25.rész

Január 10., szerda
A bál után folyton csak azon gondolkodtam, hogy visszaköltözzek-e Pécsre vagy ne. Ma meghoztam a döntést. Pontosabban nem csak én hoztam meg ezt a döntést...
A bál volt az utolsó iskola nap ebben az évben. Utána jött a téli szünet. A téli szünetem nem telt túl izgalmasan, viszont annál inkább kellemesebb, nyugodtabb és békésebb volt. A kedvenc hónapom a tél. Persze eddig ahány ismerősömmel ezt megosztottam annyi bámult rám értetlenül, tátott szájjal és kérdezte, hogy ,,miért nem a nyár?", mivel akkor nincs tanítás-hangsúlyozták ki mindig ezt a szót. Vagyis helyesbítek. Így reagált az összes barátom, egy kivételével. Dave kivételével. Az ő gondolatai mindig megegyeztek az enyéimmel, de lehet hogy csak megjátszotta? Azt is?
Sajnos ezekre a megválaszolatlan és számomra megfejthetetlen kérdésekre már nem fogok választ kapni, mivel Dave nem jött el a téli szünetben. Ezt biztosan tudom. Nem jött el. Nem jött el azt mondani nekem, hogy sajnálja. Nem jött el elmondani nekem, hogy ez az egész amit tett velem csak egy színjáték volt. Nem jött el, hogy azt mondja velem akar maradni. Örökké, és még azután is. Nem jött el, hogy karácsonykor odaadja a legszebb ajándékot, amit csak kaphatnék... Őt. A szerelmét... Nem jött el, hogy mélyen a szemembe nézzen és egy fagyöngy alatt megcsókoljon a szeretet ünnepén. Nem jött el, hogy szilveszterkor, amikor ott állunk várva a tűzijátékra és a nagy ujjongásra átöleljen a nagy téli hidegben. Nem jött el hozzám. Nem akarom becsapni magamat. Nem akarom elfelejteni Davet, mert még mindig ugyanúgy szeretem, mint akkor amikor a gördeszka pályán szorosan magához vont és gyengéden megcsókolt vagy talán még jobban szeretm, ha ez lehetséges egyáltalán... Miért kellett ezt tennie? 
Hmmm...Mit csinálhat most? E pillanatban valaki mást tart a karjaiban és súgja a fülébe lágyan és ringatóan azon a megnyugtató mély hangján, hogy sz...
Olyan egyedül vagyok. Mióta Dave elment azóta úgy érzem, hogy hiányzik egy részem. Megtartott magának belőlem egy órási darabot...
Akkor folytatom, ahol abbahagytam. A téli szünetnél. A hópelyhek lassan szállingóznak. A szellő ringatja a testemet. A hó ropog a talpam alatt. Ez mind szép és csodálatos, ezért is szeretem a telet, de mi értelme ezeknek a pillanatoknak, ha nincs kivel megosztanom? Se a barátaimmal, se a szerelmemmel, se a családommal. Ugye így nem ér semmit ez az egész varázslatosság, ami körbe vesz?

Persze nem voltam teljesen magányos. Éjszaka mindig együtt lógtam az új "barátaimmal". Igazából ezek nem is igazi barátok. Mi csak inkább sorstársak vagyunk. Nem barátok. Ha nem ért volna mindannyiunkat egy-vagy több-óriási csalódás, akkor most nem iszogatnánk és buliznánk határok nélkül majdnem minden éjszaka. Nem vagyok büszke magamra. Nem pont ilyen életet szeretnék. Én csak úgy... Sodródom inkább.
Szóval így telt a téli szünetem. Sajnos a családomat nem tudtam meglátogatni, mivel lezárták az autópályát pár napra (a nagy hóviharok és balesetek miatt). Pont arra a pár napra, amikor láthattam volna őket. De sebaj most már úgyis több időt tölthetek velük...
És most jöjjön egy új sztori. Vége lett a téli szünetnek. A gimiben reggel mindenki izgatottan mesélte egymásnak a jobbnál jobb téli szünetes eseményeit, amikor egyszer csak a sulirádió hangja félbe nem szakította az élménybeszámolókat. A sulin végig süvített az igazgató kissé rikácsolós hangja. Nem emlékszem már pontosan, hogy mit mondott Bacskai. A lényeg annyi volt, hogy a lánymosdóban drogot találtak; szétheverve és elhasználva. Azt mondták, hogy ki fogják deríteni, hogy kié volt, és a tettest kirúgják az iskolából, mivel ez egy elit suli és itt nem tűrhetik el az ilyet.
Kezdetnek minden lányt kihallgattak, hogy mit tudnak az esetről. Persze senki nem tudott semmi hozzászólást fűzni ehhez az egészhez, de aztán jöttem én. Kaptam a lehetőségen. Igen tudom ez rossz dolog volt tőlem, de már akkor sem bírtam volna ebben a suliban tovább meglenni. És amikor felhoztam anyuéknak az ötletet, hogy visszaköltözzek rosszul lettek. Mivel ez egy sznob suli és előre be kell fizetni egész évre ide, ami úgy... Sokba került Anyunak és Apunak. De aztán megkérdezték, hogy miért szeretnék visszaköltözni, mi történt? Persze nem akartam nekik elmondani a történteket, mivel még mindig nem dolgoztam fel ezt az egészet, ezért csak annyit válaszoltam, hogy azért mert nagyon sok leckét adnak fel és nagyon nehéz a tananyag... Persze aztán jött egy hosszú beszéd, hogy menni fog meg minden. Éljen!
De így, hogy kirúgnak még a pénzt is visszakapjuk, amit a második félévre fizettünk be. Mondjuk ezt az egészet, amit akkor csináltam nem nevezném túl normálisnak, de akkor is. Lassan kezdett minden összedőlni körülöttem. Muszáj volt valamit kitalálnom. Szóval volt egy nagy lecse***, amikor azt mondtam, hogy az enyém volt a drog. De nem érdekelt én csak elakartam menekülni innen, de jó messzire. Ez az eset amúgy jan. 3-án, szerdán történt. És mind ezek után jöttem rá, hogy vannak igaz barátaim. Még mindig!
Akkor kezdeném.Úgy terveztem hogy szombaton már vissza is utazom, ezért az új "barátaimmal" pénteken elmentünk inni. Na most aznap kiadtam magamból mindent. A dühömet, a fájdalmamat, a szomorúságomat, a csalódottságomat, az elhagyatottságomat. Úgy leittam magamat, mint még soha... És meg is lett az eredmény. Alkoholmérgezést kaptam. Abban a pillanatban, amikor összeestem és már csak foltokat láttam a világból mi történt?! Igen a "barátaim" nem, hogy segítettek volna, hanem ott hagytak. Nem érdekelte őket, hogy mi lesz velem. Nem. Komolyan, borzasztó érzés volt. Magamra hagytak és ezt soha nem fogom nekik elfelejteni. Őszintén, hogy lehettek ennyire embertelenek? Amikor elsötétült előttem a világ már csak hangfoszlányokat hallottam. De egyiket sem tudtam kivenni tisztán. A hangokat felismertem még valahogy, de megérteni, összerakni nem tudtam őket. Timi, igen Timi hangja volt az egyik a másik meg... A másik meg Dominiké és az uncsitesóké? Van még valaki. Ki az? Kincső meg még valami fiú... Meg még talán Alexet is hallom? Lehet nem tudom. Fáj mindenem. Úgy érzem mintha mindjárt ketté szakadnék. Bárcsak megszabadulnék ettől a fájdalomtól és ekkor teljesen eltávolodtam a külvilágtól. Elkezdődik egy gyönyörű álom. Süt a nap, a csupasz talpamat lágy fűszálak csiklandozzák. Gyönyörű fák fognak közre.

