2014. július 1.

A végén mindig lesz egy szivárvány

- Mikor akartad elmondani? - És bekövetkezett. Eljátszhattam volna a hülyét. Tehettem volna úgy, mintha nem tudnám miről beszél... de Dave nem ezt érdemelte. Viszont egy lélegzetvételnyi idő alatt elkapott a düh, majd a lemondás, és csak ennyit kérdeztem reszketeg hangon:
- És te?

- Mit én? - kérdezett vissza értetlenül.
- Mit te... Láttalak Daisyvel! - mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, mire mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és ránk meredt.
- Tori, mindenki minket néz... - súgta célzásként, de engem nem érdekeltek a többiek.
- És? Mi van akkor, ha mindenki minket néz? Most nem ez a lényeg; az a lényeg, hogy smároltál Daisyvel! - Na, igen... ennek az információnak sikerült megdöbbentenie az egész társaságot.
- Ő csókolt meg engem! Viszont én nem úgy vettem észre, hogy Ádám csókja alól annyira ki akarnál bújni! - Dave állán megfeszültek az izmok. Még sosem láttam ennyire idegesnek.
- Persze, Daisy csókolt meg téged... És akkor ezt most higgyem is el? - Hát, igen. Most védekezés helyett a támadás bizonyult a legkedvezőbbnek.
- Daisy, mondd meg az igazat! - Dave Daisy felé kapta a fejét, csak úgy, mint a többiek. Daisynek rákvörös volt az arca, és kezdtek megindulni a könnyei. Nem éreztem iránta semmiféle sajnálatot, sőt... Néma csend volt, mindenki csak arra várt, hogy Daisy megszólaljon; hogy eldőljön minden - bár én már ekkor tudtam, hogy mi fog kiesni a száján:
- Én csókoltam meg Davet... és ő vissza is utasított utána - szipogta. Elég szánalmas látványt nyújtott. De őszintén? Én is.
- Dave... Én... - dadogtam, de nem tudtam mondani semmi értelmeset. Dave tekintete lesajnáló volt, és egyszerre szörnyen csalódott. Ádámra pillantottam, aki Hannát ölelte. Furcsa módon Hannát hidegen hagyták a hallottak. Visszafordultam Davehez.
- Nem tudom mi ütött belém akkor. Megláttam az életem egy fontos töredékét, mérföldkövét és... Azt hiszem abba akartam kapaszkodni. A múltba, amikor még más voltam... Olyan hamar felnőttem Dave. Túl hamar találtunk egymásra. Én nagyon szeretlek, és tudom, hogy nekem te vagy az igazi, de...
- Mi de? De meg kellett, hogy csalj?! De be kellett csapnod?! De nem tudtuk volna ezt megbeszélni?! - Dave szinte már ordított a dühtől.
- El akartam neked mondani! - kiáltottam, de hiába, mert sietős léptekkel ott hagyott. Utána akartam futni, de minek? Hogy még jobban megalázzam magamat, és hogy még több okot adjak Davenek arra, hogy gyűlöljön?
Bella Daisyt szidta, de egyben próbálta jobb kedvre is deríteni. Dominik gyilkos tekintetet villantott felém, majd Dave után ment. Timi nem tudta mit csináljon, így csak zavartan állt, mereven lefele nézve. Kincső elment Gerivel egy nyugodtabb helyre, de még előtte odabigyesztette nekem ezt rövidke monológot: ,,Többet néztem ki belőled. Ez nem te vagy. Próbállak megérteni, de nem megy... Dave mindig a legtöbbet és a legjobbat akarta neked nyújtani. Jó, hogy te egy kis izgalmat, újat szerettél volna, de milyen áron?". 
Tudom, hogy igaza volt. A tűzzel játszottam, és most jól megszívtam. Megérdemlem. De annyira fáj. Ez nem lehet valóság! Fel kell ébrednem! Istenem, add, hogy ez csak egy rossz álom'! Csak egy rémálom...
Akik még itt maradtak, azok mind folytatták, amit abbahagyták, úgy csinálva, mintha ott se lennék. Legszívesebben visszamentem volna az időben, hogy észhez térítsem azt a hülyét, hogy ráébresszem, mit is veszíthet el. De már késő, a tettek következményekkel járnak. Ezt jól tudtam, mégis azt hittem megúszom. Dave sosem fog megbocsátani, vagy legalábbis úgy szeretni, mint azelőtt. Mit gondoltam? Mi kellett nekem? Még sosem éreztem ilyet. Voltak már rossz napjaim, voltam már szétesve, éreztem már olyat, ami szinte szétmart belülről, de ez... Ez semmihez sem volt hasonlítható. Szörnyen nagy üresség volt ez. Mintha most vesztettem volna el a másik felemet... Talán, így is volt. Nem voltam teljes Dave előtt. Mióta ő van - volt - nekem, mintha valami új is társult volna mellé. Most annak az érzésnek az ellentétét érzem. A szememet könnyek égették. A fejem folyamatosan zsongott a sok emléktől, amit Davevel éltem át. Fájt a szívem, elvesztettem. Nem lesz több ilyen. Az életemben soha nem lesz még egy ember. Még egy olyan, aki iránt azt érezném, amit iránta éreztem.
Nem tudom mennyi lehetett az idő. Éjfél után volt az biztos. Már a legtöbben bevonultak a sátrukba; én kint maradtam. Dominik átköltözött Davehez, így Timi mellett kötöttem ki, de nem mertem bebújni hozzá. 
Vannak az embernek azok a szörnyű napjai... Amikor úgy érzi ő a leggonoszabb és legrosszabb a földön. Amikor félve néz rá mindenkire, és már azért is szégyelli magát. Mikor a szívét, mintha egy szöges dróttal fonták volna körbe, ami egészen súrolja a tüdejét is; nehezek a lélegzet vételek, súlyosak, fájnak. Azt akarja legyen bezárva, elszigetelve, váljon láthatatlanná, érezze a magányt, és a megbocsátást, vagy a feledést. Egyre csak azt mondogatja: ,,Nem, ez nem lehet! Ez csak egy rossz álom! Ébreeedj! KÉRLEK!". Ilyenkor csak lebeg, mint egy szellem, figyelmen kívül hagyva környezetét. Ugye nem csak én érezhetem ezt?
-  Tori - súgták felém. - Gyere már be! Meg fogsz fagyni! Ugye nem tervezted, hogy hajléktalant fogsz játszani?
- De, igazából. - válaszoltam Timinek.
- Nem, igazából most be fogsz jönni, elmesélni mindent! - parancsolt rám szigorú, de játékos hangon. Hogy állhatnék ellent...?
Elmeséltem mindent Timinek. Megértő volt. Nem ítélt el, csak megértett. Csak hallgatott, és tudta, hogy mit éreztem, tudta, hogy gyerek vagyok még egy ilyen óriási szerelemhez, hogy nem tudtam irányítani, hogy fájt, hogy megbántam, és hogy ilyenkor óriási lépéseket teszek, valahová... azt hiszem a felnőtté válás felé. Amíg nem éltünk át szörnyű napokat, addig talán mind gyerekek maradunk. Aztán jön a java...
Beszéltünk, és beszéltünk. Végül szemünkre jött az álom és Timi utolsó mondatai ringattak álomba:
- Mindig lesznek hibái az embernek, óriásik/kisebbek, mindegyik ugyanúgy hiba lesz és mindegyiket ugyanúgy ki lehet majd küszöbölni. Némelyik kijavítása lehet sokáigtart majd, némelyiké meg csak úgy elillan, de mindegyik fájdalmas lesz, és megmarad a nyoma, majd elhalványul, és utána hidd el, Tori, hogy jönnek újból a szebbnél-szebb dolgok, mert, hát... a vihar után mindig kisüt a nap, és létrehoz egy gyönyörűűű szivárványt. Gondolj mindig a szivárványodra, lehet, hogy így könnyebb lesz átvészelned. Itt leszek - ezzel átölelt, én pedig visszaöleltem, és csak mondtam a hálát magamban, hogy ilyen jó barátnővel ajándékozott meg az isten. Szeretlek, Timi!