2013. szeptember 27.

27.rész (Ramóna)

Január 15., hétfő
Ez a nap valami katasztrofálisra sikeredett az biztos...
Reggel felkeltem és rendbe szedtem magamat. Belenézek a tükörbe és egy kis vöröske nézz vissza rám, ugyanis a hajamat hétvégén befestettem élénk vörösre... Végül is jobb, mint a gyászoló fekete. Miután úgy éreztem, hogy készen állok az első napomra-a régi-új iskolámban-elköszöntem a szüleimtől és elindultam.
-De aztán nehogy megint csinálj valami butaságot-figyelmeztettek azzal a fenyegető pillantásukkal mi előtt elmentem volna a suliba.
-Jó! Oké, nem lesz semmi. Na, hát akkor csáóóó!-köszöntem el és ezzel célba is vettem az általánost. Milyen fura. Pedig annyira rá állt már a nyelvemre; gimi. Nem mintha valami bajom lenne az általános iskolákkal, de amikor kiejtem a számon, hogy gimi/kolesz vagy esetleg lefirkantom e szavakat, a szívem mélyén mindig suttog egy hang: otthon, az én otthonom, az én helyem. A gimi, kolesz számomra nem csak egy épületet jelentenek, számomra ezek az otthon, a hely ahol elkezdtem élni, igazán. Ahol tapasztalatokat szereztem, saját tapasztalatokat. Ahol igaz barátokat kaptam és még egy igaz szerelmet is... Ahol ezernyi új élménnyel és emlékkel gazdagodtam. Számomra a gimi/kolesz szó foglalja magába a biztonságot nyújtó otthont. Igen, így van ez. Sajnos az ember csak akkor veszi észre, hogy milyen fontos volt számára az a bizonyos dolog amikor már nem játszik közre az életében, amikor már elveszíti azt és késő. Bárcsak megbecsültem volna a Budapesti életemet. Csak a mai napon éreztem igazán, hogy mennyire nem illek ide Pécsre. Az én kijelölt helyem Budapesten van, sehol máshol... De már úgy sem tudok semmit sem tenni. Itt ragadtam.
Miközben az általános felé tartok meglátok pár ismerős arcot és ők is viszonozzák a pillantásomat, de aztán el is kapják a fejüket miután rájönnek, hogy miért is olyan ismerős nekik ez a vörös kis csajszi. A gyomrom görcsöl. Már most nagyon nyomasztó ez az egész szituáció. Megérkezem és felsétálok az osztályomba. Ó, emlékszem az első napomra a gimiben. Felsétálok és ott találom Dominikot és az uncsitesókat-Bellát, és Daisyt. Ezek után feltűnik még két inkább visszahúzódó, magának való személy. A fiú csak bámul a semmibe a lány pedig zenét hallgat kizárva ezzel a világot, ami körül veszi. (Életemben nem gondoltam volna, hogy az egyikükkel elcsattan majd egy közös csók-Krisztiánnal-, a másikuk pedig a legjobb barátnőm lesz-Kincső.) Ezután bejön egy jóképű, izmos, magas fiú, barna, elaludt hajjal és gyönyörűen ragyogó, kék szemekkel. Na, igen róla viszont első látásra tudtam, hogy ő az igazi...
Belépek a terembe. Rajtam kívül csak négy ember van bent. Brigi, a régi legjobb barátnőm-igazából ő volt az egyetlen, aki nyáron nem szakította meg velem a kapcsolatot. Miután elkezdődött a suli még chateltünk néha, de minél több idő telt el annál inkább eltávolodtunk egymástól És most nem tudom, hogy állunk egymással. Félek, hogy talán haragszik rám, mert a téli szünet óta egyáltalán nem kerestem. Nem tudom mit higgyek. De amikor odarohan hozzám és szorosan megölel elmúlik minden aggodalmam oka.
-Toriiii!-neveti.
-Jajj Brigi!-mosolygok.
-Hiányoztál.
-Te iiis.
