*Dave szemszöge*
November 30., hétfő 9:00
Ennél sza*abb napom nem is lehetett volna. Jobbra nézek. Látom az alvó anyámat és apámat. Balra nézek és meglátom a tenger hullámait. Talán még élvezném is ezt a szép látványt, ha nem két órával ezelőtt kellett volna átmennem életem legszomorúbb emlékén... Mivel mostanra már ez is csak ennyi lett. Egy emlék.
November 23, hétfő
Itt állok a szerelmem szobája előtt és várom, hogy elkészüljön. Már minimum fél órája itt vagyok, de nem baj ,mivel amikor kijön és meglátom őt, rájövök, hogy megéri várni. Erre a lányra a végtelenségig is várnék. Odajön hozzám. Aranyosan mosolyog majd ad egy csókot a számra. Olyan édes és olyan jó... Nagyon fognak hiányozni a csókjai...
Miközben a suli felé tartunk beszélünk... Csak úgy mindenről. Igen. Torival bármikor bármiről tudunk beszélgetni. Eddigi kapcsolatunk alatt nem volt olyan helyzet, hogy néma csendben néztük volna egymást. Miközben beszél, én elkezdek másfelé kalandozni. Hogy mondjam el neki, hogy elmegyek? Mi lesz, ha megtudja? Mit tegyek?- szállták meg ezek a kérdések a fejemet.
-Dave! Hahóóó!-csöppentem vissza a valóságba Tori mellé.
-Ja, bocs. Csak tökre fáradt vagyok mindjárt bealszom...-hazudok neki.
-Miért mit csináltál tegnap éjszaka, hogy nem aludtál?
Gondolkodtam azon, hogy hogyan is mondhatnám neked el...
-Tori valamit nem árultam el neked. Tudom el kellett volna mondanom neked, akkor amikor megtudtam de...-de még magam sem tudtam feldolgozni, hogy több száz kilométer fog közénk állni-tettem hozzá gondolatban.
-Na, mondjad már mi az!-parancsolta Tori.
-De ne itt beszéljük meg a suli előtt, így is mindenki aki elmegy mellettünk megbámul.
-Jó. Menjünk vissza akkor a koleszhez?
-Az jó lenne.
Pár perc múlva ott is vagyunk. A kolesz kihalt. Mindenki az első óráján van már.
-Nos, szóval... Huuuu-fújom ki a levegőt.
-Dave ne szívass, kezdek ideges lenni. Mondjad már mi az!
-Elköltözöm.
-Ennyi?-kéredzi miközben kínosan nevet.-Ezt volt olyan nehéz elmondanod?
-Elköltözöm. Elköltözöm Amerikába.-bököm ki nagy nehezen.
-Dave, ezzel ne viccelődj! Tudom, hogy hazudsz!-mondja, de azért látom a szemében, hogy próbálja elhinni a hallottakat.
-Tori. Sajnálom. A szüleim ott kaptak állás lehetőséget, és engem meg nem hagyhatnak itt egyedül 16 évesen.
-Dave, mondd már hogy csak átversz, vagy mindjárt bőgni fogok-Bár mondhatnám kedves.
Gondolom leolvasta az arcomról, hogy nem, ez egyáltalán nem valami ku*** vicc. Ez sajna a valóság. Sírva fakadt én pedig odamentem hozzá és szorosan átöleltem. Azt hittem tiltakozni fog, de nem. Visszaölelt. Egy kicsit még én is elkezdtem könnyezni. Végül is elszakadok az életemtől-Toritól. A mai napot persze ellógtuk a suliból, de kit érdekel, ha már csak pár napom van, amit együtt tölthetek vele.
Este 7 órakor-mikor már Tori eléggé ki sírta magát-ott hagytam pár percre. Bementem a saját szobámba. Szerencsére nem volt ott Zoli- a lakótársam. Nem azért örültem neki, mert utálom vagy valami csak most tényleg egyedül akartam lenni. Bekapcsoltam a laptopomat. Amint betöltött a háttér végig folyt egy könnycsepp az arcomon. Próbáltam visszatartani azt, hogy bőgni kezdjek, de nem ment. Lecsordult még egy csepp majd még egy, és még egy, és így tovább... Szégyellem, de fiú létemre sírtam. De, ha egy valamilyen srác, elvesztene egy olyan lányt mint Tori, akkor megértené, hogy miért is bőgök most.