Azt álmodom, hogy ott vannak velem a barátaim, akiknek az előbb a hangjukat hallottam. Ott vannak és együtt nevetünk. Megjelenik Dave is. Azt mondja, hogy visszaköltözik Amerikából. Hozzám/Miattam/Értem. Felemel és megpörget a levegőben. Olyan boldog vagyok. Majd mikor újra érzem a puha talajt megcsókolom. Nem gyengéden és romantikusan csak játékosan. Majd visszacsókol. 
Most érkezett meg a családom és felém tartanak egy nagy tükröt. Belenézek. A tükörre van valami írva. Ez nem Te vagy. Igen ez van ráírva. Most pedig megpillantom az íráson át a feketébe öltöztetett Énemet. Nem is a kinézetem a lényeg, hanem a testtartásom és az arckifejezésem. A szájam lefelé görbül, a szememben könny és szomorúság látszik, a hátam görnyedt. Ezzel nem is lenne semmi baj, hacsak nem rólam lenne szó. Ez nem Én vagyok. Nekem régen mindig mosolyra húzódott a szám, a szememben mindig ott ragyogott valami... Valami szép és valami kedves. És persze a testtartásom mindig egyenes volt mindig magabiztosságot keltett. Nos, Én abban a pillanatban döntöttem el, hogy véget vetek az önmarcangolásnak. Most pedig itt vagyok a kórházban. 4 napja fekszem itt és pár óra múlva fognak a szüleim haza vinni, mivel a kórház értesítette őket az eseményekről... Pár perce mentek el a barátaim. Igen nem hallucináltam tényleg a barátaim hangját hallottam. Ők találtak rám. Ők hívták fel a mentőket, és ők vigyáztak rám míg felépültem-, nem pedig azok az alkoholisták, akik ott hagytak. Nekik köszönhetem, hogy nem történt velem semmi súlyosabb. Ők az igazi barátaim és mindig is ők voltak, ők maradnak, és ők lesznek. Hogy lehettem ennyire buta? Hogy hihettem akár csak egy pillanatig is, hogy már nem törődnek velem?Tévedtem. Hülye vagyok. De mostantól újra a régi, kedvesebb Tori leszek. Ezt megígérem. A barátaimért! Akikre mindig számíthatok és mindig mellettem állnak :').

23.rész+24.rész

November 6., vasárnap
Még, ha akarnám se tudnám leírni, hogy pontosan mik is történtek velem ezen a héten. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Csak is Dave körül jártak a gondolataim. Ott kavarogtak a fejemben a sok Miért?-es kérdéseim. De már annyira nem izgatnak a válaszok. Már lassan kezdem elfogadni Dave döntését. A barátaimtól ezen a héten nagyon eltávolodtam, sőt némelyikükkel még össze is vesztem. A hirtelen hangulatváltozásom meglátszott a ruházatomon is. Most a feketét feketével stílust képviselem. Vagy valami olyasmit. Az e heti dolgozataim szörnyen rosszra sikeredtek. A szüleimnek persze ezekről a dolgokról nem tettem említést. Úgy tervezem hogy a hajamat is befestem feketére, mivel nem szeretnék semmi olyat látni magamon, ami a régi önmagamhoz-pontosabban, ami Davehez-köt. És talán megkérem a fodrászt, hogy kicsit vagdosson bele néhol. Sokak szerint megőrültem, de nem érdekel. Az, akit régen ismertek már nem létezik én már nem az vagyok, aki voltam. Régen minden napom happy volt. Ma pedig minden este csak sírok és azon filózom, hogy fogom átvészelni a sulit... Dave nélkül. De ennek itt most vége szakad. Nem fog érdekelni többet Dave véleménye. Nem és nem! Mostantól egy könnycseppet sem fogok elhullajtani érte, nem érdemli meg. 
Na jó holnaptól nem fogok...

December 16., szombat

Ma van a karácsonyi bálocska napja. Mióta utoljára írtam tele a lapjaidat kedves naplóm, azóta elég sok esemény történt az életemben. Nagyon sok. Kezdeném is az elejétől. Hát a jegyeimet ebben a hónapban sikerült feljavítanom, bár még mindig elég vészes az átlagom, na de mindegy is. Hagyjuk a gimit. A hajamat, befestettem és megtépaztam kicsit. Csináltattam pár piercinget. A barátaimat hagytam a francba. Már nem érdekelnek. Ők nem tudnak megérteni engem. De nem baj, találtam helyettük pár újat. Hétvégente velük szoktam inni meg bulizni. A szüleim erről semmit tudnak. Mármint erről a nagy változásról az életemben. Nem mintha annyira érdekelne a véleményük. Az már nem én vagyok, akit érdekel, hogy mások mit gondolnak róla. Az a régi énem, amire emlékezni sem akarok. És, ami a külsőmet illeti ez a project sikeres lett. Ha tükörbe nézek eszembe se jut a régi lelkes kis önmagam...Szerencsére. 

Na vajon ki hívott meg múlt héten erre a cuki kis táncos valamire. Ta-damm->KRISZTIÁN! Igen az a Krisztián, akinek a létezéséről a Régi Tori néha napján meg is feledkezett. Krisztiánnak és nekem-, mint utóbbi napjaimban kiderült-uelég hasonló a sorsunk. Mindketten egy szerelmi csalódás, által lettünk ilyen keserűek... Igen, Krisztiánnak is volt már barátnője. A csöndes, arrogáns és érzéketlen fiúnak. De ne ítélkezzünk senki felett, míg nem ismerjük a történetét, a múltját vagyis ne ítélkezzünk senki felett amíg nem ismerjük igazán. Mondom igazán! Ne ítéljünk el valakit egészen addig a pillanatig, amíg nem ismerjük az érzelmeit, az emlékeit, a gondolatait, őt magát. Sajnos régen nem így gondolkodtam. Régen ránéztem egy emberre és úgy gondoltam, hogy már egyből ki is ismertem az egész lényét. Úgy gondoltam, hogy a külső mindent feltár. Ha, valaki magassarkúban jár az egy ****, aki felkínálja magát minden szembe kerülő fiúnak. Ha sok smink van egy lányon, akkor arra igaz az előző. Ez nálam két hónapja még egyértelmű volt. Arra nem gondoltam, hogy ha valaki magassarkúban jár, akkor mondjuk szimplán csak nagyobbnak szeretne tűnni mások szemében, azt szeretné, hogy megbecsüljék vagy csak ez a stílusa és ezt szereti. (Úgy, mint mondjuk én a sima tornacipőket.) Arra nem gondoltam, hogy ha valaki sok sminket használ, akkor lehet, hogy csak nem meri felvállalni az arcát, mert rondának látja magát vagy esetleg a sminkkel csak egy tűzfoltot, májfoltot szeretne eltakarni, mivel az emberek többsége annyira felszínes. Mikor még nem törték darabokra a szívemet és azt játszottam, hogy tökély vagyok, akkor még én is ilyen felszínes voltam. Sorolhatnám még a sok téveszmémet, de az bele telne pár évezredbe... (Az egyik legnagyobb tévedésemre, ha visszaemlékszem az szó szerint fizikai fájdalmat okoz. Összeszorul a gyomrom és elszorul a torkom. Ja, nem. Nem Davere gondolok. Ő nem egy tévedés volt. Ő számomra egy örök emlék marad, nem egy örök hiba az életemben. Úgy érzem nem vesztettem semmit csak gazdagodtam, mégpedig emlékekkel és tapasztalatokkal. Az egyik legnagyobb tévedésem amúgy Timi volt. Hogy gondolhattam mindennap arra, hogy bárcsak nekem is olyan vidám életem lehetne, mint neki?! Na, persze! Ha nekem is olyan "vidám" életem lehetett volna már rég összeroppantam volna...)

