Lágyan kezdődött. Halkan és bátortalanul. Egész félénk volt, akárha gondolkodóba esett volna, hogy tényleg eljátssza-e. Kinéztem az ablakon. A táj lírai volt, tökéletesen illett a húrok pengéséhez. Erős napsugarak törték meg a halvány, oszló bárányfelhőket. Ahogy kezdett kitisztulni az égbolt, úgy a hangok is. Egyre erőteljesebbé vált a dal, érzelmesebb, szívhez szólóbb. Lassan indult; gyorsabb lett, szenvedélyes, néhol dühösebb, viharosabb... de a végére finom, mint egy gyengéd érintés. Olyan volt, mintha ott lenne mellettem. A dal erősen vegyes érzelmeket keltett bennem. Hol elszomorított, hol boldoggá tett. Néhol megnyugtató volt, néhol pedig úgy éreztem, hogy ki kell kapcsolnom; akkora feszültséget keltett bennem. Átéltem minden egyes ritmust, minden egyes ütemet, minden egyes hangot - hamisat és tisztát -, minden egyes kérő szót.
Milyen váratlan fordulatokból áll az élet - érzem át mostanában gyakorta. Egy hete... egy napja... szóval még pár órája sem gondoltam volna, hogy itt fogok ülni egy vonaton - ami egyenesen Davehez visz -, miközben a nekem írt dalát hallgatom...
2 órával ezelőtt...
- TORIII!!! - És egy valaki beletérdelt az oldalbordámba. - KELJ FEL! KELJ FEL!
- Úristen! Mi van?!?! - ordibáltam el magam, mert Noémi úgy felrázott álmomból, hogy azt hittem vészhelyzet van.
- Ezt nem fogod elhinni!!! - Egy borítékot nyújtott elém...
- Ez...? - csodálkoztam.
- Igen! Ez az! - helyeselt, ugyanis a borítékon nem más szerepelt, mint Dave címe!
- Mi van benne?
- Nem tudom még nem bontottam ki, de van egy előérzetem: örülni fogsz neki.
- Félek. - Féltem is, mint eddig talán soha az életben. Nem akartam kibontani a csomagot.
- Mitől? Csak nyisd már ki, rajtaaa!
- Mi van, ha egy búcsúlevél vagy hasonló?
- Nem fogod megtudni, ha nem bontod fel, Tori. - Kinyitottam a borítékot. Egy pendrive volt benne. Fogalmam se volt mi lehetett rajta. Még csak elképzelésem se. Bátortalanul bedugtam a laptopomba... És...
1 órával ezelőtt...
- Biztos nem nézek ki röhejesen? Átlagosan? Bénán? - kérdeztem Noémitől pár percre az indulástól a vonatállomáson.
- Biztos! Gyönyörű vagy! Dave odáig lesz!
- De én félek...
- Mitől félsz Tori?
- Mi van ha csak álmodom ezt az egészet? Túl szép, hogy igaz legyen, valami nem stimmel...
- Tori ebben mi a túl szép? Egy egész nyarat nélküle töltöttél? Ez azért messze áll a tündérmeséktől. Végig bőgted az egész nyaradat. Sírva feküdtél és sírva keltél. Most már igazán ki jár a jóból is! Légy magabiztos! Ha valami nem úgy fog alakulni, ahogy vártad, akkor az nem a te hibád lesz. Gondolj arra, hogy te mindent megtettél, te megpróbáltad!
- Rendben... így lesz! Akkor most szálljak fel?
- Igen, az jó lenne - mosolygott rám bátorítón Noémi. Megtettem az első fokokat. Jobbra indultam meg a vágányon, és kiválasztottam egy ablak melletti ülést. Vártam. A szívem szuperszonikus sebességen, de ez ellen nem tehettem semmit. Csak hagytam. Vajon milyen lesz újra látni Davet? Ugyanúgy fog kinézni mint az utolsó találkozásunknál? Ugyanolyan lesz a hangja? Ugyanolyan a stílusa? A szeme? A mosolya? Az illata? Ugyanaz a Dave lesz, mint sok hete? Még mindig az enyém lesz?
Vissza a jelenbe...
Szombathely - vastag fehér betűkkel volt kiírva a kopott zöld táblára, ami jelezte, hogy megérkeztem. Gyorsan felálltam, leállítottam a zenét a telefonomon és elraktam a táskám mélyére. Huhh, akkor irány Dave-ékhez. Menni fog, Tori!
Sétálok a buckás, egyenetlen úton, és úgy érzem közel járok ahhoz, hogy kiégjek, de komolyan... Egy másodperc alatt ezer elképzelt szituáció, eshetőség ötlik fel bennem, a következő másodpercben pedig újabb ezer... Minden lépésem közelebb visz a valósághoz. Legszívesebben hátat fordítanék mindennek, és visszarohannék a vonathoz... De ez az érzés, a dermesztő félelem, semmi a szeretethez és szerelemhez képest, amit Dave iránt táplálok, így haladok tovább. Néztem a házakat, a szembe jövő ismeretleneket, a templomot, a biciklis postást, a papot, a fűcsomókat, a felhőket, a vége láthatatlan kerítést, muszáj volt mindenre odafigyelnem, csakhogy egy kicsit elterelhessem a gondolataimat, és ne viselkedjek majd eszelősen, mikor a szemébe kell néznem. Gondolj másra, csak higgadj le egy kicsit! A kerítésen egy macska ül, a kerítés mellett gaz nő, a kerítés mögött ugat egy kutya, a kerítés itt kopott, a kerítésnél... a kerítésnél ott áll Ő.