A nagy örömködésünket csak egy valami rontja el, pontosabban egy valaki: Ramóna...Ramónával viszont soha nem voltam jóban. Se amikor ebbe a suliba jártam se utána. Soha és kész! Ez a lány kibírhatatlan. Mikor még idejártam mindig úgy viselkedett mintha alsóbb rendű lennék nála, de most már nem fogom neki hagyni, hogy megalázzon!
-Te meg mit keresel itt? Eltévedtél?-kérdezi azon a kis hercegnős hangján.
-Tessék?-kérdezem kicsit együgyűn. Valahogy nem bírtam felfogni, hogy-hogy lehet még mindig ilyen gyerekes...
-Minek jöttél vissza? Ezt kérdeztem...
-Nyugodj meg, nem te vagy az oka annak, hogy újra itt vagyok, de egyáltalán mit érdekellek téged ennyire?! Foglalkozz inkább magaddal, abban úgyis jó vagy...-huhh el sem hiszem, hogy fél év alatt ennyit változtam és visszamertem neki vágni.
-Még mindig bunkó vagy. Azt hittem, hogy abban az elit suliban legalább egy kicsit sikerül majd kúltúrálódnod, de tévedtem.
Mi van?! Ez a beszólás teljesen kiverte nálam a biztosítékot!
-Te hülye ****** azt hiszed én akartam vissza jönni ide? Komolyan azt hiszed? Életem legszerencsétlenebb helyzete ez, hogy újra egy osztályba kell járjak egy olyan *****, mint amilyen te vagy. Húzzál már el innen nincsen életed vagy mi van?!-kérdeztem nagy dühvel.
-Bocsi Ramóna, de igaza van Torinak szerintem is menj vissza a terem másik felébe és csinálj úgy mintha nem léteznénk oké?-kérdezte nyugodt hangon Brigi. Brigi ilyen. Ő valahogy mindig is tudta kezelni még a nehéz helyzeteket is. Még sosem láttam kiborulni. Nem tudom, hogy csinálja, de leckéket kéne vennem tőle...
Ramóna még bemutatott nekünk egyet, káromkodott párat majd visszament a saját padjához. Ja, amúgy a másik két ember, aki a teremben volt rajtunk kívül szintén utálnak, de legalább ők nem műsoroztak. Ezután kezdtünk összegyűlni. Amikor már megérkezett mind a 26 ember a becsöngő jelezte az első óra kezdetét. Annyira megszoktam már, hogy a magán iskolámban csak tízen voltunk. Hiányzik az a 9 ember. Nagyon...
A csöngetés végre megszabadított attól a sok utálkozó és kémlelő tekintettől. Pontosabban megszabadulni nem szabadultam meg ezektől az ítélkező pillantásoktól, viszont nem láttam őket, mert az első sorban foglaltam helyet az gyűlölködők meg szét szóródva mögöttem.
Végre kicsöngettek az első óráról. Huhh, egy kész kínszenvedés volt. Lassan összepakoltam a tancuccaimat majd mentem a büféhez. Mikor odaértem még sikerült elkapnom pár hangfoszlányt, amikben szerepelt a nevem: Tori. Bár ki tudja? Lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen Tori az iskolában. Bár szerintem én vagyok az egyetlen Tori, akit gyűlölnek és kibeszélnek pedig még csak egy órája érkezett meg ebbe a suliba... Miközben sorban álltam odajött hozzám az egyik fiú osztálytársam-Tamás. Tényleg. Tamás. Róla meg is feledkeztem. Ő volt a másik ember, aki támogatta a gimnáziumos projektemet, de Briginél és rajta kívül most már komolyan nincs több ember, aki ne utált volna meg...
-Hello!-mosolyog felém félénken.
-Hello!-viszonzom a köszönést én is bátortalanul.
-Mizujs? Hogy-hogy visszajöttél? Nem tetszett a gimi?
-Ja, de nagyon is tetszett csak hát történt pár dolog. Nem is pár. Sok. És ezek a dolgok miatt kerültem újra ide. Bocsi, de most nem szeretném elmesélni, hogy miken mentem át... Ha lehet.
-Megértem. Végül is nem az én dolgom. És ööö most van barátod amúgy?