Megláttam a gépem hátterét és nem bírtam visszafogni a sírást. A képen, ami beállítottam ott van Tori, ahogyan deszkázik. Pont sikerült elkapnom, ahogy felugrik a deszkával és csavar rajta egyet. A fején az én baseball sapkám van és a haja ki van engedve. A kedvenc pulcsija van rajta egy sima farmerrel. Igen, most veszítem el ezt a lányt. Ezt, aki mindig vagány és rámenős. Vicces és élvezi az életet. Kedves és aranyos. Néha makacs és féltékeny, de én ezt az oldalát is szeretem. Miért akarja azt az élet, hogy itt hagyjam? Ez nyálasan hangzik, de nekem ő az igazi. Szükségem van rá. Olyan ő nekem, mint a drog. Nem, még rosszabb. Torira nekem sokkal nagyobb szükségem van, mint a drogosoknak a cuccra. Nekem kell a látványa. Kell az, hogy megérinthessem a hangja, a szavai.
Függővé tett. Nem tudom elengedni őt.
November 29., vasárnap 03:00
Nem tudom. Őszintén nem tudom, hogy mi legyen. Már több, mint három órája csak azon gondolkozom, hogy mi legyen a kapcsolatunkkal. Elengedjem Torit?... Vagy inkább mégsem? Hagyjam, hogy várjon rám minden évben három hónapot , hogy aztán láthasson egy hétre? Hagyjam, hogy minden éjszaka amikor magányosnak érzi magát-, mert nem vagyok mellette-sírjon?Biztosan ezt szeretném tenni vele? Tudom milyen hogy ha hiányzik valaki. Tudom, hogy szörnyű érzés várni rá hónapokat. Csak várni és várni. Egyszer velem is történt valami hasonló. Csak ez nem éppen nevezhető romantikus történetnek, mivel ez az emlék az apámról szól.
Visszaemlékezés:
-Kisfiam most el kell mennem, de nem is olyan sokára... Legalább is kevesebb idő múlva mint gondolnád visszajövök és újra veled leszek meg Anyuval.-mondja Ádám, akit most soroltak be a katonákhoz és most kell elbúcsúznia az ő egyetlen, pici, mindössze 5 éves kisfiától.
-De apa miért hagysz itt minket?-kérdezi a kisfiú sírva.
-Mert vannak olyan dolgok, amiket néha muszáj megtennünk az életben. És Apunak ezt most muszáj megtennie vagy, ha most nem menne el, akkor az egy nagyon rossz cselekedet lenne. Érted Dávidkám?
-Nem. Nem értem. Már nem szeretsz ugye?-kérdezi a kisfiú sírva-Nem szeretsz, mert múltkor rád öltöttem a nyelvemet és nem ettem meg a brokkolit?
Ádámnak ezen muszáj elmosolyodnia. Arra gondol, hogy milyen büszke a kicsi gyermekére és, hogy mennyire fog neki hiányozni neki Dávid az anyjával illetve a drága, gyönyörű feleségével együtt.
-Ne beszélj butaságokat. Téged szeretlek a legjobban Anyuval együtt. Mindennap fogok rátok gondolni, amíg nem leszek itt... és majd leveleket is fogsz kapni tőlem.-ezzel felemelte a kisfiát szorosan megölelte majd megpuszilta. Még odament a kisfiú anyukájához, Bernadetthez az ő igaz szerelméhez. Hosszasan megcsókolta. Még súgott valami kedveset felesége fülébe majd kilépett az ajtón és elment.