Beleremeg mindenem Dave látványába. Úgy érzem mindjárt elolvadok. A a tartása most merevebb, de még így is laza, a haja megnőtt, majdnem a válláig ér, de a szeme ugyanolyan ragyogó, vakító kék, mint régen. Engem néz! A tekintetét egy pillanatra sem emeli le rólam.Nem tudom mit tegyek, rohanjak, vagy elég így, ahogy eddig sétáltam? Mosolyogjak, ne mosolyogjak? Nézzek el, vagy egyenesen csak a szemébe? Nem fogok megbotlani semmiben, ugye, és nem most fogok egy macska támadás rabja lenni? Kérlek, kérlek! Én csak egy esélyt szeretnék! Könyörgöm, Dave! Ne hagyj összetörni, nem bírnám nélküled!
- Csak egy utolsó lehetőséget, és mintabarátnő leszek, esküszöm! - mondom ki hangosan a gondolatomat. Remek. Istenkém, nem hiszem el!!! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Hogy lehet, hogy az én agyam képtelen arra, hogy irányítsa a számat?! Nyugi, nyugi, nyugi...
- Tori - Dave. Pont amilyenre emlékeztem. Dave hangjában nincs semmi meglepettség, semmi zavar... Hát igen. Ő tudja, hogy milyen hülye is vagyok, pontosan ért engem és ismer, nem ijesztettem rá, gondolom nem is várt tőlem mást, már megszokhatott az elmúlt együtt töltött hónapok alatt... -, ne beszélj butaságokat. Mintabarátnő? Olyan tökéletes hercegnőféleség, aki sosem szúr el semmit, és mindent jól csinál? Az unalmas. - És előveszi azt a káprázatos mosolyát. Magamra erőltetek egy reménykedő mosoly félét én is. - Sosem jön zavarba, kezd el hülyeségeket beszélni, és mindig tudja mit kell mondania? Nem botlik meg semmiben, hogy aztán elkaphassam és magamhoz ölelhessem? Nem gondolkodik a legelvontabb, ember számára már nem érthető dolgokon, amiket megpróbálhatnék megfejteni, majd mosolyogni az eredményen? Mindig egyetért, azt szeretné mindig amit én, sose kellene szórakoztató vitákba szállnunk? Ne mondj ilyen hülyeségeket, mert tényleg ideges leszek - mondja félig lágyan, félig viszont komolyan.
- Ó, Dave. - Teljesen meghatódom. Könny szökik a szemembe. Odafutnék Davehez, belekapaszkodnék, hogy ne érezzem magam ilyen egyedül, de félek, hogy elutasítana. Lesütöm a szemem. Nem jön ki hang a torkomon. Szipogni kezdek, és elhullajtom az első könnycseppet, amit követ a második, a harmadik... Végül patakokban folynak a könnyek az arcomról. Már nem bírom.
Egy bátortalan érintés. Hirtelen Dave ölelő karjaiban érzem magam. Olyan közel húz magához, hogy hallom a szívdobogását. Heves, akár az enyém. Hallom, ahogyan felgyorsul a légzése. Érzem az illatát. A melegét. Annyira hiányzott már ez az érzés. Annyira hiányzott már Dave. A lénye. A figyelmessége. A merészsége. A kedvessége. Amit nyújtott nekem, az új világ, amit nélküle sose láthattam volna meg. Csak zokogok tovább. Mintha nem is igazi lenne, olyan lehetetlennek tűnik, olyan gyönyörűnek.
- Dave - szólalok meg egy idő után. A hangom remeg. Alig bírok megszólalni -, nem érdemellek meg, soha sem foglak, de nem tudok nélküled élni. Képtelen vagyok rá. Annyira hiányzol. Még most is. Olyan sok volt ez nélküled. - A nyakába fúrom az arcom, és erősen a pólójába markolok. Nem tudnám elengedni újból.
- Tori... -súgja. Így állunk egy darabig. Csendben, ketten és a világot kizárva, csak mi. És az érzés, hogy ennek örökké kell tartania.
- Szeretlek - eszmélünk egyszerre egymás hangjára. A tökéletes összhang, ami köztünk van túl erős, ahhoz, hogy bármi széttörhesse. Nem állhat útjába semmi és senki. Ezentúl mindig küzdeni fogok ezért.
- Soha többet ne hagyj el! - mondtam hirtelen kétségbeesetten és idegesen. De semmi okom nem volt ilyenekre: a válasz egyszerű volt, a hang számomra a legszebb, legmegnyugtatóbb.
- Nem tudnálak.
2015. április 12.
2014. december 27.
Egy kérés felétek
Hmm... Igen, hát szóval mindjárt itt a befejező fejezete a blognak, szomorúan :(, de azért veletek - együtt - várom az utolsó részt. Már belekezdtem - nehezemre esik megírni a végső mondatokat... Szóval meg van a stabil befejezése a blognak és remélhetőleg még új év előtt meg lesz osztva.
Átnéztem a teljes-teljes blogot, a megjegyzéseket, amiket elkerülhetett a figyelmem. Megnéztem, hogy hányan is iratkoztak fel pontosan, és meglepődve vettem észre, hogy átléptük a 80-at.
A pipák túlnyomó részt pozitívak voltak.
Nagyon-nagyon örülök, hogy volt aki időt szánt a történetre, hogy volt aki támogatott, és volt aki izgalommal nézett elébe az újabb és újabb mozzanatoknak. Nekem ez egy hatalmas sikert jelent, lehet, hogy másnak ez semmi vagy kirázza a kisujjából is; óriási boldogság már az is, hogy volt olyan, aki felfigyelt Tori életére, érdemesnek találta arra, hogy észrevegye. Ezer és ezer köszönet, Nektek!