-Nem, nincs-mondom elszomorodva.
-Mi az? Rosszat kérdeztem?
-Nem semmi baj.
-Megbántott valamelyik fiú a gimiben?!-kérdezi kissé idegesen.
-Hááát...-gondolkodtam még, hogy elmondjam-e neki az igazat vagy kamuzzak. De az elsőnél döntöttem-Igen. Sajnos igen.
-Mit csinált veled?
Könny szökik a szemembe. Nem tudom mit feleljek. Meséljek el neki mindent? Vagy inkább mégse? Mi lesz, ha ki fog nevetni, hogy mekkora egy ******* vagyok. Már senkiben sem tudok bízni. És úgy érzem, hogy senkiben sem lehet/szabad bíznom. Viszont Tamás olyan jó fej és mindig megvédett, segített nekem amikor még ebbe a suliba jártam. Végül csak ennyit mondok:
-Szeretem-Igen ebből mindent meg fog érteni. Csupán csak egy szócska, de még is látszik a szemében, hogy megérti a helyzetemet. Hirtelen elkezdek zokogni. Nem csak Dave miatt. Minden miatt. Ezt ki kell adnom magamból. A sírás olykor megnyugvást ad... Sokkal nagyobb megnyugvást mint a pia. 
Mikor elkezd patakokban folyni a könnyem Tamás magához ölel. A karjaiba von, én meg csak belefúrom az arcomat a vállába és zokogok; hangosan és keservesen. Eközben Tomi próbál megnyugtatni majd végül ezt mondja:
-Szerintem haza kéne menned.
-Szerinted is?
-Gyere menjünk majd bepótolod a mai napot. Én meg tudok adni neked igazolást is. Elég jó hamisító vagyok.
Ekkor beleegyezem a lógásba és az iskola kapuja felé sétálunk. Amikor odaérünk a portás megállít minket.
-Hé, hova mentek? Még csak az első órának volt vége, nincs vége a napnak, de gondolom ezt ti is tudjátok nem?
-Jó de nagyon rosszul van. És nekem meg haza kell kísérnem.-jelenti ki hősiesen Tomi.
-Az iskola orvos adott felmentést?
-Nem, nem adott, de akkor is. Nagyon rosszul van.
-Igazolás nélkül nem mehettek.-és amint kiejti ezt a mondatot a száján a portás...Odahányok egyet. 
-Na, most már elhiszi?-erre a portás egy undorodó pillantással felel Tominak.
Miután kihányom magamat-Blah! :P-felnézek és ott áll előttem Ramóna. (o.O-asszem' be fogok golyózni.) Ja, de amúgy nem elég, hogy ott állt, de ott volt a kezében a "szuper menő" telójával és lefényképezte ahogy kihányok magamból mindent-Első nap-> jeeee! Újra elkezdtem bőgni, ekkor Tomi kikapta Ramóna kezéből a telefont. Ramónának ezt az egészet még ideje sem volt felfogni és Tomi már ki is törölte rólam a képet.
-Ha még egyszer ilyet csinálsz, akkor... hajj-sóhajtott és nézett rám és a vörös kisírt szemeimre-Mi van?! Mit bámulsz? Húzzál már innen-mondta kicsit hangosabban.
Tomi csak rám mosolygott. Nem olyan igazi mosoly volt, de legalább próbált felvidítani.
Hazakísért majd egyből az ágyamba huppantam. A meleg puha takaró alá bújtam, ahol nem bánthat senki-ugye nem :(?

És elkezdtem álmodni. Nem szoktak rémálmaim lenni, de ma volt egy szörnyű álmom. Valami olyasmi volt, mint a mai napom csak még több megalázással. Nem hiszem el! Az álomvilágom volt az egyetlen hely, ahol megbújhattam. Kicsit lazíthattam és fantáziálhattam klassz dolgokról. Szinte mindig csak szépeket álmodok, de Ramónának még ezt is sikerült tönkre tennie... Ráadásul mindössze pár óra alatt. Ügyes. Büszke lehet magára. Most már lerombolta az utolsó helyet is, amit szerettem.