyémet egyáltalán nem. Nem tudom, hogy megtudom-e ezt tenni vele, magammal... De, ha szeretek valakit azt képes vagyok elengedni csak hogy boldog lehessen valaki má... Nem ezt nem bírom elképzelni sem. Szörnyű érzéseket kelt ez a gondolat bennem. De ha azt szeretném, hogy Tori boldog legyen akkor hagynom kell, hogy tovább lépjen. És ezt csak úgy teheti meg, ha elfelejt engem vagy... ha megutáltatom magamat vele.

-Hello-mondom, mikor kinyitja előttem Tori az ajtót

-Hello! Hogy-hogy nem jöttél ma suliba?-olyan szép a hangja.

-Csak pakoltam.

-Értem. És amúgy...

-Tori!-szakítottam félbe.

-Én...Én...-mondd ki! Csináld már! Toriért!-Szakítok veled.-folytattam.

5 perc csend után megszólalt.

-Mi? Tessék?-döbbent le.

-Tori, valljuk be! Ennyire azért nem erős a kapcsolatunk. Ezt úgyse tudnánk átvészelni. Mármint maximum három havonta látnánk egymást és akkor is csak pár napra. Ez nekem nem menne és szerintem neked sem. Ez lesz mindkettőnk számára a legjobb... Oké?-ezt a mondatot még muszáj volt hozzátennem a kamu dumámhoz. Ettől tuti ki fog akadni. Ez jó...nem? Végül is ezt akarom...nem?... Nem!

-Oké?! Nem, egyáltalán nem, oké! Tűnj innen, azonnal.-kiabált rám. És ezzel elhúztam a képemet. Nem hiszem el. Pedig muszáj lesz, mert tényleg megtörtént...

November 30., hétfő 5:00

Nem bírom! Nem bírom! Egy óra múlva jönnek értem a szüleim és visznek vissza a reptérre. Még van időm! Még van esélyem arra, hogy utoljára láthassam! Kell, hogy legyen esélyem rá, kell!!! Meg kell érintenem, éreznem kell!!! Ennyi! Vége! Átmegyek!
Odaérek a szobájához. Halkan benyitok. Nézem pár percig, ahogyan alszik. Látszik rajta, hogy kicsit megviselte a tegnapi hadműveletem, de még így is ő a legszebb lány a világon, akit valaha láttam és a legaranyosabb is. Nem tudok ellen állni a kísértésnek. Befekszem mellé az ágyba. Állj le! Állj le! De nem megy. Még tovább megyek. Megölelem és óvatosan magamhoz húzom. Most már tényleg elég!-parancsolok magamra gondolatban. De olyan jó érezni őt. Elkezdem csókolgatni a nyakát, az arcát, mindenét. Pár perc múlva feleszmél de nem bírom abbahagyni a csókolgatását.
-Miért csinálod ezt velem?-kérdezi suttogva és keservesen.

-Így lesz neked a legjobb.

-Nem! Így töröd darabokra a szívem! Ne tedd kérlek, ne tedd ezt velem.

-Tudom, hogy ez lesz számodra a legjobb-ismételtem.-Szerelmem-súgtam hozzá szuper halkan.

-Ne hagyj itt, ne hagyj magamra!-könyörgött.

-Nem én akartam így, sajnálom Tori. Sajnálom, hogy nem lehetek majd mindennap veled, sajnálom, hogy nem ébredhetek mindennap veled. Sajnálom, hogy nem hallhatom mindennap a nevetésed, a hangodat. Sajnálom, hogy nem kócolhatom majd mindennap össze a gyönyörű hajadat, nem láthatom mindennap a mosolyodat. Te vagy a...-Elééééég!-Tök mindegy. Így lesz a legjobb, ennyi.-nem tudom meddig tudok majd még ellen állni Torinak. Nem tudom, hogy sikerül-e majd nem kimondanom, hogy szeretem, igazán, mint még senkit ezelőtt. De aztán türtőztetem magamat és ennyit mondok mindössze:

- Csak maradjunk így, hadd zárjalak a karjaimba, utoljára.

Ezután muszáj volt még egyszer, utoljára...