Nagyon-nagyon örülök, hogy volt aki időt szánt a történetre, hogy volt aki támogatott, és volt aki izgalommal nézett elébe az újabb és újabb mozzanatoknak. Nekem ez egy hatalmas sikert jelent, lehet, hogy másnak ez semmi vagy kirázza a kisujjából is; óriási boldogság már az is, hogy volt olyan, aki felfigyelt Tori életére, érdemesnek találta arra, hogy észrevegye. Ezer és ezer köszönet, Nektek!
Na, de térjünk a lényegre: ezt a bejegyzést főképp azért írom, mert lenne egy kérésem felétek; (persze nem muszáj teljesíteni, meg lehet, hogy nem is érzitek szükségét) Szeretném ha megjegyzésben, vagy akár a facebook csoportba, írnátok nekem olyan részleteket, melyeket szeretnétek, hogy jobban kifejtsek (pl.: karakterek múltja, kinek hány barátnője volt, régi sulijában hogy boldogulhatott, Dave-Tori meghitt pillanatairól, ahol maradtak kérdőjelek, befejezetlen szálak...) Ezzel azt szeretném elérni, hogy minél több hozzászólás érkezzen, amiből gyakorlatilag születne egy vagy több új rész is, még így a vége után is. Bízom benne, hogy lesz akinek megtetszik majd az ötletem, de ha nem az se baj :').
Ennyit szerettem volna. Sok-sok és még több ölelés ;*.
2014. november 10.
Hangposta
- Tej?
- Tej - vette ki a hűtőből Noémi, és adta tovább nekem, hogy az asztalra rakhassam.
- Zabkása? - soroltam tovább.
- Zabkása - ásított egyet.
- Az vitaminos izé az ördögfiókáknak?
- Az a vitaminos izé a gyerekeknek. - Mióta Noémi nálunk lakott, azóta vitattuk, hogy a húgaimat melyik fajba is sorolta a társadalom - persze nem ő élt velük 16 évet, szóval még korai erről ítélkeznie.
- Narancslé?
- Narancslé és... gyertek, reggeli! - kiáltott fel a húgaimnak Noémi. Hangos léptek hallatszottak odafentről; Anna és Evelin pár perc múlva meg is jelentek az asztalnál, arcukon egy-egy tündéri mosollyal. Már meg se mertem említeni, hogy gyanúsnak tűntek, mivel attól fogva, hogy megérkezett a házhoz Noémi, semmi rosszat nem követtek el, és elkezdtek illemtudóan viselkedni. Ijesztő volt. De Noémi nem csak a kicsiket változtatta meg, hanem engem is. Sokkal kitartóbbá tett. Ez nem csak abban mutatkozott meg, teljes erőbedobással azon voltam, hogy visszerezzem Davet, hanem a mindennapi apróságokban is. Türelmesebb voltam a húgaimmal szemben, nem lettem ideges ha rám hagyták a hajtogatást, mosogatást, egyéb házimunkát, csak megtanultam, hogy sokkal könnyebben jutok előrébb azzal, ha hiszti helyett csinálom, amit kell.
Ó, igen, jó is, hogy ezen így átrágtam magamat, mivel reggeli után újból rám maradt az összes elmosatlan,
- Segítek - ajánlotta fel Noémi.
- Én öblítek, te törölsz? - bólintott rá egyet, én meg behabosítottam a szivacsot.
- Szóval... hogy állsz Davevel? Megtört már a jég? - érdeklődött Noémi.
- Határozott nem, a válasz,
- Hogy-hogy??? - Noémi igazán meglepődöttnek tűnt. Nem is értem, miért.
- Folyton kinyom. Az elmúlt napokban, már csak a hangpostája kapcsolt be.
- Nem gondolod, hogy ennél drasztikusabb lépésekhez kellene folyamodnod, minthogy non-stop hívogatod?
- Mit tehetnék még? Nem szeretném, ha ez a nagy kitartásom, átmenne valami olyanba, amit már zaklatásnak neveznek.
- Tori, ez nem zaklatás. De ha az, akkor mi van? Dave felnyom a zsaruknál, hümm?
- Igazad van. Ez annyira röhejes. Szánalmas, hogy reggeltől-estig hívogatom, tudom. Mit tehetnék, ó mondd meg, bölcs Noémi!
- Meg is mondom! Első pont. Küldesz neki egy hosszúúú hangposta üzenetet, melyben elmondod, hogy mit miért tettél. Második pont, feladsz neki egy olyan ajándékot postán, amitől tudod, hogy úgy el fog puhulni, hogy már csak a harmadik pont kelljen ahhoz, hogy elölről kezdhessetek mindent, együtt.
- És mi lenne a harmadik pont?
- Azt neked kell tudnod. Én már kitaláltam az első kettőt. Egyébként meg jó lenne, ha a saját kezeidbe vennéd a szerelmi életed - Noémi rám öltötte a nyelvét, majd ledobta a törlőkendőt. - Patyolat tiszta minden tányér. Ügyesek voltunk!
*Dave szemszöge*
- Dorka, úgy érzem, ez nem működik - mondtam kifejezéstelen arccal.
- Mi?
- Te és én. Nem illünk össze.
- De hisz'... hisz' olyan jól meg voltunk. - A hangja kezdett hisztérikus lenni.
