Tori, a gimis lány naplója

2014. július 18.

Meglepetések

- Dave hazament.
- Tori, Dave elment - hallottam újra Timit. Olyan álmos voltam még, hogy fel sem tudtam fogni a szavait. - Tori! - Lassan kinyitottam a szememet. A kábulat hirtelen elszállt a felismeréstől.
- Elment?! - ültem fel. Timi bólintott egyet. Visszazuhantam a vackomba, és a fejemre húztam egy takarót. - Tényleg itt hagyott? - A könnyek kezdtek utat törni maguknak.
- Úgy látszik. - Timi felállt mellőlem, és hagyott - hadd sírjam ki magamat.
Legközelebb Kincső kiabálására kellett felkelnem.
- Nem érdekel! Annyira elegem van ebből! Mióta vagyunk itt...? Minimum egy hete, és egész idő alatt, csak a telefonoddal foglalkoztál - illetve azzal a lánnyal, aki a másik oldalon volt... Nekem ez nem kell. Észrevetted egyáltalán, hogy rosszul vagyok, vagyis voltam, míg Beni oda nem jött hozzám. Érted? Ő foglalkozott velem helyetted. Úgy tudtam, hogy a barátom vagy, a párom, de csak egy újabb csalódás.
- Azt mondod: nem foglalkozom veled?! Komolyan ezt gondolod? Azért, ha körbenézel... Elhoztam nem tudom hány barátodat, csakhogy jól érezd magad, de nem, neked ez sem elég. Soha semmi sem?! - Geri hangja szörnyen ideges volt, bár nem annyira, mint Kincsőé.
- Ó, szóval ezt gondolod, ez vagyok én? Rendben. Csak annyit kérek, hogy ne szólj hozzám többet.
Kicsit kezdünk szétesni - úgy érzem. Mondjuk, szerintem egyikünk se hitte, hogy a mostani barátok, párok örökre együtt lesznek, egy életen át. Vagy mégis? Engem már nem érdekel!
Mikor újból felébredtem már sötétedett. Magamra tekertem a pokrócomat, és előmásztam a sátorból. Kint Ádám és a barátai sütögettek Hannával együtt - nekik legalább jól telik a nyaralásuk... Mellettük Timi és Dominik ölelték egymást, valahol a távolban meg Beni és Kincső alakja rajzolódott ki, ahogyan egymásba kapaszkodnak. A többiek a sátrukban pihentek, vagy elsétáltak egy nyugodtabb helyre. Elsétáltam a patakhoz, ami ellentétes irányban volt Dominik vádló tekintetével.
Leültem a part szélére, és hagytam, hogy a jéghideg víz súrolja a talpamat. Csípett. Éreztem, ahogy a szám kezd beliluni, de hagytam, hogy teljesen átfagyjak.
- Lehet, hogy ezt nem kéne - Ádám ült le mellém.
- Lehet... De az is, hogy neked meg gyorsan el kéne bújnod, mielőtt behúzok egyet.
- Oké, nyugi - feltartotta a kezeit, és arrébb lépett egyet.
- Mit akarsz?
- Beszélni veled.
- Persze, nem volt elég, hogy tönkretettél?
- Hé, én biztos nem, max te magadat - jelentette ki.
- Ezért jöttél ide? Amúgy meg, az, hogy lehet, hogy az én kapcsolatom tönkre ment, a tied meg sziklaszilárdan áll? Áruld már el a titkod, légy szíves, mert ez engem kikészít! - nyögdécseltem szánalmasan.
- A ,,titkom" az, hogy én rossz vagyok, de, azért odafigyelek a részletekre. Per pillanat, mikor megcsókoltalak nem jártam Hannával... magyarán nem csaltam meg.
- Miről beszélsz?
- Arról, hogy szakítottunk, és most újból összejöttünk. Elmondtam neki mindent, hogy csak azért csókoltalak meg, mert hiányzott az ő csókja, és hogy soha többet nem akarom elengedni, de ez lényegtelen...
- Roh*dj meg! - kevertem le neki egy óriási pofont. - Csak mert hiányzott az ő csókja?! Te normális vagy?! Hogy tehetted, azt hittem, a barátom vagy, de csak egy önző p*cs!
- A barátod vagyok, de attól még egy önző p*cs is. Nem tehetek róla. És nem így terveztem.
- A lényeg az, hogy mindenhogy én jövök ki rosszul.
- Nem, a lényeg az, hogy még nincs is késő.
- Nincs, persze. Hogy ne lenne? Dave elment. Rosszul van tőlem. Örökre megbántottam. Ezen már nem lehet segíteni.
- Tori, ha szeret megbocsát. Hanna is megbocsátott nekem. Dave miért ne tenné?
- Te mondtad. Ti, akkor nem voltatok együtt.
- De a kimondatlan szabály, azért ott volt, hogy amíg nem zártuk le véglegesen, addig nem jöhetünk össze mással.
- Pff. Feladtam.
- Ennyit ér neked?
- Nem! Nem ennyit ér. Sokkal többet, de a legjobbat azzal teszem neki, ha békén hagyom.
- Jobb lenne, ha mondjuk küzdenél érte?
- Régen milyen könnyű volt.
- Ja, régen. Most sem lenne olyan nehéz, ha nem viselkednél így - Felállt, és ott hagyott. Jobb is a csendbe burkolózni... talán.

