2013. szeptember 4.

21.rész+22/1.rész

November 14., szombat
Fél hónap telt el azóta mióta nem láttam a családomat. A kolesz nem is olyan vészes, mint gondoltam. Sőt még élvezem is. Annyira szerencsés vagyok, hogy Kincsővel osztottak egy szobába, de tényleg! Sosem veszekszünk, nincs köztünk semmi nézeteltérés és ez így számomra/számunkra tökéletes. Sajnos nem járhat mindenki olyan jól, mint én. Vegyük példának Timit. A szobatársa egy boszorkány, de tényleg. El sem tudom hinni, hogy Timinek, hogyan sikerült eddig kibírnia Vivit-mondjuk Timiről eddig sok mindent nem tudtam elképzelni. Eddig úgy gondoltam, hogy a jó embereknek, jó élet jár. Hát tévedtem. Sőt olykor a legjobb embereknek jutnak a legnagyobb kihívások az életben...
Mondjuk Timi azt állítja, hogy már megszokta a szobatársát... A düh kitöréseivel együtt és, hogy mióta Dominik megfenyegette Vivient azóta már nem is lopja el a cuccait és nem is kiabál vele...
Van egy óriási előnye a kollégiumnak. Az, hogy együtt aludhatok
Davevel. És Kincsőt ez nem zavarja, mivel általában a barátjánál alszik. Tényleg Kincsőnek lett egy barátja, még pedig az akiről mesélt, Geri. Nagyon jól kiegészítik egymást. És, mivel Geri már 18 éves bérelt magának egy lakást, 
ahol ugyebár Kincső szokott aludni. Sajnos ma nem tudok Davevel lenni, mivel ma leutazott a szüleihez-pedig olyan jó a karjai közt ébredni. Ma nem történt velem semmi különös. Reggel Timivel elmentem sétálni és utána meg csak kockultam.


*Csak egy tipp, ha elolvastad a lent látható részt hallgasd meg ezt-> Katt. Torinak is ez a zene szól most a fülében. Csakis akkor kattints rá, ha már elolvastad az utolsó betűig is! Vagy esetleg közben indítsd el, csak ne hallgasd meg előbb a zenét, mint ahogy elolvasod a bejegyzést. Puszi*