Na hol is tartottam... Ja, tényleg a bál.

Reggel gyorsan összeszedtem magam nem volt semmi cécó vagy mi. Már nem szeretnék tökéletes külsőt varázsolni. Minek az? Az csak egy burok! A könyvnek se, a borítóját szeretik, hanem a tartalmát... Ja, amúgy már nem Kincső a szobatársam. Már nincs is szobatársam. Mivel Vivienre (Timi szobatársára) sok volt... Nagyon sok volt már a panasz, kivágták a koleszból. Így történt, hogy Kincső átköltözött Timihez én meg itt maradtam, magányosan. Sajnos Kincsővel is tönkrement a barátságunk. De kit érdekel. Ha nem fogadja el ezt az oldalamat akkor menjen a...

Szóval térjünk vissza oda, hogy elindultam a gimibe. Mindenki nagyon izgatott volt a ma esti bál miatt. Az egész gimi erről susmorgott. Hamar vége lett az óráinknak. Ezután a koleszba mentem és elkezdtem készülődni a bálra. Egy fekete koktélruhát vettem fel fekete karkötővel, nyaklánccal és fekete magassarkúval. Füstös sminket készítettem magamnak és már el is jött az est. Krisztián fél hatkor ott állt az ajtómnál egy darab fehér rózsával.

-Kösz!-mondtam. Mire nem felelt semmit. Mondjuk ezt mar megszoktam tőle. Néha így viselkedik, de vannak jó pillanatai, mint például amikor elmesélte, hogy nem azért jár mindig feketében, mert az a kedvenc színe... Vagy például amikor elmesélte, hogy még mindig nem dolgozta fel, hogy a szülei elváltak és nem is fogja feldolgozni. Meg azt, hogy ugyanúgy járt, mint én Davevel.

Na, szóval elindultunk. Útközben egy szót se szóltunk egymáshoz. Még szerencse, hogy közel van a kolesz a sulihoz, mivel nem bírtam volna tovább ezt a kínos csendet. Megérkeztünk.

-Szeretnél táncolni?

-Most nem igazán van kedvem hozzá-feleltem egyértelműen.

-Nekem se.-jó hát ezt legalább hamar megbeszéltük.
Elkezdtünk beszélgetni. Már nem emlékszem, hogy miről csak arra, hogy majdnem elaludtam a bájcsevegés alatt. Egy óra után megkérdezte:
-Szerinted lenne esélyem egy hozzád hasonló lánynál?
-Persze, hogy lenne! Miért ne lenne?-feleltem önbizalom hiányos partneremnek.
Ezután közelebb hajolt hozzám és hirtelen... Megcsókolt. Úgy meglepődtem ezen a lépésén, hogy azt hittem összeesem.
Mikor észhez tértem, az ajkamat elemeltem az övétől és kifutottam a gimiből.Persze meg sem próbált érteni, utánam jönni. Amikor visszanéztem csak azt láttam, hogy szomorúan bámulja a padlót. Úgy látszik félreértett. Sajnos nem azért futottam el, mert olyan rossz volt az a csók. Épp ellenkezőleg. Azért, mert tetszett, és azért mert az az érzés, amit éreztem ismét eszembe juttatta Davet. Mily meglepő... Most már komolyan mindenből elegem van! Szerintem visszaköltözöm Pécsre. Mert ezt már nem bírom tovább idegileg!!! Úgy látszik minden szálat el kell vágnom, ami Davenél köt ki. El kell hagynom a gimit, ahol összejöttünk. A barátaimat, a mi barátainkat. A koleszt. A szobámat, amibe ahányszor belépek annyiszor látok az ágyamon két szerelmest egymásba gabalyodva...

21.rész+22/1.rész

November 14., szombat
Fél hónap telt el azóta mióta nem láttam a családomat. A kolesz nem is olyan vészes, mint gondoltam. Sőt még élvezem is. Annyira szerencsés vagyok, hogy Kincsővel osztottak egy szobába, de tényleg! Sosem veszekszünk, nincs köztünk semmi nézeteltérés és ez így számomra/számunkra tökéletes. Sajnos nem járhat mindenki olyan jól, mint én. Vegyük példának Timit. A szobatársa egy boszorkány, de tényleg. El sem tudom hinni, hogy Timinek, hogyan sikerült eddig kibírnia Vivit-mondjuk Timiről eddig sok mindent nem tudtam elképzelni. Eddig úgy gondoltam, hogy a jó embereknek, jó élet jár. Hát tévedtem. Sőt olykor a legjobb embereknek jutnak a legnagyobb kihívások az életben...
Mondjuk Timi azt állítja, hogy már megszokta a szobatársát... A düh kitöréseivel együtt és, hogy mióta Dominik megfenyegette Vivient azóta már nem is lopja el a cuccait és nem is kiabál vele...
Van egy óriási előnye a kollégiumnak. Az, hogy együtt aludhatok
Davevel. És Kincsőt ez nem zavarja, mivel általában a barátjánál alszik. Tényleg Kincsőnek lett egy barátja, még pedig az akiről mesélt, Geri. Nagyon jól kiegészítik egymást. És, mivel Geri már 18 éves bérelt magának egy lakást, ahol ugyebár Kincső szokott aludni. Sajnos ma nem tudok Davevel lenni, mivel ma leutazott a szüleihez-pedig olyan jó a karjai közt ébredni. Ma nem történt velem semmi különös. Reggel Timivel elmentem sétálni és utána meg csak kockultam.

*Csak egy tipp, ha elolvastad a lent látható részt hallgasd meg ezt-> Katt. Torinak is ez a zene szól most a fülében. Csakis akkor kattints rá, ha már elolvastad az utolsó betűig is! Vagy esetleg közben indítsd el, csak ne hallgasd meg előbb a zenét, mint ahogy elolvasod a bejegyzést. Puszi*

November 30., hétfő
Ez nem lehet igaz! Életem legszörnyűbb napja volt a tegnapi meg a mai, sőt mióta megtudtam, hogy Dave...
Mindent leírok. Az elejétől a végéig...
Tegnap reggel felkeltem és persze megint nem akartam elindulni az iskolába. Azt akartam, hogy megálljon az idő. Azt akartam, hogy Dave örökre itt maradjon, velem. De nem! Nagy szerencsétlenségemre az idő sem állt meg és Dave sem lesz már itt holnap, mivel elköltözik Amerikába, végleg. Persze, amikor szünet lesz akkor majd visszajön, de már nem számít. Nem tudom, hogy van-e erőm ahhoz, hogy ezt leírjam, de legalább egy kis időre lefoglal. Tényleg észre se vettem, már nem folyik patakokban a könnyem. Ja, most már újra bőgök.