Fölé hajolnom, hogy megcsókoljam és, hogy az ujjaimmal megérinthessem a varázslatos haját. A kezem minden részét körbejárta. Egyszerűen éreznem kellett őt. A csókunk sosem volt még ennyire szenvedélyes. 

Kifulladva rá nehezedtem. Utána... Utána pedig elmentem. Tényleg ez lett volna az utolsó együtt töltött pillanatunk? Hogy szerethetek ennyire egy olyan lányt, akivel a sors ketté szakítja a közös utunkat?!

November 30., hétfő 5:50
Visszaérek a szobámba. Becsapom az ajtót és belevágok egy óriásit a falba. Akkorát, hogy egy repedés keletkezik a falon és úgy érzem nem csak a falon keletkezett egy repedés... Ha nem a csontomon is és a szívemen is. De nem érdekel belevágok még egyet a falba. Hadd fájjon. Amikor újra érzem, ahogy a kezem ütközik a megrepedt fallal felordítok:
-A kib****** ku*** életbe!
-Mi van tesó? -szólal meg Zoli, kissé holtkórosan.
Én erre egy kéz legyintéssel válaszolok-persze nem a törött kezemmel intek-, felkapom az egyetlen bőröndömet az épp kezemmel és elhúzok.

November 30., hétfő 9:01
Bámulok. Csak bámulok ki az ablakon és csak egy mondat cikázik a fejemben:
-Szeretlek, szeretlek édes!

27.rész (Ramóna)