Teltek a napok. Ádámnak nem volt igaza. A fia egyáltalán nem érezte úgy, hogy szalad az idő, sőt, inkább azt vette észre, hogy minden nap egyre nehezebben és lassabban akar véget érni. Dávid mindig a fejében tartja, hogy az apja hány nap múlva fog visszatérni. Éjszakánként mindig éjfélig vagy még tovább fent marad csak hogyha.. esetleg.. talán mégis betoppanna az apja az ajtón és azt kiáltaná ,,Visszajöttem kisfiam!". Az oviban ahányszor le kell rajzolni valakit vagy valamit, ő mindig csak egy síró pálcika embert rajzol egy magas katona féleséggel. Az óvónő persze nem szidja le ezért hisz' tudja min megy keresztül ez a picur gyermek. Mikor végre elérkezik a nagy nap. A szeretet ünnepe. Amikor minden családnak együtt kell lennie, betoppan Apa az ajtón. Amikor a kisfia meglátja sikongatva odafut és megöleli, miközben az apja megforgatja, csak úgy mint ezután a feleségét is. A kisfiú az ajándékok felbontogatása után leteszi a fejét a párnájára és hagyja, hogy az apja betakargassa, majd meséljen neki az elmúlt időszakban történt kalandjairól. A kisfiú csak ámul és azon gondolkozik, hogy milyen jó, hogy az apjából egy hős lett. Egyszer csak álomba szenderedik. Az apja nyom az arcára egy csókot majd kimegy a feleségéhez. Mikor a kis Dávid reggel felkel kimegy a konyhába, ahol frissen sült palacsinták várják és az anyukája. De várjunk! Hol van Apu? Alszik még vajon?-töri a kisfiú a fejét. De nem. Apu nincs itt, nem alszik... vagyis nem itt, ebben a házban... Ebben a városban... Ebben az országban. Dávid átkutatja az egész házat azt kiabálva, hogy Apa hol vagy? Gyere elő! Az anyja ezt a jelenetet csak szomorúan nézi. Nem meri elmondani az ő kicsikéjének, hogy Ádám már nincs itt, ugyanis már ma vissza kellett állnia a seregbe.
-Hol van Apu, Anyuci?-kérdezi a kisfiú a legrosszabbakra gondolván.
-Apunak sajnos vissza kellett mennie a hadseregbe, mivel... Még van egy éve hátra a katonáskodásból.
A kisfiúnak megszakad a szíve. Nem akarja elhinni, hogy ennyit várt az apjára mindössze azért, hogy láthassa pár órára. Úgy érzi ez nem fair és ennek nincs semmi értelme.
-Miért Anyuci? Miért?
Miután letelt az egy év az apja kilépett a seregből. Azóta minden a rendes kerékvágásban megy... Bár a fia szívén örökre ott marad egy seb. Egy seb, amit nem lenne okos dolog újra felszakítani.
Újra a jelenben
Miközben felidéztem a múltam egy szomorúságos darabját, úgy gondoltam, hogy egy kicsit lazítanom kéne, ahhoz hogy meg-hozhassam a jó döntést. Igen, most csak ez segíthet. Bekapcsoltam a gépemet és bejelentkeztem a facebook fiókomba. Elkezdtem olvasgatni az üzenőfalat. Tele volt hülye poénokkal, béna idézetekkel, újonnan feltöltött profilokkal és postokkal. Miközben lefele görgettem és olvasgattam a hülyébbnél hülyébb dolgokat, átfutott a szemem egy idézeten: Ha nagyon szeretsz valakit, akkor arra is képes vagy, hogy elengedd csak hogy boldognak lásd valaki mással:(( *gigii :$. Ez egy jel. Igen ezt kell tennem.
November 29., vasárnap 19:00
Itt vagyok Tori ajtaja előtt és kopogtatok.
Ma reggel amikor felkeltem eszembe ötlött egy terv. Ez a terv megkönnyíthetné Tori életét bár az enyémet egyáltalán nem. Nem tudom, hogy megtudom-e ezt tenni vele, magammal... De, ha szeretek valakit azt képes vagyok elengedni csak hogy boldog lehessen valaki má... Nem ezt nem bírom elképzelni sem. Szörnyű érzéseket kelt ez a gondolat bennem. De ha azt szeretném, hogy Tori boldog legyen akkor hagynom kell, hogy tovább lépjen. És ezt csak úgy teheti meg, ha elfelejt engem vagy... ha megutáltatom magamat vele.