Ott tartottam, hogy felkeltem. Tegnap éjszaka Kincső itt aludt, mivel a barátja elment valami 5 napos művészképző tanfolyamra, szóval együtt készültünk el. Ma különös módon Dave nem várt az ajtónk előtt. Hol lehet?-gondoltam. Vártunk 5 percig, de Dave nem jött ezért elindultunk a suliba. A gimiben nem történt semmi érdekes. 

Fura. Aznap Dave nem jött suliba. Biztosan összepakolt az utazásra, mivel a szülei álláslehetőséget kaptak Amerikában és a gépe holnap indul. Ezt pont egy hete közölte velem Dave. Mire olyan szomorúságos zokogásban törtem ki, hogy az elképesztő volt. Dave azon a napon is velem maradt, és a karjaiban zokogtam magam álomba. Olyan megnyugtató a közelsége. De mától nem érezhetem a lelkemben ezt a békét. Amikor velem van úgy érzem minden tökéletes és ennél tökéletesebb már nem is lehetne. De most úgy érzem, hogy minden szomorú, keserves és, hogy ennél szomorúbb, keservesebb nem is lehetne ez az egész. Miért kell, hogy a szülei magával vigyék egy másik földrészre, miért?! Bár úgy gondoltam még a távolság sem állhat közénk... Tegnapig.

Tegnap Kincső késő éjszakáig vidéken volt, mivel meglátogatta  a szüleit, így egy kicsit kettesben tudtam lenni Davevel.

Este hét óra volt. Kopogtak én pedig kinyitottam az ajtót és Davevel találtam szemben magamat.

-Hello-mondta.

-Hello! Hogy-hogy nem jöttél ma suliba?

-Csak pakoltam.

-Értem. És amúgy...

-Tori!-szakított félbe.

-Én...Én...Szakítok veled.-folytatta.

5 perc csend után megszólaltam.

-Mi? Tessék?-sipítottam ledöbbenten.

-Tori, valljuk be! Ennyire azért nem erős a kapcsolatunk. Ezt úgyse tudnánk átvészelni. Mármint maximum három havonta látnánk egymást és akkor is csak pár napra. Ez nekem nem menne és szerintem neked sem. Ez lesz mindkettőnk számára a legjobb... Oké?

Na, ez kicsapta nálam a biztosítékot... Oké, hogy veheti ezt ennyire lazán?! Neki tényleg csak ennyit jelentenék?! Pedig azt hittem, hogy ő is érzi azt, amit én érzek. Most nem csak a szerelmemet vesztettem el, hanem egyben a legjobb barátomat is. Azt hittem fontos vagyok a számára. Mindennap órákat beszéltünk. Az eddigi pasijaimat sosem érdekelték a gondolataim és az érzéseim. Csak az számított nekik, hogy legyen kit mutogatni a haverjaiknak, meg legyen kit fogdosniuk, csókolniuk. Annyira nagy volt köztünk az összhang, hogy szinte mindig tudtuk mire gondol a másik. És azt hittem ahányszor megcsókol ő is érzi azt az erős szikrát. Neki is beleremeg mindene, mikor az ajkaink egymáshoz tapadnak. De tévedtem.

-Oké?! Nem egyáltalán nem, oké! Tűnj innen, azonnal.-kiabáltam rá.

Ekkor láttam valamit a szemében, csak egy pillanatra. Talán szomorúságot? Biztos csak odaképzeltem ugyanis fél perc múlva vállat vont és elment. Ez a legrémesebb emlékem és ez is marad... Egy életre. Én úgy éreztem ő az igazi, mint a mesékben. És épp ez az. Ilyen csak a tündérmesékben van. Elhittem minden szavát, mindent, amit mondott. Hogy lehettem ilyen naiv.

Ezután éjfél körül hazaért Kincső én pedig alvást szimuláltam. Nem akartam most senkivel sem beszélni, nem akartam, hogy Kincső meglássa a feldagadt szemeimet, amiből még mindig szaladtak lefele a könnyeim az arcomon át. Meg akartam halni. Jó ez erősen hangzik, de abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy nem akarok érezni. Milyen ironikus. 

Újra álomba sírtam magamat, mint minden egyes éjszaka, mióta megtudtam, hogy Dave Amerikába megy.

Hajnalban arra keltem, hogy a nyakamat csókolgatja valaki, és karjával ölel. Igen ez a valaki Dave volt.

-Miért csinálod ezt velem?-kérdeztem suttogva és kissé berekedt hangon.

-Így lesz neked a legjobb.

-Nem! Így töröd darabokra a szívem! Ne tedd kérlek, ne tedd ezt velem.

-Tudom, hogy ez lesz számodra a legjobb-ismételte. És morgott még hozzá valamit. Szerelmem? Jól hallottam? Á, biztos csak képzeltem, mert én ezt akartam hallani.

-Ne hagyj itt, ne hagyj magamra!

-Nem én akartam így, sajnálom Tori. Sajnálom, hogy nem lehetek majd mindennap veled, sajnálom, hogy nem ébredhetek mindennap veled. Sajnálom, hogy nem hallhatom mindennap a nevetésed, a hangodat. Sajnálom, hogy nem kócolhatom majd mindennap össze a gyönyörű hajadat, nem láthatom mindennap a mosolyodat. Te vagy a... Tök mindegy. Így lesz a legjobb, ennyi.-ez az visszatért megint a tegnapi Dave, pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem csak megjátssza magát- Csak maradjunk így, hadd zárjalak a karjaimba utoljára.

Tudom szánalmas vagyok,de hagytam neki. És ezután még hagytam, hogy fölém hajoljon, hogy megcsókoljon, hogy az ujjaival a hajamba túrjon és ismét összekócolja. A keze minden porcikámat bejárta. A csókunk sosem volt még ennyire szenvedélyes. 
Kifulladva rám nehezedett. Még hallottam ahogy sóhajt egyet a nyakamba. Utána... Utána pedig eltűnt és magamra hagyott a fejemben kavargó kérdésekkel. 

Itt egy lány, egy kollégiumban, akinek egy üres lyuk tátong a szívében és most vesztette el élete legnagyobb szerelmét, a legfontosabb szereplőt a sorsában, azt akit a világon mindennél jobban szeretett, és még mindig-, még ezek után is-őt szereti a legjobban, legerősebben.

A második díjam ^.^

Ezt a díjamat a B. Sarah fashion *.* blog, szerkesztőjétől kaptam, aki nem más mint Sarah Bright :)-Köszönöööm!!! Sarah egy Beauty blogot vezet, ellentétben Berryvel-, akitől az első díjamat kaptam-, mivel Berry oldala, meg egy történetet mesél el. Most pedig jöjjenek a szabályok:

Szabályok:
1.Írj magadról 11 dolgot...
2.Válaszolj a jelölő 11 kérdésére...
3.Tegyél fel 11 kérdést...
4.Küldd tovább 11 embernek!