Január 15., hétfő
Ez a nap valami katasztrofálisra sikeredett az biztos...
Reggel felkeltem és rendbe szedtem magamat. Belenézek a tükörbe és egy kis vöröske nézz vissza rám, ugyanis a hajamat hétvégén befestettem élénk vörösre... Végül is jobb, mint a gyászoló fekete. Miután úgy éreztem, hogy készen állok az első napomra-a régi-új iskolámban-elköszöntem a szüleimtől és elindultam.
-De aztán nehogy megint csinálj valami butaságot-figyelmeztettek azzal a fenyegető pillantásukkal mi előtt elmentem volna a suliba.
-Jó! Oké, nem lesz semmi. Na, hát akkor csáóóó!-köszöntem el és ezzel célba is vettem az általánost. Milyen fura. Pedig annyira rá állt már a nyelvemre; gimi. Nem mintha valami bajom lenne az általános iskolákkal, de amikor kiejtem a számon, hogy gimi/kolesz vagy esetleg lefirkantom e szavakat, a szívem mélyén mindig suttog egy hang: otthon, az én otthonom, az én helyem. A gimi, kolesz számomra nem csak egy épületet jelentenek, számomra ezek az otthon, a hely ahol elkezdtem élni, igazán. Ahol tapasztalatokat szereztem, saját tapasztalatokat. Ahol igaz barátokat kaptam és még egy igaz szerelmet is... Ahol ezernyi új élménnyel és emlékkel gazdagodtam. Számomra a gimi/kolesz szó foglalja magába a biztonságot nyújtó otthont. Igen, így van ez. Sajnos az ember csak akkor veszi észre, hogy milyen fontos volt számára az a bizonyos dolog amikor már nem játszik közre az életében, amikor már elveszíti azt és késő. Bárcsak megbecsültem volna a Budapesti életemet. Csak a mai napon éreztem igazán, hogy mennyire nem illek ide Pécsre. Az én kijelölt helyem Budapesten van, sehol máshol... De már úgy sem tudok semmit sem tenni. Itt ragadtam.
Miközben az általános felé tartok meglátok pár ismerős arcot és ők is viszonozzák a pillantásomat, de aztán el is kapják a fejüket miután rájönnek, hogy miért is olyan ismerős nekik ez a vörös kis csajszi. A gyomrom görcsöl. Már most nagyon nyomasztó ez az egész szituáció. Megérkezem és felsétálok az osztályomba. Ó, emlékszem az első napomra a gimiben. Felsétálok és ott találom Dominikot és az uncsitesókat-Bellát, és Daisyt. Ezek után feltűnik még két inkább visszahúzódó, magának való személy. A fiú csak bámul a semmibe a lány pedig zenét hallgat kizárva ezzel a világot, ami körül veszi. (Életemben nem gondoltam volna, hogy az egyikükkel elcsattan majd egy közös csók-Krisztiánnal-, a másikuk pedig a legjobb barátnőm lesz-Kincső.) Ezután bejön egy jóképű, izmos, magas fiú, barna, elaludt hajjal és gyönyörűen ragyogó, kék szemekkel. Na, igen róla viszont első látásra tudtam, hogy ő az igazi...
Belépek a terembe. Rajtam kívül csak négy ember van bent. Brigi, a régi legjobb barátnőm-igazából ő volt az egyetlen, aki nyáron nem szakította meg velem a kapcsolatot. Miután elkezdődött a suli még chateltünk néha, de minél több idő telt el annál inkább eltávolodtunk egymástól És most nem tudom, hogy állunk egymással. Félek, hogy talán haragszik rám, mert a téli szünet óta egyáltalán nem kerestem. Nem tudom mit higgyek. De amikor odarohan hozzám és szorosan megölel elmúlik minden aggodalmam oka.
-Toriiii!-neveti.
-Jajj Brigi!-mosolygok.
-Hiányoztál.
-Te iiis.
A nagy örömködésünket csak egy valami rontja el, pontosabban egy valaki: Ramóna...Ramónával viszont soha nem voltam jóban. Se amikor ebbe a suliba jártam se utána. Soha és kész! Ez a lány kibírhatatlan. Mikor még idejártam mindig úgy viselkedett mintha alsóbb rendű lennék nála, de most már nem fogom neki hagyni, hogy megalázzon!
-Te meg mit keresel itt? Eltévedtél?-kérdezi azon a kis hercegnős hangján.
-Tessék?-kérdezem kicsit együgyűn. Valahogy nem bírtam felfogni, hogy-hogy lehet még mindig ilyen gyerekes...
-Minek jöttél vissza? Ezt kérdeztem...
-Nyugodj meg, nem te vagy az oka annak, hogy újra itt vagyok, de egyáltalán mit érdekellek téged ennyire?! Foglalkozz inkább magaddal, abban úgyis jó vagy...-huhh el sem hiszem, hogy fél év alatt ennyit változtam és visszamertem neki vágni.
-Még mindig bunkó vagy. Azt hittem, hogy abban az elit suliban legalább egy kicsit sikerül majd kúltúrálódnod, de tévedtem.
Mi van?! Ez a beszólás teljesen kiverte nálam a biztosítékot!
-Te hülye ****** azt hiszed én akartam vissza jönni ide? Komolyan azt hiszed? Életem legszerencsétlenebb helyzete ez, hogy újra egy osztályba kell járjak egy olyan *****, mint amilyen te vagy. Húzzál már el innen nincsen életed vagy mi van?!-kérdeztem nagy dühvel.
-Bocsi Ramóna, de igaza van Torinak szerintem is menj vissza a terem másik felébe és csinálj úgy mintha nem léteznénk oké?-kérdezte nyugodt hangon Brigi. Brigi ilyen. Ő valahogy mindig is tudta kezelni még a nehéz helyzeteket is. Még sosem láttam kiborulni. Nem tudom, hogy csinálja, de leckéket kéne vennem tőle...