Másnap reggel újból ordítozásra keltem.
- Jó, itt a vége. Megyünk haza. - Úgy lett, ahogy Kincső mondta. Mindenki elkezdett összepakolni. Gyorsan szedelődzködtünk, és már el is tűntünk Ádámék szeme elől. Jobb is lesz így. Kell egy kis szünet. Bemásztunk a lakókocsiba, és hazáig meg sem álltunk. Az út csendesen telt. Nyomasztó volt, de senki sem akarta megtörni ezt a törékenységet. Mindenki tudta, hogy csak egy hajszál választja el a csapatunkat - már ha ezt még lehet annak nevezni... - egy újabb vitától. Gergő kirakott minket a Hősök terénél, és onnan mindenki mehetett amerre akart - én személy szerint alig vártam, hogy a takaróm alá bújhassak, és kisírjam magamat... De ez a tervem is romba dőlni látszott, mivel mikor megérkeztem az ajtónk előtt kit láttam meg? Hatásszünet... Noémit! Úgy tűnt: kezdtem teljesen megbolondulni. Hallucináltam?

2014. július 1.

A végén mindig lesz egy szivárvány

- Mikor akartad elmondani? - És bekövetkezett. Eljátszhattam volna a hülyét. Tehettem volna úgy, mintha nem tudnám miről beszél... de Dave nem ezt érdemelte. Viszont egy lélegzetvételnyi idő alatt elkapott a düh, majd a lemondás, és csak ennyit kérdeztem reszketeg hangon:
- És te?