- Igen gyönyörű pillanatokat élhettünk meg közösen, mindezalatt a röpke két nap során, de azok a pillanatok elszálltak... - Oké, úgy látszik Dorka nagyon nehezen akarja elfogadni, hogy lepattintják, szóval jöjjön a jól bevált szöveg - Szerintem te jobbat érdemelsz. Nem vagyok elég jó hozzád, és ezt a tényt sose tudnám átlépni, nem lehetek így veled.
- Óóó, megértem. Hát, akkor... szia!
- Szia! - Huhh, ez volt életem leghosszadalmasabb elválása. Dorka kilőve. Ő sem Tori. Nem tudtam kiverni a fejemből. Akaratlanul is folyton rá gondoltam. Minden lányban őt kerestem. Lassan kezdtem megőrülni. Elindultam hazafelé.
Mikor megérkeztem a szüleim nem voltak otthon. Gyors zuhanyt vettem, és kicsit lepihentem. Elővettem a telefonomat. Néhány üzenet a haveroktól, pár száz nem fogadott hívás Toritól... Na, és van egy hangpostaüzenetem is. Toritól. A kezem reflexszerűen elkezdett reszketni. Felizgatott a gondolat, hogy hallhatom a hangját. Annak ellenére, hogy még mindig iszonyat dühös voltam Torira, megnyitottam a hangpostát.
- Khm. Dave. - Tori hangjától hirtelen összeszorult gyomrom. - Tori vagyok, de gondolom már rájöttél, ha csak nem utáltál meg annyira, hogy kitöröld a számomat a névjegyzékből. - Én nem utállak - tettem hozzá magamban, hallgatva az üzenetet - A hiányod elviselhetetlen. Mindig veled kelek és fekszem. Utálom, ha egy lány szerelmi vallomást ad - Tudom, Tori. - egy fiúnak, csakhogy most úgy éreztem, hogy tartoztam ennyivel, azok után, amit tettem. Igen, életem egyik legnagyobb... Nem, életem legnagyobb hibája volt, az, hogy megcsaltalak. Őszinte leszek, ha már eddig nem voltam, akkor most felfordítom minden lapomat, ,,bűnhődöm". Tehááát... Mikor először megcsókoltam Ádámot, azért tettem, mert kételkedtem. Bocsáss meg, de elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy túl fiatal vagyok egy akkora szerelemhez, mint amilyen a miénk... volt. Pillanatnyi gyengeségnek tudnám be... El akartam mondani. Aztán jött a második. Azt hozzá teszem azért, hogy mindig Ádám mászott rám... Igen, a második, az pedig már elveszettség volt. Az elsővel úgy éreztem elvesztettelek téged, ezért kerestelek a másodikban, mert nem tudtam, hogy ezután, hogy merjek tőled csókokat, érintéseket kérni, a szemedbe nézni. Elég nyálasan hangzik ez az egész. Látod, ezt hozod ki belőlem. Mindig meglepsz, még most is, amikor már nem vagy velem - fizikailag. Olyan érzelmeket hozol ki belőlem, amikről eddig nem is tudtam, hogy bennem vannak. Én őszintén szeretlek, Dave. Ez az egész, azért egy dologra mégis csak jó volt; felnyitotta a szememet. Elszálltam magamtól, természetesnek vettelek téged, ilyenkor jövök rá, amikor könyörgök magamban: álmodjak veled, mert csak ott érezhetlek, hogy mennyire is a részem voltál. - Jól hallom, hogy szipog? Sír? - Hiányzol. - El sem hiszed, hogy te is mennyire nekem.
A hangposta után, könnyeket vettem észre a szememben. Gyorsan felmentem lefürdeni. Kicsit hagyni leülepedni mindent. Bűntudatom volt. Én sem voltam teljesen ártatlan. Ugyanazt éreztem, mint Tori. Teljesen ugyanazt. Eddig nem vallottam be senkinek, de amikor Daisy megcsókolt, visszacsókoltam. Komolyan elakartam mondani Torinak, és utána el is toltam magamtól Daisyt. Valószínű, hogy ugyanolyan hibás vagyok, mint Tori?
Nem volt követelődző, úgy érzem, nem is törődött bele - vagy csak remélem? Eltelt egy egész nap, és azóta is csak az üzeneten jár a fejem. Ott legbelül már el is felejtettem neki ezt, rég csak rá vágyom, lehet, inkább előbb magamnak kéne megbocsájtani, és nekem is vallanom kéne.
A hangposta után, könnyeket vettem észre a szememben. Gyorsan felmentem lefürdeni. Kicsit hagyni leülepedni mindent. Bűntudatom volt. Én sem voltam teljesen ártatlan. Ugyanazt éreztem, mint Tori. Teljesen ugyanazt. Eddig nem vallottam be senkinek, de amikor Daisy megcsókolt, visszacsókoltam. Komolyan elakartam mondani Torinak, és utána el is toltam magamtól Daisyt. Valószínű, hogy ugyanolyan hibás vagyok, mint Tori?
Nem volt követelődző, úgy érzem, nem is törődött bele - vagy csak remélem? Eltelt egy egész nap, és azóta is csak az üzeneten jár a fejem. Ott legbelül már el is felejtettem neki ezt, rég csak rá vágyom, lehet, inkább előbb magamnak kéne megbocsájtani, és nekem is vallanom kéne.
2014. október 31.
A remény sugara
Sziasztok! Sajnálom ezt a nagyon sok kihagyást, valahogy csaknem akart jönni a folytatás, de végreee itt van, él és virul! Köszönöm szépen, azoknak akik hiányolták a blogot, hogy hiányolták, a kommentelőknek a pozítiv kedves kommenteket, a chatüzeneteket is, az új feliratkozásokat, szóval mindent-mindent. Ez így együtt lényegesen sokat segített abban, hogy meg tudjam írni az új részt! Mivel eddig a legtöbben szeretettel fogadtátok Dave szemszögét, így kárpótlásul megpróbálkoztam azzal, hogy újból betekintést tudjatok nyerni az ő világába is. Remélem tetszeni fog! Óriási ölelés ^3^!