Ramóna még bemutatott nekünk egyet, káromkodott párat majd visszament a saját padjához. Ja, amúgy a másik két ember, aki a teremben volt rajtunk kívül szintén utálnak, de legalább ők nem műsoroztak. Ezután kezdtünk összegyűlni. Amikor már megérkezett mind a 26 ember a becsöngő jelezte az első óra kezdetét. Annyira megszoktam már, hogy a magán iskolámban csak tízen voltunk. Hiányzik az a 9 ember. Nagyon...
A csöngetés végre megszabadított attól a sok utálkozó és kémlelő tekintettől. Pontosabban megszabadulni nem szabadultam meg ezektől az ítélkező pillantásoktól, viszont nem láttam őket, mert az első sorban foglaltam helyet az gyűlölködők meg szét szóródva mögöttem.
Végre kicsöngettek az első óráról. Huhh, egy kész kínszenvedés volt. Lassan összepakoltam a tancuccaimat majd mentem a büféhez. Mikor odaértem még sikerült elkapnom pár hangfoszlányt, amikben szerepelt a nevem: Tori. Bár ki tudja? Lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen Tori az iskolában. Bár szerintem én vagyok az egyetlen Tori, akit gyűlölnek és kibeszélnek pedig még csak egy órája érkezett meg ebbe a suliba... Miközben sorban álltam odajött hozzám az egyik fiú osztálytársam-Tamás. Tényleg. Tamás. Róla meg is feledkeztem. Ő volt a másik ember, aki támogatta a gimnáziumos projektemet, de Briginél és rajta kívül most már komolyan nincs több ember, aki ne utált volna meg...
-Hello!-mosolyog felém félénken.
-Hello!-viszonzom a köszönést én is bátortalanul.
-Mizujs? Hogy-hogy visszajöttél? Nem tetszett a gimi?
-Ja, de nagyon is tetszett csak hát történt pár dolog. Nem is pár. Sok. És ezek a dolgok miatt kerültem újra ide. Bocsi, de most nem szeretném elmesélni, hogy miken mentem át... Ha lehet.
-Megértem. Végül is nem az én dolgom. És ööö most van barátod amúgy?
-Nem, nincs-mondom elszomorodva.
-Mi az? Rosszat kérdeztem?
-Nem semmi baj.
-Megbántott valamelyik fiú a gimiben?!-kérdezi kissé idegesen.
-Hááát...-gondolkodtam még, hogy elmondjam-e neki az igazat vagy kamuzzak. De az elsőnél döntöttem-Igen. Sajnos igen.
-Mit csinált veled?
Könny szökik a szemembe. Nem tudom mit feleljek. Meséljek el neki mindent? Vagy inkább mégse? Mi lesz, ha ki fog nevetni, hogy mekkora egy ******* vagyok. Már senkiben sem tudok bízni. És úgy érzem, hogy senkiben sem lehet/szabad bíznom. Viszont Tamás olyan jó fej és mindig megvédett, segített nekem amikor még ebbe a suliba jártam. Végül csak ennyit mondok:
-Szeretem-Igen ebből mindent meg fog érteni. Csupán csak egy szócska, de még is látszik a szemében, hogy megérti a helyzetemet. Hirtelen elkezdek zokogni. Nem csak Dave miatt. Minden miatt. Ezt ki kell adnom magamból. A sírás olykor megnyugvást ad... Sokkal nagyobb megnyugvást mint a pia. 
Mikor elkezd patakokban folyni a könnyem Tamás magához ölel. A karjaiba von, én meg csak belefúrom az arcomat a vállába és zokogok; hangosan és keservesen. Eközben Tomi próbál megnyugtatni majd végül ezt mondja:
-Szerintem haza kéne menned.
-Szerinted is?
-Gyere menjünk majd bepótolod a mai napot. Én meg tudok adni neked igazolást is. Elég jó hamisító vagyok.
Ekkor beleegyezem a lógásba és az iskola kapuja felé sétálunk. Amikor odaérünk a portás megállít minket.
-Hé, hova mentek? Még csak az első órának volt vége, nincs vége a napnak, de gondolom ezt ti is tudjátok nem?
-Jó de nagyon rosszul van. És nekem meg haza kell kísérnem.-jelenti ki hősiesen Tomi.
-Az iskola orvos adott felmentést?
-Nem, nem adott, de akkor is. Nagyon rosszul van.
-Igazolás nélkül nem mehettek.-és amint kiejti ezt a mondatot a száján a portás...Odahányok egyet. 
-Na, most már elhiszi?-erre a portás egy undorodó pillantással felel Tominak.
Miután kihányom magamat-Blah! :P-felnézek és ott áll előttem Ramóna. (o.O-asszem' be fogok golyózni.) Ja, de amúgy nem elég, hogy ott állt, de ott volt a kezében a "szuper menő" telójával és lefényképezte ahogy kihányok magamból mindent-Első nap-> jeeee! Újra elkezdtem bőgni, ekkor Tomi kikapta Ramóna kezéből a telefont. Ramónának ezt az egészet még ideje sem volt felfogni és Tomi már ki is törölte rólam a képet.
-Ha még egyszer ilyet csinálsz, akkor... hajj-sóhajtott és nézett rám és a vörös kisírt szemeimre-Mi van?! Mit bámulsz? Húzzál már innen-mondta kicsit hangosabban.
Tomi csak rám mosolygott. Nem olyan igazi mosoly volt, de legalább próbált felvidítani.
Hazakísért majd egyből az ágyamba huppantam. A meleg puha takaró alá bújtam, ahol nem bánthat senki-ugye nem :(?

