2014. március 23.

Sárcsata


Június 20, szerda

5 évvel ezelőtt - valamikor nyáron...

- Most... Én Viktória, alias Tori, megígérem, hogy sose leszek olyan, mint Olga néni. Örökre átfogom hágni a hülye szabályokat, amik csak azért vannak, hogy irányítani tudjanak minket a tanárok. Sose fogok felnőni. Legalábbis úgy nem. - Beleköpök a tenyerembe.
- Vágom, és én is megfogadom. - Ádám is köp egyet a tenyerébe, majd megrázza vele az enyémet.


Mindig is ezt csináltuk, ha valamire igazán komoly és erős bélyeget akartunk nyomni. Én erre most azt akartam... Akartam...

- ... Tori! Most mi van, lefagyott a gép? - hoz vissza Ádám a nosztalgiázásból.
- Mi? - Őszintén nem tudom, hogy miről beszélt az elmúlt percekben.
- Semmi - válaszolja.
- Jó, szerintem is hanyagolnunk kéne. - Odamegyek a patakhoz, és megmosom az arcomat. Csak arra koncentrálok, ahogyan a víz lágyan simogatja - az időközben felhevült - bőrömet, mikor hirtelen egy hátulróljött lökés beletaszít a vízbe. Fenékkel landolok a nagyobbacska patakban. Teljesen átázik a nadrágom és a pólóm.
- Te normális vagy?! - ripakodom Ádámra. Ennek most komolyan elment az esze?
- Most mi lesz? Csak ott fogsz ülni, és bámulni? - És még visszapofázik nekem?! Gyorsan megmarkolok egy jó adagot, az alattam levő csúszós lápból, és nekidobom. Bumm! Találat! Egyenesen az arcába! Csak nevetek, és mutogatok rá, mire odafut hozzám, és egy jól irányzott mozdulattal, a hajamba keni az újonnan szerzett sarát. Ezt nem hiszem el! Nem elég, hogy itt nincs sampon, de még zuhanyzó sem, és egy hétig így kell itt meg lennünk, de azért a hajamba túrja azt a gusztustalanságot! Mérgemben fellököm, és teljesen elázik. Visszalök. Na, most már mindenhol csuromvizes vagyok - csak ha eddig nem lettem volna.
- Ti mit csináltok?
Az nincs rendben, hogy mindig egymás kell gabalyodnunk, az nincs. Még az is kell hozzá, hogy valaki mindig rajtakapjon, és végig nézze mit művelünk... De mondjuk ebben most tényleg nem volt semmi, de semmi rossz! Viszont akkor nem úgy nézne ránk Daisy, ahogyan most, nemde?
- Minek látszik? Bunyóztunk a sárban - ejti meg ezt a mondatot úgy, mintha nem lenne elég egyértelmű a szitu.
- Oké... de ha lehet siessetek vele, mert mindjárt kész az ebéd! - ezzel hátat fordít, és nagy léptekben visszasiet. Gyorsan utána szaladok.
- Várj, Daisy! - kiáltok utána.
- Miért? Csak nem magyarázkodni szeretnél? - kérdi ingerülten.
- De... Vagyis nem... Szerinted lenne okom rá?
- Bőven!
- De miért? Nem csináltunk semmit!
- Persze, csak úgy néztetek egymásra, mintha... Ahh, te is tudod - próbálja magába fojtani a szót, de folytatja - Mint, ahogy Davevel régen.
- Tessék?!
- Ne már, azért neked is feltűnt, hogy már nem vagytok olyanok Davevel, mint ,,egykor". - igyekszik kifejteni, hogy mire gondol - Kicsit úgy jön ez le nekem - így látszatból legalábbis -, hogy ti... Mármint... Akár egy rutin. - Kérdőn nézek rá, de legbelül, azért kezdem kapizsgálni, hogy mire gondol... - Figyu: ölelkeztek; csókolóztok; fogjátok egymás kezét; édesded bájcsevejeket folytattok, hogy így, meg úgy szeretlek... Ennek mi értelme? Olyannak kéne lennetek... Hát, mint amilyenek az előbb voltatok Ádámmal. Elrontjátok az összképemet arról, hogy milyen az igaz szerelem, mert hogy a tietek az, nem? - Nem tudom, őszintén nem, de a válasz, ami kimegy a számon, az mégis így hangzik:
- Igen... Ez, az... Úgy érzem ilyen az igazi.
- Akkor miért hanyagoljátok így egymást?
- Miről beszélsz? Nem is hanyagoljuk egymást.
- Dehogynem! Azt se veszed észre, hogy Bella és Dave, mostanában egymáshoz vannak nőve - jelenti ki keményen Daisy, majd hallat egy kínos nyögést.
- Micsoda?!
- Semmi, semmi, csak... Semmi! - ismétli meg harmadjára (?) is Daisy - Egyszerűen csak mérgemben mondtam ezt, oké? Biztos azért, mert... Mostanában... Úgy érzem Bella le akar koptatni! - mondja félig magabiztosan, félig megkérdőjelezve (?) önmagát Daisy. Most nem tudom mit higgyek. Avval viszont tisztában vagyok, hogy kettőnk közül, akinek ki jár a bizalom: az Dave, nem én, tehát inkább veszni hagyom ezt a beszélgetést, és csak annyit mondok Daisynek:
- Bízom Daveben, tedd te is ezt Bellával, bízz benne! - Daisy egy félmosollyal az arcán bólogat.
- Akkor én visszamegyek, jó? - Elindul a sátrak irányába.
- Ja, persze. - Én pedig a patakot veszem célpontul, kiöblíteni a hajamból a trutyit.
Nagy szerencsémre - és meglepődésemre -, Ádámot már nem találom sehol, de inkább nem izgatom ezen fel magamat. Leguggolok a patak partjához, és megmártóztatom az összetapadt barna tincseket. Egy kéz tapad a hátamhoz, és dönt egyet rajtam. Megint el kell játszani, ez komoly?! - gondolom magamban, és drámaian lepereg a szemem előtt, hogy egy gigantikusat placcsanok, majd hagyom, hogy ez a nem túl erős sodrású patak lassan elhajtson; messze a gondjaimtól, amit egy személyben, Ádámban lelhetünk meg... De váratlanul, ugyanazok a kezek, amik az előbb bele akartak taszítani a folyóba, most visszahúznak, és felkapnak. Ádám az ölébe húz, és ad egy gyors csókot az ajkamra. A testem beleremeg, és a gondjaim habos felhőkké alakulnak.
- Már azt hitted? Kétszer nem szívatlak meg ugyanazzal - és ezzel a kijelentésével együtt, kap egy jókora pofont az arcára, mert nem akarom, hogy az érzéseim habos felhőkké alakuljanak, nem erre vágyom! Kiugrok a karjaiból, és visszamegyek hajat mosni. Utánam jön.
- Ezt meg miért kaptam?
- Mert azt mondtad, hogy kétszer egymás után nem csinálod meg velem ugyanazt, és ha feltűnt, már másodjára csókolsz meg, az akaratom ellenére! - vágom hozzá dühösen.
- Lazulj már el egy kicsit! - hajol le hozzám.
- Lazuljak el? Hogy lazuljak el, amikor hamarosan az egész társaság abban a tudatban lesz, hogy csalom Davet a háta mögött? Az előbb tudod ki látott meg veled? Az egyik legpletykásabb lány! Tuti bogarat fog ültetni Dave fejébe...
- Ó, szóval szerinted ez vagyok én. - Vajon kinek sikerült meghallania, hogy épp a legpletykásabb lány ranggal díjaztam?
- Nem, Daisy! Nem úgy gondoltam, csak mérges voltam! - Most már úgy is mindegy mit mondok, mert már itt is hagyott.
- Ezt. Nem. Hiszem. El. - tagolom idegesen a szavakat. - Látod, ezt nem akartam! Olyan lenni, mint régen!
- Milyen? Őszinte? - Ez Ádám, megpróbálja a rossz dolgokat úgy feltüntetni, mintha jók lennének - és fordítva... Hirtelen úgy megfájdult a fejem. Szédülök. Lehet, hogy a reggeli rosszullét nem csak a bűntudat szele volt? Émelygek. Azt hiszem... mindjárt...
- Ádám... - szólalok meg... egyidőben kidobva a taccsot is, lehányva Ádám cipőjét. Jesszus, ha ez a nap már nem lehetett volna rosszabb... Felegyenesedem, könnyek szöknek a szemembe. Odajön hozzám Ádám, és... Még nem adtam ki mindent magamból; jön a következő okádásveszély. És láss csodát, kint is van a teljes tegnapi menü... Gusztusos. Eközben meg a mögöttem levő ,,drága", ezerrel próbálja visszafojtani a nevetését.
- Nyugodtan, röhögj csak ki! Most már úgy se szerepelhetnék le ennél rosszabbul a mai nap! - Ránézek Ádám fehérből ismeretlen színűvé lett cipőjére, és én is elkezdek nevetni. Majd a nevetés egy idő után zokogásba torkollik.
- Hé, Tori? Most meg miért sírsz?
- A hányás, a cipő... Én... Soroljam még?
- Ne már, nem gond! Most úgyis olyan eredeti színe lett a cipőmnek, és örülök, hogy te vagy életemben az első, aki lehányt. - Ezen egy kicsit elmosolyodom, de eszembe jut Daisy, és újra elkezdenek potyogni a könnyeim.
- De mi lesz Daisyvel? Biztos nem fog egy hamar megbocsátani, miután így lealacsonyítottam; hogy ő csak egy pletykás.
- Szerintem hamar kibékültök, csak mondd meg neki az igazat, amit gondolsz! Száz, hogy megfog érteni! Tuti te is néztél már el neki dolgokat...?
- Nem hinném... Nem emlékszem ilyen esetre.
- Tök mindegy, akkor sem haragudhat rád nagyon, csak egy ilyen miatt! - Ádám szavai megnyugtatnak. Furcsa, de hiszek bennük. Megvigasztalódom, gyorsan rendbe szedem magam - lelkileg -, s elsétálunk az átkozott pataktól, hisz' vár az a hírhedt ,,paprikás krumpli", ami miatt Daisynek kétszer is csalódást tudtam okozni... Az élet egyszerű (?) !!! Egyáltalán ki találta ki ezt a hülyeséget?!