Noémi úgy nézett rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az, hogy az ember találkozik, a ,,mennyben" megismert barátjával. Noémi egy elég különleges barátnőm volt (azért is, mert nem tudtam, hogy csak álmodtam, vagy valójában is létezett...). Ő fordítva látta a világot; amit mások irreálisnak tartanak, vagy ami az emberek többségét megrémítené: neki az volt a saját valósága.
- Mire vársz, gyere! - invitált be a saját lakásomba. Odaadtam neki a kulcsomat, mivel nekem annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam beletalálni a zárba. Bementünk a házba, és leültünk a nappaliba. Még egy szusszanásnyi időt sem hagyott, és elkezdte hadarni:
- Szóval, igen ez a valóság. Lejöttem - vagyis vissza (ide a földre), lényegtelen - lett egy képességem, akikkel fönt megismerkedtem, azoknak beleláthatok az életükbe, igen, persze nem akartam betolakodni a magánszférádba, de kíváncsi voltam rá, hogy vagy, mi van veled, erre azt kellett látnom, hogy sírsz, miközben Dave elmegy? És te csak úgy ölbe tett kézzel hagytad? Hogy tehetted?! Azt hiszed, majd magától megoldódik minden?
Szóhoz sem tudtam jutni.
- Tori, térj már észhez!
- Mi van? Mit kéne tennem? Már, ha meghallja szerintem a nevemet attól is rosszul lesz! Nem vágyik másra, csak arra, hogy elfelejtsen. Ezt a hibámat már nem hozhatom helyre... sehogy.
- Mindent helyre lehet hozni!
- NEM! Ezt nem lehet! Hülye voltam, tudom. Bele kell törődnöm, hogy elvesztettem a másik felemet. Nem akarok több csalódást okozni Davenek, ennél jobban szeretem.
- Ahogy mondtad, ő a másik feled, te meg neki az övé. Érted?!?! Ti csak együtt létezhettek igazán!
- Én létezhetek csak vele, ő létezhet mással is, ő nem tehet semmiről, nem köthetem magamhoz, egy ilyen emberhez, mint amilyen én vagyok.
- Ezek ostobaságok! Felállasz, és elmegyünk Davehez!
- Alig pár napja történt. Bárcsak érteném, hogy miért tesz mindenki úgy, mintha egy csettintésembe telne, hogy Dave újra az enyém legyen.
- Mert így van.
- Léteznek kiküszöbölhetetlen hibák.
- Nincs igazad...
Később, miután Noémi abbahagyta a győzködésemet - legalábbis mára -, kiderült, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt felkeresett.
- ... szóval ideköltözhetnék, pár napra? Esetleg két hétre?
- Jahajj, már értem! Igazából, téged nem is a szerelmi életem zaklatott fel annyira, hogy leutazz hozzám, nemde? - kérdeztem gunyorosan.
- Nos... nem. - mosolygott álszenten. - De - próbálta kimagyarázni magát valahogy -, az is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy eldöntsem, hogy téged választalak. Lényeg, a lényeg: te lettél az a szerencsés, akihez hozzáköltözöm két teljes hétre!
- Várj, oké, hogy az uncsitesód, akinél eddig laktál, kapott egy ajándék repjegyet Californiába, amit majd a feleségével fog eltölteni, ugye? De mi van a szüleiddel?
- Árva vagyok.
- Jajj, Istenem. Hogy-hogy nem említetted eddig?
- Épp ezért. Nem szeretem, ha sajnálnak. Egyébként, nem ismertem őket. Anyukám a szülés után hunyt el. Az apukám... Nos, senki se tudta, hogy ki volt. Anya, nem beszélt róla senkinek, soha.
- Értem. Akkor... Megkérdezem a szüleimet, de biztos, megengedik, hogy itt lakj két hétig. Bár, nem tudom, hogy fogod viselni a húgaimat.
- Imádom a gyerekeket - lelkesedett be Noémi.
- Ők nem gyerekek...
*Dave szemszöge*
Ott ültem az ölemben Emilivel. Épp a nyakamat csókolgatta. Próbáltam élvezni. Próbáltam nem Torira gondolni. Ő is így érezhetett, miközben Ádámmal volt? Nem lehet, hogy közben ő is rám gondolt, nem lehet, hogy az én hibám volt, mert úgy elhanyagoltam? Nem lehet...? Verd már ki a fejedből! - parancsoltam magamra. Itt van egy gyönyörű lány. Okosnak nem okos... De legalább kedves. Tori, sose volt kedves. Mindig szívattuk egymást. Sok összetűzésünk volt. Nem beszéltünk sosem udvariasan, illedelmesen egymással. Viszont egyikünk se gondolta, hogy ez ne lenne helyénvaló. Egyből megtaláltuk az közös hangot. Nem sértődtünk meg a másik poénjain, pedig voltak durvábbak is, amire a többiek olykor rácsodálkoztak, de csak az számított: mi értettük. Hülyeség! Utáltam, hogy Tori nem volt kedves, finomkodó, sőt, hogy bunkó volt. Én a kedves lányokat szerettem. Tori előtt csakis kedves, törékeny lányokkal randizgattam. Mind ugyanolyanok. Nem számít, ők az én eseteim. Ők olyanok, mint Emili. Miért nem vallom be, hogy hiányzol...