És elkezdtem álmodni. Nem szoktak rémálmaim lenni, de ma volt egy szörnyű álmom. Valami olyasmi volt, mint a mai napom csak még több megalázással. Nem hiszem el! Az álomvilágom volt az egyetlen hely, ahol megbújhattam. Kicsit lazíthattam és fantáziálhattam klassz dolgokról. Szinte mindig csak szépeket álmodok, de Ramónának még ezt is sikerült tönkre tennie... Ráadásul mindössze pár óra alatt. Ügyes. Büszke lehet magára. Most már lerombolta az utolsó helyet is, amit szerettem.

Halihó!

Sajnos mostanában szinte minden szabadidőmet lefoglalja az iskola. A díjas bejegyzésekre annyira nem volt időm és nem is lesz. Ezek után már csak a kérdésekre fogok válaszolni (Amelyeket az a blogíró tett fel, aki tovább küldte nekem a díjat.) ://. Köszönök minden díjat majd próbálok mindegyikhez egy bejegyzést csatolni. A díjas bejegyzéseket nem időrendi sorrendben fogom megosztani magyarul nem ahhoz a díjamhoz csinálok harmadik díjas bejegyzést, amely valójában a harmadik díjam volt, ugyanis már nem tudom sajnos, hogy melyiket mikor kaptam. Na jó nem untatlak a sok hülyeséggel. 
Csak még annyit, hogy a kövi rész ma lesz megosztva és tudom, hogy nagyon rövid lett, de néha ilyennek is kell lennie. Ígérem, hogy az ez utáni rész (,ami már ezen a héten meg lesz osztva) hosszabb lesz.
Köszönöm, hogy feliratkoztok és kommenteltek. Ha lehet megírnátok nekem ide komiba alulra, hogy melyik volt eddig a kedvenc részetek már ha van olyan? :)) Várom a további kommentelőket és feliratkozókat! ;**

A kövi díjat Viki Kovács -tól kaptam, aki e blogot vezeti->Bianka gimis napjai.
Köszönöm a díjat Viki  :)) Itt vannak a kérdéseid (+az én válaszaim rá)

1.Mit szeretsz a szabadidődben csinálni?

-Blogot írni, zenét hallgatni, filmet nézni, a barátaimmal lenni, 

olvasni

2.Szereted a müzlit?

-Persze :DD

3.Félsz a sötétben?

-Attól függ milyen filmeket nézek aznap 

4.Horror vagy vígjáték?

-Vígjáték. Imádom a vígjátékokat!!!

5.Szereted a lovakat?

-Igen :)

6.Kedvenc márka?

-New yorker

7.Kedvenc süti?

-Nem tudom. Az a lényeg, hogy csokis legyen.

8.Szereted a The Wanted-et?

-Best.

9.Legrosszabb banda szerinted?

-Olyan nincs. :))

10.Voltál valahol kirándulni?

-Ma jöttem haza Olaszországból.  I <33333 Italy

(Saját kép)

11.Szeretsz iskolába járni?

-Hááát...

Ennyi lett volna ez a bejegyzés. :)) Jó gyorsan kész lettem vele.