1.11 dolog rólam
1.Tökre bejön ez a díjas dolog.
2.Imádok rajzolni és festeni... Meg hát mindent aminek köze van a kézműveskedéshez :D. (Versenyeket is szoktam nyerni :P Jé, megint előbújt az egoista énem, már azt hittem, hogy elvesztettem, de jó, hogy megkerült.)

3.Éjszaka sosem bírok elaludni, mert amikor lehunyom a szemem csak úgy cikáznak a gondolatok a fejemben. (Mostanában amúgy legtöbbször éjszaka Tori sorsát szoktam szövögetni a képzeletemben.)
4.Tegnap-2013.08.21-megnéztem pár barátommal a Percy Jackson, A szörnyek tengere című filmet és nagyon tetszett, IMÁDTAM/IMÁDOM *.*!
5.6 éve járok zongorázni.

6.Régen verseny szinten jég táncoltam.
7.Tavaly előtt eltörtem a bal csuklómat korcsolyázásban: november végén, pont Anyukám szülinapján. (Nagyon örült ennek a kis ajándéknak.)
8.Tavaly Decemberben eltörtem a jobb csuklómat Snowboardozás közben.
9.Amúgy nem mennek olyan rosszul a téli sportok :). Szánkózásban mondjuk még nem törtem el a kezem.
10.Bal kezes vagyok.
11.Valentina a teljes keresztnevem :).

És ezzel kész is lennék. Kövi "szabály":

2.Válaszaim a jelölő kérdéseire...
1.-Mi a beceneved?
   -Tina :DD
2.-Melyik a kedvenc országod?
   -Hát szerintem... Amerikai egyesült államok talán? Nem tudom mindegyikben van valami jó... És persze valami rossz is.
3.-Várod a sulit
   -Hát... Nem igazán...
4.-Ki a példaképed?
   -A nagypapám.
5.-Szoktál olvasni?
   -Rengeteget.
6.-Mi a kedvenc tantárgyad?
   -A biológia vagy a történelem.
7.-Szereted a sorozatokat
   -Hát amelyek tetszenek azokat igen, szeretem.
8.-Mi a kedvenc ruhamárkád?
   -Ez egyértelmű (nálam): NEW YORKER!
9.-Szeretnél egy kecskét?
   -xD Volt kettő az egyik ismerősömnek, de nem voltak valami barátságosak. Szóval nem.
10.-Tudsz szaltózni.
     -Ja... Trambulinon.
11.-Hány évesen szeretnél férjhez menni?
     -Ahogy hozza a sors, de mondjuk úgy húsz év fölött és harminc év alatt.


3.Kérdéseim...
1.-Mit csináltál ma?
2.-Olvasod a blogom? (Ez hülye kérdés, mivel, ha látod ezt a kérdést, akkor abban pillanatban biztos olvasod a blogom...)
3.-Mikor kezdted el a blog írást?
4.-Ha választhatnál egy... Na jó két természetfeletti képességet, akkor mi lenne az?
5.-Van legjobb barátod?
6.-Mit gondolsz a http://weheartit.com/-ról? (Már, ha tudod mi az.)
7.-Neked bejön ez a díjas dolog?
8.-Na, milyenek a kérdéseim?
9.-Szereted az ékszereket?
10.-Hogy néz ki a kedvenc ruhadarabod?
11.-Ki a példaképed? (Igen ezt a kérdést Sarah Brightól loptam :p.)

Amúgy csak egy megjegyzés-annak, aki esetleg válaszolna a kérdéseimre-:a zárójeles részek nem tartoznak hozzá a kérdésekhez.

4.Hát 11 embernek sajnos ezt a díjat sem tudom tovább küldeni....
1. Never Say Goodbye
2. Hát az úgy volt...
3. Pure Love
4. A hold árnyékában
5. Bianka gimis napjai
6. Egy 14 éves lány élete
7. ♥☺♥ Never give up ♥☺♥

Ui.:Köszönöm, hogy elolvastátok! És neked is köszi Sarah ;*.
Millió ölelés: Tina ^-^  

20.rész

Október 31., szombat
Hát úgy néz ki Timi élete kezd rendbe jönni, aminek mindenki nagyon örül.  Bár elég sok erőfeszítésünkbe került túl élnünk ezt a pár izgalmakkal teli napot, de végül sikerült. Amikor megérkeztem egyből átcsődült hozzám az összes lány, hogy elmeséljék mi történt.
Mindenki egyszerre kezdett sikoltozni, ugrándozni meg ölelgetni egymást. Miután ez leforgott leültünk a nappaliba.
-Hol van Zoé?-kérdeztem.
-Ááá, képzeld a nagymamánknál van! Annyira kedves volt ez tőled Tori! Mármint Dominik elmondta, hogy ezt az egészet igazából te találtad ki, nem ő. Köszönöööm. Ja és jövőhéten tuti, hogy lefogok látogatni Anyuhoz. Végre nem kell a szemébe hazudnom... 
-Na és milyen volt a nagymamádnál?
-Csúcs. Nagyon kedves amúgy.
-Tényleg, és tök jó sütit csinál!-tette hozzá Daisy, amire mindenki nagyban elkezdett bólogatni.
Még átbeszéltük ezt az egészet aztán áttértünk rám is egy kicsit.
-Na és, hogy alakult Davevel a dolog? Gondolom egész jól, mivel ott dekkoltál egy hétig-kuncogta Bella.
-Hát igen-ábrándoztam-Újra együtt vagyunk.- és ekkor mindenki nevetett meg sikoltozott. Igen, ilyenek a kamasz lányok. Szeretnek sikoltozni meg nevetgélni ;).
Ezután még kifaggattak, hogy pontosan mi történt.
Éjfélkor mindenki elköszönt és, hazaindult.
Másnapra megbeszéltünk egy újabb találkozót, amin Zoé is rész vett. Jó volt látni. Sokkal magabiztosabb és barátságosabb volt, mint múltkor.