- Mit én? - kérdezett vissza értetlenül.
- Mit te... Láttalak Daisyvel! - mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, mire mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és ránk meredt.
- Tori, mindenki minket néz... - súgta célzásként, de engem nem érdekeltek a többiek.
- És? Mi van akkor, ha mindenki minket néz? Most nem ez a lényeg; az a lényeg, hogy smároltál Daisyvel! - Na, igen... ennek az információnak sikerült megdöbbentenie az egész társaságot.
- Ő csókolt meg engem! Viszont én nem úgy vettem észre, hogy Ádám csókja alól annyira ki akarnál bújni! - Dave állán megfeszültek az izmok. Még sosem láttam ennyire idegesnek.
- Persze, Daisy csókolt meg téged... És akkor ezt most higgyem is el? - Hát, igen. Most védekezés helyett a támadás bizonyult a legkedvezőbbnek.
- Daisy, mondd meg az igazat! - Dave Daisy felé kapta a fejét, csak úgy, mint a többiek. Daisynek rákvörös volt az arca, és kezdtek megindulni a könnyei. Nem éreztem iránta semmiféle sajnálatot, sőt... Néma csend volt, mindenki csak arra várt, hogy Daisy megszólaljon; hogy eldőljön minden - bár én már ekkor tudtam, hogy mi fog kiesni a száján:
- Én csókoltam meg Davet... és ő vissza is utasított utána - szipogta. Elég szánalmas látványt nyújtott. De őszintén? Én is.
- Dave... Én... - dadogtam, de nem tudtam mondani semmi értelmeset. Dave tekintete lesajnáló volt, és egyszerre szörnyen csalódott. Ádámra pillantottam, aki Hannát ölelte. Furcsa módon Hannát hidegen hagyták a hallottak. Visszafordultam Davehez.
- Nem tudom mi ütött belém akkor. Megláttam az életem egy fontos töredékét, mérföldkövét és... Azt hiszem abba akartam kapaszkodni. A múltba, amikor még más voltam... Olyan hamar felnőttem Dave. Túl hamar találtunk egymásra. Én nagyon szeretlek, és tudom, hogy nekem te vagy az igazi, de...
- Mi de? De meg kellett, hogy csalj?! De be kellett csapnod?! De nem tudtuk volna ezt megbeszélni?! - Dave szinte már ordított a dühtől.
- El akartam neked mondani! - kiáltottam, de hiába, mert sietős léptekkel ott hagyott. Utána akartam futni, de minek? Hogy még jobban megalázzam magamat, és hogy még több okot adjak Davenek arra, hogy gyűlöljön?
Bella Daisyt szidta, de egyben próbálta jobb kedvre is deríteni. Dominik gyilkos tekintetet villantott felém, majd Dave után ment. Timi nem tudta mit csináljon, így csak zavartan állt, mereven lefele nézve. Kincső elment Gerivel egy nyugodtabb helyre, de még előtte odabigyesztette nekem ezt rövidke monológot: ,,Többet néztem ki belőled. Ez nem te vagy. Próbállak megérteni, de nem megy... Dave mindig a legtöbbet és a legjobbat akarta neked nyújtani. Jó, hogy te egy kis izgalmat, újat szerettél volna, de milyen áron?".
Tudom, hogy igaza volt. A tűzzel játszottam, és most jól megszívtam. Megérdemlem. De annyira fáj. Ez nem lehet valóság! Fel kell ébrednem! Istenem, add, hogy ez csak egy rossz álom'! Csak egy rémálom...
Akik még itt maradtak, azok mind folytatták, amit abbahagyták, úgy csinálva, mintha ott se lennék. Legszívesebben visszamentem volna az időben, hogy észhez térítsem azt a hülyét, hogy ráébresszem, mit is veszíthet el. De már késő, a tettek következményekkel járnak. Ezt jól tudtam, mégis azt hittem megúszom. Dave sosem fog megbocsátani, vagy legalábbis úgy szeretni, mint azelőtt. Mit gondoltam? Mi kellett nekem? Még sosem éreztem ilyet. Voltak már rossz napjaim, voltam már szétesve, éreztem már olyat, ami szinte szétmart belülről, de ez... Ez semmihez sem volt hasonlítható. Szörnyen nagy üresség volt ez. Mintha most vesztettem volna el a másik felemet... Talán, így is volt. Nem voltam teljes Dave előtt. Mióta ő van - volt - nekem, mintha valami új is társult volna mellé. Most annak az érzésnek az ellentétét érzem. A szememet könnyek égették. A fejem folyamatosan zsongott a sok emléktől, amit Davevel éltem át. Fájt a szívem, elvesztettem. Nem lesz több ilyen. Az életemben soha nem lesz még egy ember. Még egy olyan, aki iránt azt érezném, amit iránta éreztem.
Nem tudom mennyi lehetett az idő. Éjfél után volt az biztos. Már a legtöbben bevonultak a sátrukba; én kint maradtam. Dominik átköltözött Davehez, így Timi mellett kötöttem ki, de nem mertem bebújni hozzá.
Vannak az embernek azok a szörnyű napjai... Amikor úgy érzi ő a leggonoszabb és legrosszabb a földön. Amikor félve néz rá mindenkire, és már azért is szégyelli magát. Mikor a szívét, mintha egy szöges dróttal fonták volna körbe, ami egészen súrolja a tüdejét is; nehezek a lélegzet vételek, súlyosak, fájnak. Azt akarja legyen bezárva, elszigetelve, váljon láthatatlanná, érezze a magányt, és a megbocsátást, vagy a feledést. Egyre csak azt mondogatja: ,,Nem, ez nem lehet! Ez csak egy rossz álom! Ébreeedj! KÉRLEK!". Ilyenkor csak lebeg, mint egy szellem, figyelmen kívül hagyva környezetét. Ugye nem csak én érezhetem ezt?
- Tori - súgták felém. - Gyere már be! Meg fogsz fagyni! Ugye nem tervezted, hogy hajléktalant fogsz játszani?
- De, igazából. - válaszoltam Timinek.
- Nem, igazából most be fogsz jönni, elmesélni mindent! - parancsolt rám szigorú, de játékos hangon. Hogy állhatnék ellent...?
Elmeséltem mindent Timinek. Megértő volt. Nem ítélt el, csak megértett. Csak hallgatott, és tudta, hogy mit éreztem, tudta, hogy gyerek vagyok még egy ilyen óriási szerelemhez, hogy nem tudtam irányítani, hogy fájt, hogy megbántam, és hogy ilyenkor óriási lépéseket teszek, valahová... azt hiszem a felnőtté válás felé. Amíg nem éltünk át szörnyű napokat, addig talán mind gyerekek maradunk. Aztán jön a java...
Beszéltünk, és beszéltünk. Végül szemünkre jött az álom és Timi utolsó mondatai ringattak álomba:
- Mindig lesznek hibái az embernek, óriásik/kisebbek, mindegyik ugyanúgy hiba lesz és mindegyiket ugyanúgy ki lehet majd küszöbölni. Némelyik kijavítása lehet sokáigtart majd, némelyiké meg csak úgy elillan, de mindegyik fájdalmas lesz, és megmarad a nyoma, majd elhalványul, és utána hidd el, Tori, hogy jönnek újból a szebbnél-szebb dolgok, mert, hát... a vihar után mindig kisüt a nap, és létrehoz egy gyönyörűűű szivárványt. Gondolj mindig a szivárványodra, lehet, hogy így könnyebb lesz átvészelned. Itt leszek - ezzel átölelt, én pedig visszaöleltem, és csak mondtam a hálát magamban, hogy ilyen jó barátnővel ajándékozott meg az isten. Szeretlek, Timi!