26.rész

Január 14., vasárnap
Visszaköltöztem Pécsre. Remek! Bárcsak visszapörgethetném az időt és megváltoztathatnám a tettemet.
Miután rájöttem, hogy a barátaim még mindig a barátaim; egyben az is világos lett számomra, hogy itt a helyem. Itt Budapesten, a gimiben, velük. Sajnos már nem változtathatok a szavaimon. Úgy sem hinne nekem az igazgatónő... Ja! Meg persze a szüleim se.
Igen visszaköltöztem Pécsre a családomhoz és most a régi szobámban, a régi ágyamon, az új életemet ecsetelem a naplómba. Mindig is ez volt a vágyam; hogy ha majd gimnáziumba fogok járni lesz egy új izgalmakkal teli életem. Végül is nem panaszkodhatom a kívánságom valóra vált. De sajnos most megint ott vagyok ahonnan elindultam. Úgy látszik egy körben ragadtam, amelyben a kezdet egyenlő a véggel. Ebben az iskolában kezdtem el a tanulmányaimat és szerencsétlenségemre ebben az iskolában is fogom befejezni.
Ma vasárnap van. A hét utolsó napja. Holnap lesz az első napom a régi-új sulimban. Egyáltalán nem vagyok se kíváncsi, se izgatott, hogy milyen lesz... Mert tudom, hogy mi fog történni holnap; semmi. Igen. Semmi se fog történni, ugyanis abban az iskolában mindennap ugyanúgy folyik le: tanítás vegyítve unalmas, rövidke szünetekkel. Juhéjj!
Várjunk kifelejtettem az exbarátaimat, akik majd porig fognak alázni, csak mert nem akartam az egész életemet az általánosban tölteni. Nagy ügy. Nem tudom miért akadtak ki ennyire ezen amikor meghallották, hogy elmegyek. És még a mai napig sem jöttem rá, de nem is izgat túlzottan.
Nézzük csak. Azt hiszem semmit sem hagytam  ki, amit leakartam ide ebbe a kis könyvecskébe firkantani. Várjunk! Igen itt vannak még az ikerhúgaim, akik egyre furábban viselkednek. Hmmm. Lehet, hogy megint készülnek valamire, de nem bánom már nagyon hiányoztak. Tegnap elmentem velük az udvarunkba építeni egy hóembert. Úgy látszik az alkohol még mindig dolgozik egy kicsit a szervezetemben. Ugyanis mikor ránéztem Evelinre azt láttam, hogy anélkül görgeti a hóember alsó részét, hogy hozzá érne. :DD Lehet, hogy az ikerhúgaimnak Jedi erejük van! Wow *.*. Az király lenne! Na oké! Remélem azért a holnapi napot bírni fogom és nem fogok összeesni az iskola folyosó közepén, kidobni a taccsot vagy esetleg képzelődni, mint ma...

25.rész

Január 10., szerda
A bál után folyton csak azon gondolkodtam, hogy visszaköltözzek-e Pécsre vagy ne. Ma meghoztam a döntést. Pontosabban nem csak én hoztam meg ezt a döntést...
A bál volt az utolsó iskola nap ebben az évben. Utána jött a téli szünet. A téli szünetem nem telt túl izgalmasan, viszont annál inkább kellemesebb, nyugodtabb és békésebb volt. A kedvenc hónapom a tél. Persze eddig ahány ismerősömmel ezt megosztottam annyi bámult rám értetlenül, tátott szájjal és kérdezte, hogy ,,miért nem a nyár?", mivel akkor nincs tanítás-hangsúlyozták ki mindig ezt a szót. Vagyis helyesbítek. Így reagált az összes barátom, egy kivételével. Dave kivételével. Az ő gondolatai mindig megegyeztek az enyéimmel, de lehet hogy csak megjátszotta? Azt is?
Sajnos ezekre a megválaszolatlan és számomra megfejthetetlen kérdésekre már nem fogok választ kapni, mivel Dave nem jött el a téli szünetben. Ezt biztosan tudom. Nem jött el. Nem jött el azt mondani nekem, hogy sajnálja. Nem jött el elmondani nekem, hogy ez az egész amit tett velem csak egy színjáték volt. Nem jött el, hogy azt mondja velem akar maradni. Örökké, és még azután is. Nem jött el, hogy karácsonykor odaadja a legszebb ajándékot, amit csak kaphatnék... Őt. A szerelmét... Nem jött el, hogy mélyen a szemembe nézzen és egy fagyöngy alatt megcsókoljon a szeretet ünnepén. Nem jött el, hogy szilveszterkor, amikor ott állunk várva a tűzijátékra és a nagy ujjongásra átöleljen a nagy téli hidegben. Nem jött el hozzám. Nem akarom becsapni magamat. Nem akarom elfelejteni Davet, mert még mindig ugyanúgy szeretem, mint akkor amikor a gördeszka pályán szorosan magához vont és gyengéden megcsókolt vagy talán még jobban szeretm, ha ez lehetséges egyáltalán... Miért kellett ezt tennie? 
Hmmm...Mit csinálhat most? E pillanatban valaki mást tart a karjaiban és súgja a fülébe lágyan és ringatóan azon a megnyugtató mély hangján, hogy sz...
Olyan egyedül vagyok. Mióta Dave elment azóta úgy érzem, hogy hiányzik egy részem. Megtartott magának belőlem egy órási darabot...
Akkor folytatom, ahol abbahagytam. A téli szünetnél. A hópelyhek lassan szállingóznak. A szellő ringatja a testemet. A hó ropog a talpam alatt. Ez mind szép és csodálatos, ezért is szeretem a telet, de mi értelme ezeknek a pillanatoknak, ha nincs kivel megosztanom? Se a barátaimmal, se a szerelmemmel, se a családommal. Ugye így nem ér semmit ez az egész varázslatosság, ami körbe vesz?