Nem tudom. Őszintén nem tudom, hogy mi legyen. Már több, mint három órája csak azon gondolkozom, hogy mi legyen a kapcsolatunkkal. Elengedjem Torit?... Vagy inkább mégsem? Hagyjam, hogy várjon rám minden évben három hónapot , hogy aztán láthasson egy hétre? Hagyjam, hogy minden éjszaka amikor magányosnak érzi magát-, mert nem vagyok mellette-sírjon?Biztosan ezt szeretném tenni vele? Tudom milyen hogy ha hiányzik valaki. Tudom, hogy szörnyű érzés várni rá hónapokat. Csak várni és várni. Egyszer velem is történt valami hasonló. Csak ez nem éppen nevezhető romantikus történetnek, mivel ez az emlék az apámról szól.
Visszaemlékezés:
-Kisfiam most el kell mennem, de nem is olyan sokára... Legalább is kevesebb idő múlva mint gondolnád visszajövök és újra veled leszek meg Anyuval.-mondja Ádám, akit most soroltak be a katonákhoz és most kell elbúcsúznia az ő egyetlen, pici, mindössze 5 éves kisfiától.
-De apa miért hagysz itt minket?-kérdezi a kisfiú sírva.
-Mert vannak olyan dolgok, amiket néha muszáj megtennünk az életben. És Apunak ezt most muszáj megtennie vagy, ha most nem menne el, akkor az egy nagyon rossz cselekedet lenne. Érted Dávidkám?
-Nem. Nem értem. Már nem szeretsz ugye?-kérdezi a kisfiú sírva-Nem szeretsz, mert múltkor rád öltöttem a nyelvemet és nem ettem meg a brokkolit?
Ádámnak ezen muszáj elmosolyodnia. Arra gondol, hogy milyen büszke a kicsi gyermekére és, hogy mennyire fog neki hiányozni neki Dávid az anyjával illetve a drága, gyönyörű feleségével együtt.
-Ne beszélj butaságokat. Téged szeretlek a legjobban Anyuval együtt. Mindennap fogok rátok gondolni, amíg nem leszek itt... és majd leveleket is fogsz kapni tőlem.-ezzel felemelte a kisfiát szorosan megölelte majd megpuszilta. Még odament a kisfiú anyukájához, Bernadetthez az ő igaz szerelméhez. Hosszasan megcsókolta. Még súgott valami kedveset felesége fülébe majd kilépett az ajtón és elment.
Teltek a napok. Ádámnak nem volt igaza. A fia egyáltalán nem érezte úgy, hogy szalad az idő, sőt, inkább azt vette észre, hogy minden nap egyre nehezebben és lassabban akar véget érni. Dávid mindig a fejében tartja, hogy az apja hány nap múlva fog visszatérni. Éjszakánként mindig éjfélig vagy még tovább fent marad csak hogyha.. esetleg.. talán mégis betoppanna az apja az ajtón és azt kiáltaná ,,Visszajöttem kisfiam!". Az oviban ahányszor le kell rajzolni valakit vagy valamit, ő mindig csak egy síró pálcika embert rajzol egy magas katona féleséggel. Az óvónő persze nem szidja le ezért hisz' tudja min megy keresztül ez a picur gyermek. Mikor végre elérkezik a nagy nap. A szeretet ünnepe. Amikor minden családnak együtt kell lennie, betoppan Apa az ajtón. Amikor a kisfia meglátja sikongatva odafut és megöleli, miközben az apja megforgatja, csak úgy mint ezután a feleségét is. A kisfiú az ajándékok felbontogatása után leteszi a fejét a párnájára és hagyja, hogy az apja betakargassa, majd meséljen neki az elmúlt időszakban történt kalandjairól. A kisfiú csak ámul és azon gondolkozik, hogy milyen jó, hogy az apjából egy hős lett. Egyszer csak álomba szenderedik. Az apja nyom az arcára egy csókot majd kimegy a feleségéhez. Mikor a kis Dávid reggel felkel kimegy a konyhába, ahol frissen sült palacsinták várják és az anyukája. De várjunk! Hol van Apu? Alszik még vajon?-töri a kisfiú a fejét. De nem. Apu nincs itt, nem alszik... vagyis nem itt, ebben a házban... Ebben a városban... Ebben az országban. Dávid átkutatja az egész házat azt kiabálva, hogy Apa hol vagy? Gyere elő! Az anyja ezt a jelenetet csak szomorúan nézi. Nem meri elmondani az ő kicsikéjének, hogy Ádám már nincs itt, ugyanis már ma vissza kellett állnia a seregbe.