- Tori!
- Micsoda? - érdeklődte meg Emili féltékenyen, hogy az előbb milyen lánynak a neve is hagyta el a számat.
- Semmi, szerelmem, csak azt mondtam, hogy Tomi... tudod az egyik barátom, elfelejtettem neki visszaadni az egyik CD-jét, amit elvettem.
- Ja, igen, tudom melyik az. - Még jó, hogy nem okos... Különben meg nincs is Tomi nevű ismerősöm... - fűztem hozzá gondolatban. Na, igen, Tori egyből rendezett volna egy féltékenységi jelenetet. Ami persze egy békülős csókkal ért volna véget. (Emili meg csak behallucinálja,Tomit.) Hjajj, hiányoznak azok a békülős csókok. Emilié a közelükbe sem ér. Holnap új lányt kell találnom. Olyan könnyű felszedni az utcáról valami buta libát. Miért nem hagyják, hogy küzdjek értük - legalább csak egy kicsit - mint Tori. Sokkal izgalmasabb volt, és nem éreztem azt, hogy egy ribanc a barátnőm...
- A telefonom - válaszoltam Emili kérdő tekintetére, és megnéztem ki hívott. Tori. Ez volt ma már kb. a harmincadik hívása. Eddig egyáltalán nem keresett, mióta szakítottunk. Nem tudom, mi történhetett, de nem is érdekel. Megcsalt, rendben. Akkor most érezze ugyanazt, amit én... Nem hiszem el! Most komolyan besértődtem? Mint egy csaj? Ebből is látszik, hogy Tori csak rosszat hoz ki belőlem. Nincs rá szükségem; a múlté. Ezzel kinyomtam az újabb hívást.
Noémi úgy nézett rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, az, hogy az ember találkozik, a ,,mennyben" megismert barátjával. Noémi egy elég különleges barátnőm volt (azért is, mert nem tudtam, hogy csak álmodtam, vagy valójában is létezett...). Ő fordítva látta a világot; amit mások irreálisnak tartanak, vagy ami az emberek többségét megrémítené: neki az volt a saját valósága.
- Mire vársz, gyere! - invitált be a saját lakásomba. Odaadtam neki a kulcsomat, mivel nekem annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam beletalálni a zárba. Bementünk a házba, és leültünk a nappaliba. Még egy szusszanásnyi időt sem hagyott, és elkezdte hadarni:
- Szóval, igen ez a valóság. Lejöttem - vagyis vissza (ide a földre), lényegtelen - lett egy képességem, akikkel fönt megismerkedtem, azoknak beleláthatok az életükbe, igen, persze nem akartam betolakodni a magánszférádba, de kíváncsi voltam rá, hogy vagy, mi van veled, erre azt kellett látnom, hogy sírsz, miközben Dave elmegy? És te csak úgy ölbe tett kézzel hagytad? Hogy tehetted?! Azt hiszed, majd magától megoldódik minden?
Szóhoz sem tudtam jutni.
- Tori, térj már észhez!
- Mi van? Mit kéne tennem? Már, ha meghallja szerintem a nevemet attól is rosszul lesz! Nem vágyik másra, csak arra, hogy elfelejtsen. Ezt a hibámat már nem hozhatom helyre... sehogy.
- Mindent helyre lehet hozni!
- NEM! Ezt nem lehet! Hülye voltam, tudom. Bele kell törődnöm, hogy elvesztettem a másik felemet. Nem akarok több csalódást okozni Davenek, ennél jobban szeretem.
- Ahogy mondtad, ő a másik feled, te meg neki az övé. Érted?!?! Ti csak együtt létezhettek igazán!
- Én létezhetek csak vele, ő létezhet mással is, ő nem tehet semmiről, nem köthetem magamhoz, egy ilyen emberhez, mint amilyen én vagyok.
- Ezek ostobaságok! Felállasz, és elmegyünk Davehez!
- Alig pár napja történt. Bárcsak érteném, hogy miért tesz mindenki úgy, mintha egy csettintésembe telne, hogy Dave újra az enyém legyen.
- Mert így van.
- Léteznek kiküszöbölhetetlen hibák.
- Nincs igazad...
Később, miután Noémi abbahagyta a győzködésemet - legalábbis mára -, kiderült, hogy nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt felkeresett.
- ... szóval ideköltözhetnék, pár napra? Esetleg két hétre?
- Jahajj, már értem! Igazából, téged nem is a szerelmi életem zaklatott fel annyira, hogy leutazz hozzám, nemde? - kérdeztem gunyorosan.
- Nos... nem. - mosolygott álszenten. - De - próbálta kimagyarázni magát valahogy -, az is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy eldöntsem, hogy téged választalak. Lényeg, a lényeg: te lettél az a szerencsés, akihez hozzáköltözöm két teljes hétre!
- Várj, oké, hogy az uncsitesód, akinél eddig laktál, kapott egy ajándék repjegyet Californiába, amit majd a feleségével fog eltölteni, ugye? De mi van a szüleiddel?
- Árva vagyok.
- Jajj, Istenem. Hogy-hogy nem említetted eddig?
- Épp ezért. Nem szeretem, ha sajnálnak. Egyébként, nem ismertem őket. Anyukám a szülés után hunyt el. Az apukám... Nos, senki se tudta, hogy ki volt. Anya, nem beszélt róla senkinek, soha.
- Értem. Akkor... Megkérdezem a szüleimet, de biztos, megengedik, hogy itt lakj két hétig. Bár, nem tudom, hogy fogod viselni a húgaimat.
- Imádom a gyerekeket - lelkesedett be Noémi.
- Ők nem gyerekek...
*Dave szemszöge*
Ott ültem az ölemben Emilivel. Épp a nyakamat csókolgatta. Próbáltam élvezni. Próbáltam nem Torira gondolni. Ő is így érezhetett, miközben Ádámmal volt? Nem lehet, hogy közben ő is rám gondolt, nem lehet, hogy az én hibám volt, mert úgy elhanyagoltam? Nem lehet...? Verd már ki a fejedből! - parancsoltam magamra. Itt van egy gyönyörű lány. Okosnak nem okos... De legalább kedves. Tori, sose volt kedves. Mindig szívattuk egymást. Sok összetűzésünk volt. Nem beszéltünk sosem udvariasan, illedelmesen egymással. Viszont egyikünk se gondolta, hogy ez ne lenne helyénvaló. Egyből megtaláltuk az közös hangot. Nem sértődtünk meg a másik poénjain, pedig voltak durvábbak is, amire a többiek olykor rácsodálkoztak, de csak az számított: mi értettük. Hülyeség! Utáltam, hogy Tori nem volt kedves, finomkodó, sőt, hogy bunkó volt. Én a kedves lányokat szerettem. Tori előtt csakis kedves, törékeny lányokkal randizgattam. Mind ugyanolyanok. Nem számít, ők az én eseteim. Ők olyanok, mint Emili. Miért nem vallom be, hogy hiányzol...
- Tori!
- Micsoda? - érdeklődte meg Emili féltékenyen, hogy az előbb milyen lánynak a neve is hagyta el a számat.
- Semmi, szerelmem, csak azt mondtam, hogy Tomi... tudod az egyik barátom, elfelejtettem neki visszaadni az egyik CD-jét, amit elvettem.
- Ja, igen, tudom melyik az. - Még jó, hogy nem okos... Különben meg nincs is Tomi nevű ismerősöm... - fűztem hozzá gondolatban. Na, igen, Tori egyből rendezett volna egy féltékenységi jelenetet. Ami persze egy békülős csókkal ért volna véget. (Emili meg csak behallucinálja,Tomit.) Hjajj, hiányoznak azok a békülős csókok. Emilié a közelükbe sem ér. Holnap új lányt kell találnom. Olyan könnyű felszedni az utcáról valami buta libát. Miért nem hagyják, hogy küzdjek értük - legalább csak egy kicsit - mint Tori. Sokkal izgalmasabb volt, és nem éreztem azt, hogy egy ribanc a barátnőm...
- A telefonom - válaszoltam Emili kérdő tekintetére, és megnéztem ki hívott. Tori. Ez volt ma már kb. a harmincadik hívása. Eddig egyáltalán nem keresett, mióta szakítottunk. Nem tudom, mi történhetett, de nem is érdekel. Megcsalt, rendben. Akkor most érezze ugyanazt, amit én... Nem hiszem el! Most komolyan besértődtem? Mint egy csaj? Ebből is látszik, hogy Tori csak rosszat hoz ki belőlem. Nincs rá szükségem; a múlté. Ezzel kinyomtam az újabb hívást.
2014. július 18.
Meglepetések
- Dave hazament.
- Tori, Dave elment - hallottam újra Timit. Olyan álmos voltam még, hogy fel sem tudtam fogni a szavait. - Tori! - Lassan kinyitottam a szememet. A kábulat hirtelen elszállt a felismeréstől.
- Elment?! - ültem fel. Timi bólintott egyet. Visszazuhantam a vackomba, és a fejemre húztam egy takarót. - Tényleg itt hagyott? - A könnyek kezdtek utat törni maguknak.
- Úgy látszik. - Timi felállt mellőlem, és hagyott - hadd sírjam ki magamat.
Legközelebb Kincső kiabálására kellett felkelnem.
- Nem érdekel! Annyira elegem van ebből! Mióta vagyunk itt...? Minimum egy hete, és egész idő alatt, csak a telefonoddal foglalkoztál - illetve azzal a lánnyal, aki a másik oldalon volt... Nekem ez nem kell. Észrevetted egyáltalán, hogy rosszul vagyok, vagyis voltam, míg Beni oda nem jött hozzám. Érted? Ő foglalkozott velem helyetted. Úgy tudtam, hogy a barátom vagy, a párom, de csak egy újabb csalódás.
- Azt mondod: nem foglalkozom veled?! Komolyan ezt gondolod? Azért, ha körbenézel... Elhoztam nem tudom hány barátodat, csakhogy jól érezd magad, de nem, neked ez sem elég. Soha semmi sem?! - Geri hangja szörnyen ideges volt, bár nem annyira, mint Kincsőé.
- Ó, szóval ezt gondolod, ez vagyok én? Rendben. Csak annyit kérek, hogy ne szólj hozzám többet.
Kicsit kezdünk szétesni - úgy érzem. Mondjuk, szerintem egyikünk se hitte, hogy a mostani barátok, párok örökre együtt lesznek, egy életen át. Vagy mégis? Engem már nem érdekel!
Mikor újból felébredtem már sötétedett. Magamra tekertem a pokrócomat, és előmásztam a sátorból. Kint Ádám és a barátai sütögettek Hannával együtt - nekik legalább jól telik a nyaralásuk... Mellettük Timi és Dominik ölelték egymást, valahol a távolban meg Beni és Kincső alakja rajzolódott ki, ahogyan egymásba kapaszkodnak. A többiek a sátrukban pihentek, vagy elsétáltak egy nyugodtabb helyre. Elsétáltam a patakhoz, ami ellentétes irányban volt Dominik vádló tekintetével.