Persze nem voltam teljesen magányos. Éjszaka mindig együtt lógtam az új "barátaimmal". Igazából ezek nem is igazi barátok. Mi csak inkább sorstársak vagyunk. Nem barátok. Ha nem ért volna mindannyiunkat egy-vagy több-óriási csalódás, akkor most nem iszogatnánk és buliznánk határok nélkül majdnem minden éjszaka. Nem vagyok büszke magamra. Nem pont ilyen életet szeretnék. Én csak úgy... Sodródom inkább.
Szóval így telt a téli szünetem. Sajnos a családomat nem tudtam meglátogatni, mivel lezárták az autópályát pár napra (a nagy hóviharok és balesetek miatt). Pont arra a pár napra, amikor láthattam volna őket. De sebaj most már úgyis több időt tölthetek velük...
És most jöjjön egy új sztori. Vége lett a téli szünetnek. A gimiben reggel mindenki izgatottan mesélte egymásnak a jobbnál jobb téli szünetes eseményeit, amikor egyszer csak a sulirádió hangja félbe nem szakította az élménybeszámolókat. A sulin végig süvített az igazgató kissé rikácsolós hangja. Nem emlékszem már pontosan, hogy mit mondott Bacskai. A lényeg annyi volt, hogy a lánymosdóban drogot találtak; szétheverve és elhasználva. Azt mondták, hogy ki fogják deríteni, hogy kié volt, és a tettest kirúgják az iskolából, mivel ez egy elit suli és itt nem tűrhetik el az ilyet.
Kezdetnek minden lányt kihallgattak, hogy mit tudnak az esetről. Persze senki nem tudott semmi hozzászólást fűzni ehhez az egészhez, de aztán jöttem én. Kaptam a lehetőségen. Igen tudom ez rossz dolog volt tőlem, de már akkor sem bírtam volna ebben a suliban tovább meglenni. És amikor felhoztam anyuéknak az ötletet, hogy visszaköltözzek rosszul lettek. Mivel ez egy sznob suli és előre be kell fizetni egész évre ide, ami úgy... Sokba került Anyunak és Apunak. De aztán megkérdezték, hogy miért szeretnék visszaköltözni, mi történt? Persze nem akartam nekik elmondani a történteket, mivel még mindig nem dolgoztam fel ezt az egészet, ezért csak annyit válaszoltam, hogy azért mert nagyon sok leckét adnak fel és nagyon nehéz a tananyag... Persze aztán jött egy hosszú beszéd, hogy menni fog meg minden. Éljen!
De így, hogy kirúgnak még a pénzt is visszakapjuk, amit a második félévre fizettünk be. Mondjuk ezt az egészet, amit akkor csináltam nem nevezném túl normálisnak, de akkor is. Lassan kezdett minden összedőlni körülöttem. Muszáj volt valamit kitalálnom. Szóval volt egy nagy lecse***, amikor azt mondtam, hogy az enyém volt a drog. De nem érdekelt én csak elakartam menekülni innen, de jó messzire. Ez az eset amúgy jan. 3-án, szerdán történt. És mind ezek után jöttem rá, hogy vannak igaz barátaim. Még mindig!
Akkor kezdeném.Úgy terveztem hogy szombaton már vissza is utazom, ezért az új "barátaimmal" pénteken elmentünk inni. Na most aznap kiadtam magamból mindent. A dühömet, a fájdalmamat, a szomorúságomat, a csalódottságomat, az elhagyatottságomat. Úgy leittam magamat, mint még soha... És meg is lett az eredmény. Alkoholmérgezést kaptam. Abban a pillanatban, amikor összeestem és már csak foltokat láttam a világból mi történt?! Igen a "barátaim" nem, hogy segítettek volna, hanem ott hagytak. Nem érdekelte őket, hogy mi lesz velem. Nem. Komolyan, borzasztó érzés volt. Magamra hagytak és ezt soha nem fogom nekik elfelejteni. Őszintén, hogy lehettek ennyire embertelenek? Amikor elsötétült előttem a világ már csak hangfoszlányokat hallottam. De egyiket sem tudtam kivenni tisztán. A hangokat felismertem még valahogy, de megérteni, összerakni nem tudtam őket. Timi, igen Timi hangja volt az egyik a másik meg... A másik meg Dominiké és az uncsitesóké? Van még valaki. Ki az? Kincső meg még valami fiú... Meg még talán Alexet is hallom? Lehet nem tudom. Fáj mindenem. Úgy érzem mintha mindjárt ketté szakadnék. Bárcsak megszabadulnék ettől a fájdalomtól és ekkor teljesen eltávolodtam a külvilágtól. Elkezdődik egy gyönyörű álom. Süt a nap, a csupasz talpamat lágy fűszálak csiklandozzák. Gyönyörű fák fognak közre.