-Hol van Apu, Anyuci?-kérdezi a kisfiú a legrosszabbakra gondolván.
-Apunak sajnos vissza kellett mennie a hadseregbe, mivel... Még van egy éve hátra a katonáskodásból.
A kisfiúnak megszakad a szíve. Nem akarja elhinni, hogy ennyit várt az apjára mindössze azért, hogy láthassa pár órára. Úgy érzi ez nem fair és ennek nincs semmi értelme.
-Miért Anyuci? Miért?
Miután letelt az egy év az apja kilépett a seregből. Azóta minden a rendes kerékvágásban megy... Bár a fia szívén örökre ott marad egy seb. Egy seb, amit nem lenne okos dolog újra felszakítani.
Újra a jelenben
Miközben felidéztem a múltam egy szomorúságos darabját, úgy gondoltam, hogy egy kicsit lazítanom kéne, ahhoz hogy meg-hozhassam a jó döntést. Igen, most csak ez segíthet. Bekapcsoltam a gépemet és bejelentkeztem a facebook fiókomba. Elkezdtem olvasgatni az üzenőfalat. Tele volt hülye poénokkal, béna idézetekkel, újonnan feltöltött profilokkal és postokkal. Miközben lefele görgettem és olvasgattam a hülyébbnél hülyébb dolgokat, átfutott a szemem egy idézeten: Ha nagyon szeretsz valakit, akkor arra is képes vagy, hogy elengedd csak hogy boldognak lásd valaki mással:(( *gigii :$. Ez egy jel. Igen ezt kell tennem.
November 29., vasárnap 19:00
Itt vagyok Tori ajtaja előtt és kopogtatok.
Ma reggel amikor felkeltem eszembe ötlött egy terv. Ez a terv megkönnyíthetné Tori életét bár az enyémet egyáltalán nem. Nem tudom, hogy megtudom-e ezt tenni vele, magammal... De, ha szeretek valakit azt képes vagyok elengedni csak hogy boldog lehessen valaki má... Nem ezt nem bírom elképzelni sem. Szörnyű érzéseket kelt ez a gondolat bennem. De ha azt szeretném, hogy Tori boldog legyen akkor hagynom kell, hogy tovább lépjen. És ezt csak úgy teheti meg, ha elfelejt engem vagy... ha megutáltatom magamat vele.
-Hello-mondom, mikor kinyitja előttem Tori az ajtót
-Hello! Hogy-hogy nem jöttél ma suliba?-olyan szép a hangja.
-Csak pakoltam.
-Értem. És amúgy...
-Tori!-szakítottam félbe.
-Én...Én...-mondd ki! Csináld már! Toriért!-Szakítok veled.-folytattam.
5 perc csend után megszólalt.
-Mi? Tessék?-döbbent le.
-Tori, valljuk be! Ennyire azért nem erős a kapcsolatunk. Ezt úgyse tudnánk átvészelni. Mármint maximum három havonta látnánk egymást és akkor is csak pár napra. Ez nekem nem menne és szerintem neked sem. Ez lesz mindkettőnk számára a legjobb... Oké?-ezt a mondatot még muszáj volt hozzátennem a kamu dumámhoz. Ettől tuti ki fog akadni. Ez jó...nem? Végül is ezt akarom...nem?... Nem!