Szegény lánynak sok megrázkódtatáson kellett túlmennie, viszont pozitívum, hogy szuper hamar sikerült tovább lépnie ezeken, és most újra önmaga lehet, nem pedig az a lány, aki mindentől/mindenkitől fél és megijed....
Az egész napom nagyon jól telt.
Hazaértem és kicsit lelankadt a kedvem... Ami azt illeti kicsit nagyon. Olyan rossz volt belegondolni, hogy három nap múlva már nyoma sem lesz a családomnak. Még az ikrek is fognak hiányozni, de tényleg. Annyira szeretem azokat a kis ördögöket. Bárcsak itt maradnának mind. De végül is kibírom. Nem lesz olyan szörnyű, csak épp szokatlan. Szokatlan lesz, hogy nem láthatom majd minden reggel az Anyu által kiragasztott aranyos kis üzeneteket a hűtőnkön. Nem fog egyik nap sem valami undorító várni a kozmetikumaim közt, amiket a húgaim hagynak ott ajándékul. Nem nézhetem minden hétvégén Apuval együtt a foci meccseket. A hétköznapjaim teljesen mások lesznek, megváltoznak. A változások lehetnek jók is meg rosszak is. Csak éppen nem tudom, hogy ez most melyik fajta. Bár remélem élvezni fogom a kollégiumos napjaimat és majd idővel, kijelenthetem, hogy ezt a változást a jó változások közé sorolhatom. Csak ebben még nem vagyok száz százalékig biztos. Mi van, ha nem fogok egyedül elboldogulni? Na, erre a kérdésre a választ most még nem tudhatom... Még.
Mikor anyuék haza értek  szombaton, leültünk együtt vacsorázni közben mindent átbeszéltünk. Jókat nevettünk. És élveztük az utolsó együtt töltött vacsoránkat. Ezután leültünk a kanapéra, mind az öten, és megnéztünk egy rajzfilmet, amit az ikerhúgaim könyörögtek ki. Persze Apa és Anya-, mint mindig-a végére bealudtak. 
Most kezdett sötétedni. És volt még egy dolog, amit meg kellett tennem. (Ez csak úgy hirtelen az eszembe ötlött.)
Már minden szegletét bejártam ennek a háznak, kivéve egyet nem... A tetőt. Múltkor sajnos nem voltam elég bátor, hogy kimnejek a lányokkal együtt. És a kilátásra is kíváncsi voltam szóval megtettem.
Amikor felbotorkáltam nagyon féltem és magamat nyugtatgattam. Kb. tíz perc után haladtam egy lépést, de amikor felnéztem elállt a lélegzetem. Gyönyörű volt minden. Ebből a szemszögből még nem is csodálhattam meg a Budai hegyeket. Leültem. A lábamat lágy szellő ringatta. Jó érzés volt. Ez egy olyan pillanat volt, amit örökre meg fogok őrizni az emlékeimben. Néztem, ahogy a nap a hegyek mögé rejtőzik majd teljesen eltűnik. Tényleg! Ez volt az első naplementém! Hogy hagyhattam ki eddig ezt a látványt? Nem tudom, de nem is fontos, csak élveztem az utolsó napomat, amit még ebben a házban tölthettem a családommal. Jajj, bár ne jönne el a holnap!

19. rész

Október 28., szerda

Pénteken vonattal elindultam Szombathelyre. Az egész utamon csak feszengtem és azon görcsöltem, hogy Dave vajon még tényleg mindig szeret-e vagy Dominik csak kamuzott...

Megérkeztem és nagy nehezen, de sikerült eltalánom Dave-ékhez. Megnyomtam a csengőt. A harmadik jelzésre ajtót nyitott egy magas, vékony, középkorú nő. Biztosan Dave anyukája-gondoltam magamban, mivel ugyanolyan élénk kék színű szeme volt, mint magának Davenek.

-Csókolom-mondtam kissé elvörösödve-Ööö-erről az "ööözgetésről" lassan le kéne szoknom...-Davet keresem... Itt lakik?

-Jajj, persze kicsim gyere be! Most épp a szobájában punnyad... Amúgy honnan ismered Davet?

-Hát én az osztálytársa vagyok.

-De jó. Egy osztályba jártok? Hogy-hogy idekveredtél Szombathelyre? Jajj, de buta vagyok gondolom lejöttetek a szüleiddel, mivel szünet van ugye?

-Ööö, igen. Akkor megnézhetem Davet?

-Ja, igen. Gyere csak beljebb. Felmész a lépcsőn jobb oldalról az első szoba lesz az övé-mosolygott rám kedvesen. Igaz, hogy nem ismerem Dave anyukájat, de már most kedvelem. Nagyon szimpatikus. Dèja vu fogott el. Kinél is éreztem még ezt?-kérdeztem magamtól. Ja, Timinél! Tényleg mi lehet most Timivel? Vajon nem kell neki a segítségem? Most már úgyis mindegy még, ha akarnék, se tudnék ebben a pillanatban segíteni neki, de Dominikkal, Daisyvel, Bellával és Kincsővel együtt biztos sikerül majd megoldaniuk...Mindent. A lépcsőn fölfele menet a gondolatmenetemet, Dave szakította félbe, amint megláttam, hogy kilép a szobájából. Látszott rajta, hogy nem rég kelt fel. Még pizsamában volt-olyan aranyosan nézett ki benne, mint egy kisfiú :))-és a haja még a megszokottnál is összekuszáltabb volt és meg is nőtt egy picit. A nagy tanulmányozásom közepette észrevette, ahogy a lépcsőn bámulom.

-Tori te vagy az?-kérdezte ásítva.

-Ööö-hagyd már abba Tori!

-Igen ez te vagy-nevetett fel.-Hogy-hogy itt talállak?-kérdezte szórakozottan.

-Hát... Szeretnék bocsánatot kérni-nyögtem ki nagy nehezen.

-Igen?-mondta még mindig rajtam szórakozva.-Na, hallgatom.

-Oké. Nagyon sajnálom, hogy olyan... bunkó voltam veled. Tényleg, ha visszapörgethetném az időt és megváltoztathatnám a történteket... Én megtenném! Légyszi bocsáss meg!

-Hát mit mondhatnék... Megbocsátok, de Tori nem lehetünk újra együtt...Mivel nekem már van egy... Egy másik barátnőm-na ettől lefagytam-Itt ismertem meg Szombathelyen...

Elnevette magát megölelt és nyomott egy csókot a számra.

-Jajj, ne haragudj, de ez kikívánkozott-röhögött.

-Mi van?-kérdeztem felháborodva.

-Nincs is barátnőm csak szívattalak. Bocs, de azt az arcot látnod kellet volna, amit vágtál.-és ezzel nyomott még egy csókot az ajkaimra, persze eközben végig a karjaiban tartott.

-Kösz! Bár megérdemeltem...-mondtam megkönnyebülve.

-Amúgy tudtam, hogy jössz, azért volt időm kitalálni is ezt az egészet...

-Dominik!-morogtam.

-Azt is mondta, hogy féltél, hogy lecseréllek. Ez olyan... aranyos. Mi van nem bízol bennem? Tudod, hogy csak te kellesz nekem. Vagy nem?