2014. május 16.

1 éve

- Mi történt? - Nem akarok válaszolni. Maradjunk csak így! Csak ketten, csendben, elbújva mások elől. Visszaöleltem. És így álltunk egy darabig. Majd kimondtam:
- Csókolózott Daisyvel.

Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. Szorosabban ölelt, és puszikat nyomott a hajamba - én pedig hagytam. Már nem érdekelt, hogy ez helyes-e vagy sem. Nem érdekelt Dave... sem Daisy. Nem érdekelt, hogy mi lesz ezután; a következmények, a veszekedések. Most csak Ádám érdekelt.
- Ádám! Itt vagy? Hahó! - kiabálgatta egy vékony hang, elterelve ezzel a figyelmemet. Ki lehet?! - Kicsiiim! - nyávogta, majd elhalt, és egy hangos sikoltás hasított át az erdő fáin. Ádám eleresztett, és elrohant a hang irányába, én meg utána. Mikor megállt, én is lelassítottam, és csak arra lettem figyelmes, hogy egy alacsony, vékony, festett vörös hajú lány ugrálgat a fűben, mutogatva egy... egy bot felé.
- Ádááám! Hol voltál?! Segíts már! Ne csak állj ott! - Festett vöröskénk hisztirohama elérte Ádámot; Ádám odament hozzá, gyorsan felkapta, mire a lány átkarolta a nyakát, és hozzábújt.
- Hanna, az csak egy bot volt - nevette Ádám.
- Mi? - Hanna - úgy látszik, így hívják váratlan vendégünket. Pff. -, értetlenül nézett Ádámra, várva a magyarázatot, miszerint a kígyónak hitt tárgy, hogy lehet egy bot.
- Nézd, meg se moccan! Az: csak egy bot. - Hanna kínosan elnevette magát, majd kiszállt Ádám karjaiból - amikkel nem mellesleg még engem ölelt egy perce...
- Nem hiszem el! Miért mindig én vagyok az a szerencsétlen?! - háborodott fel saját magán.
- Nem vagy szerencsétlen - mosolyogta Ádám, és egy gyors csókot adott Hanna ajkaira. - Csak szimplán béna - tette hozzá szarkasztikusan, mire a kis drágája belebokszolt a vállába. Megérdemelte, még akkor is, ha az a fájdalmas kifejezés az arcán csak máz volt... Fájt az a máz! Vajon igazi volt? Hannáé, vagy az enyém? Egyáltalán ki ez a lány?! Jobban végig mértem. Be kellett, hogy valljam magamnak: igazából nagyon aranyos kinézete volt. Ujjatlan pólója volt, amin a Rolling Stones logója volt. Rövid farmer sortban álldogált, amihez egy virágos szandált vett. Barna szemei a tekintetemet fürkészték - vagy talán azt, hogy ki is lehetek.
- Szia! Hanna vagyok.