-Oké?! Nem, egyáltalán nem, oké! Tűnj innen, azonnal.-kiabált rám. És ezzel elhúztam a képemet. Nem hiszem el. Pedig muszáj lesz, mert tényleg megtörtént...
November 30., hétfő 5:00
Nem bírom! Nem bírom! Egy óra múlva jönnek értem a szüleim és visznek vissza a reptérre. Még van időm! Még van esélyem arra, hogy utoljára láthassam! Kell, hogy legyen esélyem rá, kell!!! Meg kell érintenem, éreznem kell!!! Ennyi! Vége! Átmegyek!November 30., hétfő 5:00
Odaérek a szobájához. Halkan benyitok. Nézem pár percig, ahogyan alszik. Látszik rajta, hogy kicsit megviselte a tegnapi hadműveletem, de még így is ő a legszebb lány a világon, akit valaha láttam és a legaranyosabb is. Nem tudok ellen állni a kísértésnek. Befekszem mellé az ágyba. Állj le! Állj le! De nem megy. Még tovább megyek. Megölelem és óvatosan magamhoz húzom. Most már tényleg elég!-parancsolok magamra gondolatban. De olyan jó érezni őt. Elkezdem csókolgatni a nyakát, az arcát, mindenét. Pár perc múlva feleszmél de nem bírom abbahagyni a csókolgatását.
-Miért csinálod ezt velem?-kérdezi suttogva és keservesen.
-Így lesz neked a legjobb.
-Nem! Így töröd darabokra a szívem! Ne tedd kérlek, ne tedd ezt velem.
-Tudom, hogy ez lesz számodra a legjobb-ismételtem.-Szerelmem-súgtam hozzá szuper halkan.
-Ne hagyj itt, ne hagyj magamra!-könyörgött.
-Nem én akartam így, sajnálom Tori. Sajnálom, hogy nem lehetek majd mindennap veled, sajnálom, hogy nem ébredhetek mindennap veled. Sajnálom, hogy nem hallhatom mindennap a nevetésed, a hangodat. Sajnálom, hogy nem kócolhatom majd mindennap össze a gyönyörű hajadat, nem láthatom mindennap a mosolyodat. Te vagy a...-Elééééég!-Tök mindegy. Így lesz a legjobb, ennyi.-nem tudom meddig tudok majd még ellen állni Torinak. Nem tudom, hogy sikerül-e majd nem kimondanom, hogy szeretem, igazán, mint még senkit ezelőtt. De aztán türtőztetem magamat és ennyit mondok mindössze:
- Csak maradjunk így, hadd zárjalak a karjaimba, utoljára.
Ezután muszáj volt még egyszer, utoljára...
Fölé hajolnom, hogy megcsókoljam és, hogy az ujjaimmal megérinthessem a varázslatos haját. A kezem minden részét körbejárta. Egyszerűen éreznem kellett őt. A csókunk sosem volt még ennyire szenvedélyes.
Kifulladva rá nehezedtem. Utána... Utána pedig elmentem. Tényleg ez lett volna az utolsó együtt töltött pillanatunk? Hogy szerethetek ennyire egy olyan lányt, akivel a sors ketté szakítja a közös utunkat?!
November 30., hétfő 5:50
Visszaérek a szobámba. Becsapom az ajtót és belevágok egy óriásit a falba. Akkorát, hogy egy repedés keletkezik a falon és úgy érzem nem csak a falon keletkezett egy repedés... Ha nem a csontomon is és a szívemen is. De nem érdekel belevágok még egyet a falba. Hadd fájjon. Amikor újra érzem, ahogy a kezem ütközik a megrepedt fallal felordítok:
-A kib****** ku*** életbe!
-Mi van tesó? -szólal meg Zoli, kissé holtkórosan.
Én erre egy kéz legyintéssel válaszolok-persze nem a törött kezemmel intek-, felkapom az egyetlen bőröndömet az épp kezemmel és elhúzok.
November 30., hétfő 9:01
Bámulok. Csak bámulok ki az ablakon és csak egy mondat cikázik a fejemben:
-Szeretlek, szeretlek édes!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése