20.rész

Október 31., szombat
Hát úgy néz ki Timi élete kezd rendbe jönni, aminek mindenki nagyon örül.  Bár elég sok erőfeszítésünkbe került túl élnünk ezt a pár izgalmakkal teli napot, de végül sikerült. Amikor megérkeztem egyből átcsődült hozzám az összes lány, hogy elmeséljék mi történt.
Mindenki egyszerre kezdett sikoltozni, ugrándozni meg ölelgetni egymást. Miután ez leforgott leültünk a nappaliba.
-Hol van Zoé?-kérdeztem.
-Ááá, képzeld a nagymamánknál van! Annyira kedves volt ez tőled Tori! Mármint Dominik elmondta, hogy ezt az egészet igazából te találtad ki, nem ő. Köszönöööm. Ja és jövőhéten tuti, hogy lefogok látogatni Anyuhoz. Végre nem kell a szemébe hazudnom... 
-Na és milyen volt a nagymamádnál?
-Csúcs. Nagyon kedves amúgy.
-Tényleg, és tök jó sütit csinál!-tette hozzá Daisy, amire mindenki nagyban elkezdett bólogatni.
Még átbeszéltük ezt az egészet aztán áttértünk rám is egy kicsit.
-Na és, hogy alakult Davevel a dolog? Gondolom egész jól, mivel ott dekkoltál egy hétig-kuncogta Bella.
-Hát igen-ábrándoztam-Újra együtt vagyunk.- és ekkor mindenki nevetett meg sikoltozott. Igen, ilyenek a kamasz lányok. Szeretnek sikoltozni meg nevetgélni ;).
Ezután még kifaggattak, hogy pontosan mi történt.
Éjfélkor mindenki elköszönt és, hazaindult.
Másnapra megbeszéltünk egy újabb találkozót, amin Zoé is rész vett. Jó volt látni. Sokkal magabiztosabb és barátságosabb volt, mint múltkor.

Szegény lánynak sok megrázkódtatáson kellett túlmennie, viszont pozitívum, hogy szuper hamar sikerült tovább lépnie ezeken, és most újra önmaga lehet, nem pedig az a lány, aki mindentől/mindenkitől fél és megijed....
Az egész napom nagyon jól telt.
Hazaértem és kicsit lelankadt a kedvem... Ami azt illeti kicsit nagyon. Olyan rossz volt belegondolni, hogy három nap múlva már nyoma sem lesz a családomnak. Még az ikrek is fognak hiányozni, de tényleg. Annyira szeretem azokat a kis ördögöket. Bárcsak itt maradnának mind. De végül is kibírom. Nem lesz olyan szörnyű, csak épp szokatlan. Szokatlan lesz, hogy nem láthatom majd minden reggel az Anyu által kiragasztott aranyos kis üzeneteket a hűtőnkön. Nem fog egyik nap sem valami undorító várni a kozmetikumaim közt, amiket a húgaim hagynak ott ajándékul. Nem nézhetem minden hétvégén Apuval együtt a foci meccseket. A hétköznapjaim teljesen mások lesznek, megváltoznak. A változások lehetnek jók is meg rosszak is. Csak éppen nem tudom, hogy ez most melyik fajta. Bár remélem élvezni fogom a kollégiumos napjaimat és majd idővel, kijelenthetem, hogy ezt a változást a jó változások közé sorolhatom. Csak ebben még nem vagyok száz százalékig biztos. Mi van, ha nem fogok egyedül elboldogulni? Na, erre a kérdésre a választ most még nem tudhatom... Még.
Mikor anyuék haza értek  szombaton, leültünk együtt vacsorázni közben mindent átbeszéltünk. Jókat nevettünk. És élveztük az utolsó együtt töltött vacsoránkat. Ezután leültünk a kanapéra, mind az öten, és megnéztünk egy rajzfilmet, amit az ikerhúgaim könyörögtek ki. Persze Apa és Anya-, mint mindig-a végére bealudtak. 
Most kezdett sötétedni. És volt még egy dolog, amit meg kellett tennem. (Ez csak úgy hirtelen az eszembe ötlött.)
Már minden szegletét bejártam ennek a háznak, kivéve egyet nem... A tetőt. Múltkor sajnos nem voltam elég bátor, hogy kimnejek a lányokkal együtt. És a kilátásra is kíváncsi voltam szóval megtettem.
Amikor felbotorkáltam nagyon féltem és magamat nyugtatgattam. Kb. tíz perc után haladtam egy lépést, de amikor felnéztem elállt a lélegzetem. Gyönyörű volt minden. Ebből a szemszögből még nem is csodálhattam meg a Budai hegyeket. Leültem. A lábamat lágy szellő ringatta. Jó érzés volt. Ez egy olyan pillanat volt, amit örökre meg fogok őrizni az emlékeimben. Néztem, ahogy a nap a hegyek mögé rejtőzik majd teljesen eltűnik. Tényleg! Ez volt az első naplementém! Hogy hagyhattam ki eddig ezt a látványt? Nem tudom, de nem is fontos, csak élveztem az utolsó napomat, amit még ebben a házban tölthettem a családommal. Jajj, bár ne jönne el a holnap!