Azt álmodom, hogy ott vannak velem a barátaim, akiknek az előbb a hangjukat hallottam. Ott vannak és együtt nevetünk. Megjelenik Dave is. Azt mondja, hogy visszaköltözik Amerikából. Hozzám/Miattam/Értem. Felemel és megpörget a levegőben. Olyan boldog vagyok. Majd mikor újra érzem a puha talajt megcsókolom. Nem gyengéden és romantikusan csak játékosan. Majd visszacsókol. 
Most érkezett meg a családom és felém tartanak egy nagy tükröt. Belenézek. A tükörre van valami írva. Ez nem Te vagy. Igen ez van ráírva. Most pedig megpillantom az íráson át a feketébe öltöztetett Énemet. Nem is a kinézetem a lényeg, hanem a testtartásom és az arckifejezésem. A szájam lefelé görbül, a szememben könny és szomorúság látszik, a hátam görnyedt. Ezzel nem is lenne semmi baj, hacsak nem rólam lenne szó. Ez nem Én vagyok. Nekem régen mindig mosolyra húzódott a szám, a szememben mindig ott ragyogott valami... Valami szép és valami kedves. És persze a testtartásom mindig egyenes volt mindig magabiztosságot keltett. Nos, Én abban a pillanatban döntöttem el, hogy véget vetek az önmarcangolásnak. Most pedig itt vagyok a kórházban. 4 napja fekszem itt és pár óra múlva fognak a szüleim haza vinni, mivel a kórház értesítette őket az eseményekről... Pár perce mentek el a barátaim. Igen nem hallucináltam tényleg a barátaim hangját hallottam. Ők találtak rám. Ők hívták fel a mentőket, és ők vigyáztak rám míg felépültem-, nem pedig azok az alkoholisták, akik ott hagytak. Nekik köszönhetem, hogy nem történt velem semmi súlyosabb. Ők az igazi barátaim és mindig is ők voltak, ők maradnak, és ők lesznek. Hogy lehettem ennyire buta? Hogy hihettem akár csak egy pillanatig is, hogy már nem törődnek velem?Tévedtem. Hülye vagyok. De mostantól újra a régi, kedvesebb Tori leszek. Ezt megígérem. A barátaimért! Akikre mindig számíthatok és mindig mellettem állnak :').