November 30., hétfő

Ez nem lehet igaz! Életem legszörnyűbb napja volt a tegnapi meg a mai, sőt mióta megtudtam, hogy Dave...
Mindent leírok. Az elejétől a végéig...
Tegnap reggel felkeltem és persze megint nem akartam elindulni az iskolába. Azt akartam, hogy megálljon az idő. Azt akartam, hogy Dave örökre itt maradjon, velem. De nem! Nagy szerencsétlenségemre az idő sem állt meg és Dave sem lesz már itt holnap, mivel elköltözik Amerikába, végleg. Persze, amikor szünet lesz akkor majd visszajön, de már nem számít. Nem tudom, hogy van-e erőm ahhoz, hogy ezt leírjam, de legalább egy kis időre lefoglal. Tényleg észre se vettem, már nem folyik patakokban a könnyem. Ja, most már újra bőgök.
Ott tartottam, hogy felkeltem. Tegnap éjszaka Kincső itt aludt, mivel a barátja elment valami 5 napos művészképző tanfolyamra, szóval együtt készültünk el. Ma különös módon Dave nem várt az ajtónk előtt. Hol lehet?-gondoltam. Vártunk 5 percig, de Dave nem jött ezért elindultunk a suliba. A gimiben nem történt semmi érdekes. 
Fura. Aznap Dave nem jött suliba. Biztosan összepakolt az utazásra, mivel a szülei álláslehetőséget kaptak Amerikában és a gépe holnap indul. Ezt pont egy hete közölte velem Dave. Mire olyan szomorúságos zokogásban törtem ki, hogy az elképesztő volt. Dave azon a napon is velem maradt, és a karjaiban zokogtam magam álomba. Olyan megnyugtató a közelsége. De mától nem érezhetem a lelkemben ezt a békét. Amikor velem van úgy érzem minden tökéletes és ennél tökéletesebb már nem is lehetne. De most úgy érzem, hogy minden szomorú, keserves és, hogy ennél szomorúbb, keservesebb nem is lehetne ez az egész. Miért kell, hogy a szülei magával vigyék egy másik földrészre, miért?! Bár úgy gondoltam még a távolság sem állhat közénk... Tegnapig.
Tegnap Kincső késő éjszakáig vidéken volt, mivel meglátogatta  a szüleit, így egy kicsit kettesben tudtam lenni Davevel.
Este hét óra volt. Kopogtak én pedig kinyitottam az ajtót és Davevel találtam szemben magamat.
-Hello-mondta.
-Hello! Hogy-hogy nem jöttél ma suliba?
-Csak pakoltam.
-Értem. És amúgy...
-Tori!-szakított félbe.
-Én...Én...Szakítok veled.-folytatta.
5 perc csend után megszólaltam.
-Mi? Tessék?-sipítottam ledöbbenten.
-Tori, valljuk be! Ennyire azért nem erős a kapcsolatunk. Ezt úgyse tudnánk átvészelni. Mármint maximum három havonta látnánk egymást és akkor is csak pár napra. Ez nekem nem menne és szerintem neked sem. Ez lesz mindkettőnk számára a legjobb... Oké?
Na, ez kicsapta nálam a biztosítékot... Oké, hogy veheti ezt ennyire lazán?! Neki tényleg csak ennyit jelentenék?! Pedig azt hittem, hogy ő is érzi azt, amit én érzek. Most nem csak a szerelmemet vesztettem el, hanem egyben a legjobb barátomat is. Azt hittem fontos vagyok a számára. Mindennap órákat beszéltünk. Az eddigi pasijaimat sosem érdekelték a gondolataim és az érzéseim. Csak az számított nekik, hogy legyen kit mutogatni a haverjaiknak, meg legyen kit fogdosniuk, csókolniuk. Annyira nagy volt köztünk az összhang, hogy szinte mindig tudtuk mire gondol a másik. És azt hittem ahányszor megcsókol ő is érzi azt az erős szikrát. Neki is beleremeg mindene, mikor az ajkaink egymáshoz tapadnak. De tévedtem.
-Oké?! Nem egyáltalán nem, oké! Tűnj innen, azonnal.-kiabáltam rá.
Ekkor láttam valamit a szemében, csak egy pillanatra. Talán szomorúságot? Biztos csak odaképzeltem ugyanis fél perc múlva vállat vont és elment. Ez a legrémesebb emlékem és ez is marad... Egy életre. Én úgy éreztem ő az igazi, mint a mesékben. És épp ez az. Ilyen csak a tündérmesékben van. Elhittem minden szavát, mindent, amit mondott. Hogy lehettem ilyen naiv.
Ezután éjfél körül hazaért Kincső én pedig alvást szimuláltam. Nem akartam most senkivel sem beszélni, nem akartam, hogy Kincső meglássa a feldagadt szemeimet, amiből még mindig szaladtak lefele a könnyeim az arcomon át. Meg akartam halni. Jó ez erősen hangzik, de abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy nem akarok érezni. Milyen ironikus
Újra álomba sírtam magamat, mint minden egyes éjszaka, mióta megtudtam, hogy Dave Amerikába megy.
Hajnalban arra keltem, hogy a nyakamat csókolgatja valaki, és karjával ölel. Igen ez a valaki Dave volt.
-Miért csinálod ezt velem?-kérdeztem suttogva és kissé berekedt hangon.
-Így lesz neked a legjobb.
-Nem! Így töröd darabokra a szívem! Ne tedd kérlek, ne tedd ezt velem.
-Tudom, hogy ez lesz számodra a legjobb-ismételte. És morgott még hozzá valamit. Szerelmem? Jól hallottam? Á, biztos csak képzeltem, mert én ezt akartam hallani.
-Ne hagyj itt, ne hagyj magamra!
-Nem én akartam így, sajnálom Tori. Sajnálom, hogy nem lehetek majd mindennap veled, sajnálom, hogy nem ébredhetek mindennap veled. Sajnálom, hogy nem hallhatom mindennap a nevetésed, a hangodat. Sajnálom, hogy nem kócolhatom majd mindennap össze a gyönyörű hajadat, nem láthatom mindennap a mosolyodat. Te vagy a... Tök mindegy. Így lesz a legjobb, ennyi.-ez az visszatért megint a tegnapi Dave, pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem csak megjátssza magát- Csak maradjunk így, hadd zárjalak a karjaimba utoljára.
Tudom szánalmas vagyok,de hagytam neki. És ezután még hagytam, hogy fölém hajoljon, hogy megcsókoljon, hogy az ujjaival a hajamba túrjon és ismét összekócolja. A keze minden porcikámat bejárta. A csókunk sosem volt még ennyire szenvedélyes. 
Kifulladva rám nehezedett. Még hallottam ahogy sóhajt egyet a nyakamba. Utána... Utána pedig eltűnt és magamra hagyott a fejemben kavargó kérdésekkel. 
Itt egy lány, egy kollégiumban, akinek egy üres lyuk tátong a szívében és most vesztette el élete legnagyobb szerelmét, a legfontosabb szereplőt a sorsában, azt akit a világon mindennél jobban szeretett, és még mindig-, még ezek után is-őt szereti a legjobban, legerősebben.