- Hello! - éledtem fel. - Tori.
- Egyedül vagy itt? - fordult Ádám felé tettetett sértődéssel - Vagy csak hazudtál, drágám, mikor azt mondtad, hogy csak fiúk lesznek? - kérdezte durcásan, mire Ádám kínosan elnevette magát.
- Dehogyis. Tori egy régi barátom. Másokkal jött ide, és pont összeakadtunk. - Ja, hogy mi csak pont össze akadtunk és én csak egy régi barát vagyok... Oké. Egy nap alatt sikerült kétszer összetörni a szívemet. De persze ezt az arcomról nem lehetett leolvasni, mivel egy széles mosolyt erőltettem rá.
És ezzel művigyorral a képemen cammogtam vissza - a többiekhez -, az andalgó pár mögött. Éljen!
- Látom, megtaláltad Ádámot - mosolyogta Farkas.
Beni és Bence odament Hannához, majd mindketten nyomtak két puszit az arcára. Csodás, szóval a fiúk ... Kedves, aranyos, szép és népszerű. Lehetne ennél is jobb? Ja, igen: Ádám az övé. Várjunk! Akkor most én egy olyan pasival csókolóztam, akinek van barátnője? El kéne mondanom Hannának, nem? De mi lesz, ha Dave rájön, hogy csókolóztam Ádámmal? Egyáltalán miért is érdekel ez; neki ott van Daisy...
Megérdemeltem ezt vajon? Lehet... Végső soron mindkét fiút akartam... talán a mohóságom juttatott ide. Ó, üdv újra itt, régi Tori! Nem hiszem el, hogy Ádámnak sikerült elérnie, amit akart!
Kezdett beesteledni, a csillagok lassacskán beragyogták az egész eget. Hannával már mindenki megismerkedett, mindenki totál jó fejnek tartja őt - a lelkem legmélyén még én is. Cö! A fiúk elkezdték megrakni a tábortüzet, mialatt a lányok Hanna sztoriját hallgatták.
- ...aztán megbotlottam a cipőfűzőmben, és a kezemből kiejtett shake teljes tartalma Ádám ruháján landolt. Nagyon jó fej volt. Nem is dühöngött meg semmi, csak röhögött. Aztán azt mondta, hogy vesz nekem egy újabb shaket, ha már az egyiket elpazaroltam az ő pólójára. Már akkor oda voltam érte. Pár hét múlva járni kezdtünk. És most, hamarosan 1 évesek leszünk! - ujjongott, a többiek pedig mind odavoltak az ,,Ádám és Hanna lávsztoriért".
- Hamarosan mi is - bökte be Dave, miközben a fiúkkal ügyködött valamit a tűznél. Hú! 1 év. Sok minden történt ez alatt a majdnem 1 év alatt. Előtörtek bennem az érzések Dave iránt. Arra az 1 évre gondolva mindent átéltem - mindössze 1 másodperc alatt -, amin Davevel mentem keresztül. Voltak civakodásaink, hülyeségeink, amiken jókat röhöghettünk. Voltak meghitt pillanataink, közös perceink. Elsietett és szenvedélyes csókok. Ölelések, amelyekből sosem akartam kibújni. Együtt töltött éjszakák és nappalok. Távol töltött napok, hónapok, hetek. Voltak, és még most is vannak, de még meddig lesznek?
- Kész a moslék! Vájúhoooz! - kiabálta Lex.
Miután végeztünk a moslékkal - röff, röff -, csevegésbe elegyedtünk. Ki-ki a mellette ülővel. Davevel folytattunk egy bájcsevejt, arról, hogy mit is csináltunk ma; ő nem szólt a Daisyvel váltott csókról, én meg arról, hogy láttam. Mikor megvitattuk már a ma fénypontjait, néma csend nehezedett ránk. Láttam valamit Dave tekintetében. Mintha vívódott volna önmagával. Egyre több szomorúsággal telt meg mogyoróbarna szeme. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de éreztem.
- Mikor akartad elmondani? - És bekövetkezett. Eljátszhattam volna a hülyét. Tehettem volna úgy, mintha nem tudnám miről beszél... de Dave nem ezt érdemelte. Viszont egy lélegzetvételnyi idő alatt elkapott a düh, majd a lemondás, és csak ennyit kérdeztem reszketeg hangon:
- És te?

2014. május 11.

#Off-bejegyzés

Heeey!

Mint látjátok megérkeztem az utazásból - már, ha valakinek feltünt. Bár, aki olvasta az utolsó off-bejegyzést, annak biztos... ^^ -, így gondoltam hátha érdekel titeket, milyen helyeken jártam, ezért most ide beillesztettem nektek pár képet. Enjoy! [Ha ráközelítetek a képekre, és látjátok, hogy az embereknek épphogy kivehető az arcuk, az azért van, mert elhomályosítottam.]

(Bejegyzés végén meg lehet tekinteni a szavzások eredményét.)