-Tudom-mondtam, egy széles vigyorral az arcomon. És most én csókoltam meg őt. Hosszasan! Először lágyan aztán a csókunk egyre hevesebb lett. Olyan érzés volt mintha eggyé váltunk volna.... Felkapott és-, ha lehet- még jobban magához szorított, de különös módon pont erre vágytam még jobban érezni akartam...
A filmvászonra illő csókunkat Dave anyukája szakította félbe.
-Ó! Folytassátok csak, amit elkezdtetek már itt sem vagyok...-és lesietett a lépcsőn.
-Nyugi! Anya tök laza. Csak látott minket csókolózni... Nem dől össze világ.-mondta, nézve a teljesen kipirult fejemet. Hát szerintem pedig ez elég ciki volt... De még ez a leégésem sem tudja elrontani a boldogságomat. E pillanatban szerintem semmi sem tudná tönkretenni az örömömet... Dave megfogta a kezemet és behúzott a szobájába.
-Na milyen?
Hát csak ámultam. Ennél menőbb szobát még életemben nem láttam, illetve ennél menőbb fiú szobát-jutott eszembe Bella és Daisy szobája...
-Cooool-ámulok. Erre csak egy szimpla nevetéssel válaszol.
Újra a karjaiban találom magam. Szippant egy mély levegőt a hajamból.
-Hiányzott már az illatod-mondja. Nekem meg hiányzott már minden, ami...Minden, ami Te vagy-válaszolom neki magamban. Ezt nem tudom másképp megfogalmazni... Erre nincsenek szavak. Hiányzott már a mély hangja, a csókja, ahogyan a karjaiban tart épp úgy, mint most. Hiányzott már a humora és az, hogy néha milyen érzékeny tud lenni. Sorolhatnám még, de az örökké tartana...
Miután mindent megbeszéltünk Dave kihívott egy xBox versenyre, mivel tudja, hogy megőrülök a videojátékokért.
Már a tizedik meccsünknél tartottunk, amikor az anyukája benyitott.
-Fiatalok, nem vagytok éhesek? Kész a vacsi.
Végeztünk a vacsorával én meg felmentem Dave szobájába, hogy rátudja beszélni az anyukáját arra, hogy itt, maradhassak addig ameddig Dave is. Vagyis majdnem az őszi szünet végéig, szerdáig.
Eltelt öt perc.
-Itt aludhatsz. Megengedte-mondta Dave.
-Komolyan? Hát ez gyorsan ment.
-Anya majd ad kölcsön ruhát oké?
-Ja, igen. Majd megköszönöm neki.
-Na és hol szeretnél aludni választhatsz?-mondta pimaszul.
-Mik a választási lehetőségeim?
-Hát...Aludhatsz a kanapén, a vendég szobában, Anyuval, vagy itt velem-mosolyogta.
-Jajj hát nem is tudom... A kanapé elég jól hangzik, de tudom sírnál, ha nem veled aludnék szóval itt alszom-jelentettem ki és ezzel megcsókolt.
-Szeretlek.-mondta rekedt hangon. A gyomromban megint éreztem valami különöset, és a szívem még annál is nagyobbat dobbant, mint amekkorákat eleve szokott Dave közelében... Ami nem kis szó.
-Szeretlek.-ismételtem.
Most először mondtam egy fiúnak, hogy szeretem. Mondjuk ez a fiú sokkal különlegesebb, mint a többi az tuti.
És ilyen boldogan telt az egész szünetem. Minden éjszaka egymáshoz simulva aludtunk, mindennap órákat hülyültünk, beszélgettünk, deszkáztunk és persze... Hát csináltuk, amit a szerelmesek szoktak.

Mentünk moziba is bár sosem tudtam figyelni a filmre, lefoglalt a borzongás-mármint az a jó fajta borzongás-, amit az váltott ki belőlem, hogy Dave végig fogta kezemet. 
El sem hiszem, hogy ma el kellett szakadnunk. Máris hiányzik.

18.rész

Október 23., péntek
Múlt szombaton elmondtam-Timivel együtt-Kincsőnek, Dominiknak, Bellának és Daisynek a mi kis hippink "történetét". Persze egyből jöttek a Hű!-k meg a Ha?!-k, de valahogy sikerült végül lecsillapítani őket. Egész hétvégén közösen gondolkodtunk a terven, mivel már csak hétfőn volt iskola utána pedig már jött az őszi szünet. Sajnos Davet kikérték hétfőre és egész héten a szüleinél van most, de nem ez volt a legnagyobb gondom...
Hétfőn megvettük a jegyeket Békéscsabára. Másnap nyolc órakor már úton is voltunk mind a hatan. A szülőknek persze azt hazudtuk, hogy kirándulni megyünk meg, hogy jön velünk felnőtt is, stb... Csak is Timi kérése miatt nem szóltunk egy szót sem a "bevetésünkről".
-De kérlek egyikőtök se szóljon erről egyik szülőjének se, mert tudom, hogy a vége egy feljelentéssel zárulna és az apukám, pedig mehetne a börtönbe. Jó tudom, hogy nem túl tisztességes, amit velem csinál, de ő attól még az apukám és szeretem...-mondta szomorkásan múlt szombaton.
Kedd van. Felszállunk a vonatra. Nagyon álmos vagyok. Éjszaka szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira izgultam, hogy sikeresen el tudjuk-e hozni Zoét...
Megérkezünk Timi apjának a házába... Vagy valami olyasmijébe. A padló tele van alkoholos üvegekkel meg szeméttel. Timi húga Zoé ott ül a padlón és reszket. Meglát minket és annyira megörül, hogy felkiált:
-Timiiii!
Ekkor az apja-, aki a másik szobában aludt-felébred a zajra.
-Mi a **** van?!-mondja teljesen másnaposan...
Kijön meglát minket mi meg összerezzenünk.
-Timi?! Mit keresel itt?! Ma kell odaadnod a pénzt? Az nem múlt héten volt?
Timi csak reszket és reszket. Meg se bír szólalni.
-Nem. Nem ma kell odaadnia a pénzt! Azért jöttünk, hogy elvigyük Zoét, hogy többé ne tudja megzsarolni Timit!-mondom, meglepődve a saját bátorságomon.
-Ó vagy úgy. Nem vihetitek el Zoét! Az én lányom! És azt se tudom, hogy ti kik vagytok!-üvölti. Most pedig odajön Timihez kilöki az ajtón és az arcába kiabálja:
-Jövő hónapban várom a pénzt! Most pedig takarodj velük együtt!
Timi elkezd sírni, ekkor Dominik behúz egy jó nagyot Timi apjának. Timi apja feláll és visszavág. A helyzet kissé kezd elfajulni. Hirtelen Timi apja a koszos gatyájából előhúz egy pisztolyt (?)-honnan van egyáltalán pisztolya?!
-Most véged!-mintha csak valami filmben lennék...
Ekkor Timi apja lelövi Dominikot! Úristeeen!!!
-Jól vagy szerelmem?!-kérdezi tőle Timi, de Dominik nem válaszol. Timi elkezd még jobban zokogni. Közben az apja lelép Zoéval együtt.
-Tori-szól nekem oda Dominik miközben a halálán van.
Odamegyek hozzá.
Várom, hogy megszólaljon de nem teszi.
-Ébreeesztő-mondja valaki kedves hangon a hátam mögül.
Ekkor...  Ekkor felébredek. Igen csak álmodtam ezt az egészet. Vagyis várjunk csak, mennyi is volt ebből álom?! Most hol vagyok? Körül nézek. Ja, igen! A vonaton tartok a többiekkel, hogy elhozzuk Zoét. Huhh! Szerencsére ez csak egy álom volt.
-Ébresztő-mondja kedves hangon Timi.
-Ébren vagyok.-ásítom.
-Az, jó. Pár perc és leszállunk-mondja Kincső-Már vagy 5 perce csak ébresztgetünk-folytatja.
-Szerintetek biztos jó ötlet elhozni Zoét? Jó tudom, hogy ezt már tök sokszor megkérdeztem, de akkor is. Mi van, ha nem szeretné ott hagyni az ottani barátait? Még az is lehet, hogy az apám nem is bánik rosszul vele!
-Igen biztosan nagyon jól érezheti egy, olyan apa mellett magát Zoé, aki bármikor képes lenne őt-bűntudat nélkül-megverni és gondolom mindennap részegen tér haza!-jelentem ki.
-Jó, de lehet, hogy mióta Budapestre költöztem megváltozott és már nem iszik!
-És akkor minek kellene neki a pénz?!
-Hát nem tudom, mondjuk Zoé miatt!
-Jajj Timi nem akarlak megbántani, de te annyira naiv vagy komolyan. Jó tök jó, hogy mindig mindenkiben a legjobbat látod vagy a legjobbat akarod látni, de ez nem normális! Mégis minek kellene az apádnak negyvenezer forint havonta? Biztosan azért kell neki ez a plusz pénz, hogy Zoét minden hétvégén eltudja vinni a vidámparkba ugye, és még csak véletlenül sem piára kell neki vagy, ami még rosszabb drogra?!-mondja keményen Daisy.
Ekkor megérkezünk a vonattal és leszállunk.
Néma csendben elmegyünk Timi apjának a házáig. Eközben Dominik végig bátorító dolgokat mond Timinek-olyan aranyos ez tőle :). 
Bekopogunk a házba. Senki sem nyit ajtót... Bekopogunk még egyszer és még egyszer, míg végül ajtót nem nyit egy ijedt kislány-Zoé. Amikor meglát minket tágra nyílik a szeme. 

(Megjegyezném, hogy azért az álmomban, annyi valóságos volt, hogy Timi apja egy "disznóólban" lakik.... A többi az mondjuk-, mármint, hogy Timi apja ordít velünk utána verekszik majd végül lelövi Dominikot.... -nem volt túl reális.)
-Timii-mosolyogja és megöleli nővérét. Timinek könnybe lábad a szeme. (Már említette, hogy nagyon hiányzik neki a testvére és fél, mivel azt sem tudja, hogy mi van vele. Gondolom nagyon megnyugodott, amikor látta semmi baja sincs... Azon kívül, hogy minden rezzenéstől megijed.)
-Hol van Apa?-kérdezi Timi.
-Hát most "dolgozik"-rajzolt nagy idézőjeleket a levegőbe Zoé.
-Ez mit jelent?
-Van egy hely, ahol mindennap fogadásokat tesz, amin elég sok pénzt szokott nyerni, de persze azt a pénzt mindig elkölti whiskyre meg ilyenekre...
Timin nem mutatkozik semmi jel, ami arra utalna, hogy meghökkenti a hír, sőt inkább az látszik rajta, hogy beigazolódott az, amit gondolt.
-Zoé, azért jöttünk, hogy elvigyünk,de ha szeretnél itt maradni, akkor...
-Hülye vagy?!-szakítja félbe Timit Zoé-Lééégyszi most azonnal vigyetek el innen, mielőtt még Apa hazaér!-könyörög.
-Hát jó, akkor menjünk-mondja Timi és ezzel el is húzunk.
Felszállunk a vonatra és Zoé elmeséli, hogy milyen rossz sorsa volt. Azt is mondta, hogy a szomszédjukban van egy néni és mindig ő adott neki ételt, meg azt is említette, hogy szinte majdnem minden éjszaka az apja-már amikor otthon aludt-részegen üvöltözött vele. Hát szerencsére most már vége a rémalomnak, amibe belepottyant. Vagyis majdnem vége... Már csak azt kéne ki találnunk, hogy Zoé, hol fog lakni. 
(De ezzel ráértünk foglalkozni másnap.Kedden Belláéknál aludt... Persze nem árultuk el, hogy Zoé ki, Bella csak annyit mondott az anyjának, hogy az egyik barátnője a suliból.)
Szerda van. Timi apjával nem volt, és nem is lesz semmi gond, mivel nem tudja, hogy Timi pontosan hol is tanul. Holnapra is megvan Zoénak a lakhelye (Daisynél fog aludni).
Mára Dominikkal elterveztük, hogy meglátogatjuk Timi anyukáját a kórházban és el meséljük neki, hogy-hogy is állnak a dolgok-biztosan fog tudni majd segíteni-, ezalatt pedig Kincső, Daisy, Bella és Timi elmennek ruhát vásárolni Zoénak. (Persze Zoé és Timi nem tud semmit sem arról, hogy meg fogjuk látogatni az anyukájukat.)
Két óra van. Most indulok el Dominikkal a kórházba vonattal. 
Már vagy fél órája beszélgetünk, amikor szóba hozom Davet.
-Davenek, amúgy most van barátnője?
Elmosolyodik és visszakérdez:
-Miért érdekel?
-Hát csak úgy.
-Ahaaa. Újra tetszik vagy mi van?
Sóhajtok egyet és vallok neki.
-Nem újra, hanem még mindig tetszik.
-Akkor meg miért szakítottál vele, ha?
-Hááát, az egy hosszú történet...
-Van időnk. Még kb. úgy egy fél órányi.
-Hát jó.-mondom és elmesélem neki az egész sztorit. Mikor végzek nevetésben tör ki.
-Jól van na! Honnan kellett volna tudnom?
5 perc után sikerül kicsit lecsillapodnia.
-Ha tudnád... Mióta szakítottak Dave szinte azóta is csak rólad rinyál-fejezi ki magát khm...Szépen
-Komolyan? Szóval még mindig szeret?
-Ja, imád...
-Öhm... Bocsi, de nem tudod, hogy pontosan hol is laknak a szülei??
-Ez kész! Leakarsz utazni hozzá? Tiszta Romeo és Júlia.
-Hát, ja. Leszeretnék hozzá utazni most, hogy tudom, hogy még mindig szeret, miért ne?
-Hát az tuti, hogy ezzel sokkolni fogod-mondja még mindig mosolyogva. Aztán megadja Dave szüleinek a lakcímét. Győzelem :)!
Ezután még elbeszélgetünk... Egészen addig míg meg nem érkezünk.
Már a kórházban vagyunk. Dominik még útbaigazítást kér, hogy pontosan hányas kórteremben is találhatjuk meg Timi anyukáját azaz Gergely Máriát. Mikor meglátjuk Timi anyukáját odamegyünk hozzá, bemutatkozunk, és kitálalunk neki mindent. Persze nagyon meghökken. Elkezd zokogni, de nagyon erőteljesen és nagyon keservesen.
-Jajj már értem, hogy miért nem látogattak mostanában és miért voltak mindig olyan zavarban, amikor az apjukról kérdeztem a telefonban.- zokogja, mire a gépek, amire rá van kötve elkezdenek összevissza csipogni.
-Ne boruljon ki, még végén még rosszabb állapotba fog kerülni, és ezzel megnehezítené Timi és Zoé dolgát is. Szerintem senkinek sem kell még egy gonddal több-jelentem ki, mire Marcsi nagy nehezen, de lenyugszik.
Végül kiderül, hogy Timiéknek van egy nagymamájuk, aki Budapesten lakik csak Timiék erről nem tudnak, mivel nem is ismerik a nagymamájukat (utoljára két éves korukban látták). Marcsi-azt mondta, hogy szólítsuk csak így-megadja Timi és Zoé nagymamájának lakcímét. 
Ezután még kicsit beszélgetünk, majd Dominikkal együtt indulunk is vissza Budapestre. Úgy látszik ez egy ilyen vonatozgatós hét. 
Mikor megérkezünk elköszönök Dominiktól-, hogy ki tudjam magam pihenni a holnapi utamra- így egyedül kell majd közölnie Timiékkel a jó hírt.
Ma pedig péntek van és pár perc múlva el is indulok Davehez. Remélem jól fog menni ez az egész...