Leültem a part szélére, és hagytam, hogy a jéghideg víz súrolja a talpamat. Csípett. Éreztem, ahogy a szám kezd beliluni, de hagytam, hogy teljesen átfagyjak.
- Lehet, hogy ezt nem kéne - Ádám ült le mellém.
- Lehet... De az is, hogy neked meg gyorsan el kéne bújnod, mielőtt behúzok egyet.
- Oké, nyugi - feltartotta a kezeit, és arrébb lépett egyet.
- Mit akarsz?
- Beszélni veled.
- Persze, nem volt elég, hogy tönkretettél?
- Hé, én biztos nem, max te magadat - jelentette ki.
- Ezért jöttél ide? Amúgy meg, az, hogy lehet, hogy az én kapcsolatom tönkre ment, a tied meg sziklaszilárdan áll? Áruld már el a titkod, légy szíves, mert ez engem kikészít! - nyögdécseltem szánalmasan.
- A ,,titkom" az, hogy én rossz vagyok, de, azért odafigyelek a részletekre. Per pillanat, mikor megcsókoltalak nem jártam Hannával... magyarán nem csaltam meg.
- Miről beszélsz?
- Arról, hogy szakítottunk, és most újból összejöttünk. Elmondtam neki mindent, hogy csak azért csókoltalak meg, mert hiányzott az ő csókja, és hogy soha többet nem akarom elengedni, de ez lényegtelen...
- Roh*dj meg! - kevertem le neki egy óriási pofont. - Csak mert hiányzott az ő csókja?! Te normális vagy?! Hogy tehetted, azt hittem, a barátom vagy, de csak egy önző p*cs!
- A barátod vagyok, de attól még egy önző p*cs is. Nem tehetek róla. És nem így terveztem.
- A lényeg az, hogy mindenhogy én jövök ki rosszul.
- Nem, a lényeg az, hogy még nincs is késő.
- Nincs, persze. Hogy ne lenne? Dave elment. Rosszul van tőlem. Örökre megbántottam. Ezen már nem lehet segíteni.
- Tori, ha szeret megbocsát. Hanna is megbocsátott nekem. Dave miért ne tenné?
- Te mondtad. Ti, akkor nem voltatok együtt.
- De a kimondatlan szabály, azért ott volt, hogy amíg nem zártuk le véglegesen, addig nem jöhetünk össze mással.
- Pff. Feladtam.
- Ennyit ér neked?
- Nem! Nem ennyit ér. Sokkal többet, de a legjobbat azzal teszem neki, ha békén hagyom.
- Jobb lenne, ha mondjuk küzdenél érte?
- Régen milyen könnyű volt.
- Ja, régen. Most sem lenne olyan nehéz, ha nem viselkednél így - Felállt, és ott hagyott. Jobb is a csendbe burkolózni... talán.
Másnap reggel újból ordítozásra keltem.
- Jó, itt a vége. Megyünk haza. - Úgy lett, ahogy Kincső mondta. Mindenki elkezdett összepakolni. Gyorsan szedelődzködtünk, és már el is tűntünk Ádámék szeme elől. Jobb is lesz így. Kell egy kis szünet. Bemásztunk a lakókocsiba, és hazáig meg sem álltunk. Az út csendesen telt. Nyomasztó volt, de senki sem akarta megtörni ezt a törékenységet. Mindenki tudta, hogy csak egy hajszál választja el a csapatunkat - már ha ezt még lehet annak nevezni... - egy újabb vitától. Gergő kirakott minket a Hősök terénél, és onnan mindenki mehetett amerre akart - én személy szerint alig vártam, hogy a takaróm alá bújhassak, és kisírjam magamat... De ez a tervem is romba dőlni látszott, mivel mikor megérkeztem az ajtónk előtt kit láttam meg? Hatásszünet... Noémit! Úgy tűnt: kezdtem teljesen megbolondulni. Hallucináltam?
- Tori, Dave elment - hallottam újra Timit. Olyan álmos voltam még, hogy fel sem tudtam fogni a szavait. - Tori! - Lassan kinyitottam a szememet. A kábulat hirtelen elszállt a felismeréstől.
- Elment?! - ültem fel. Timi bólintott egyet. Visszazuhantam a vackomba, és a fejemre húztam egy takarót. - Tényleg itt hagyott? - A könnyek kezdtek utat törni maguknak.
- Úgy látszik. - Timi felállt mellőlem, és hagyott - hadd sírjam ki magamat.
Legközelebb Kincső kiabálására kellett felkelnem.
- Nem érdekel! Annyira elegem van ebből! Mióta vagyunk itt...? Minimum egy hete, és egész idő alatt, csak a telefonoddal foglalkoztál - illetve azzal a lánnyal, aki a másik oldalon volt... Nekem ez nem kell. Észrevetted egyáltalán, hogy rosszul vagyok, vagyis voltam, míg Beni oda nem jött hozzám. Érted? Ő foglalkozott velem helyetted. Úgy tudtam, hogy a barátom vagy, a párom, de csak egy újabb csalódás.
- Azt mondod: nem foglalkozom veled?! Komolyan ezt gondolod? Azért, ha körbenézel... Elhoztam nem tudom hány barátodat, csakhogy jól érezd magad, de nem, neked ez sem elég. Soha semmi sem?! - Geri hangja szörnyen ideges volt, bár nem annyira, mint Kincsőé.
- Ó, szóval ezt gondolod, ez vagyok én? Rendben. Csak annyit kérek, hogy ne szólj hozzám többet.
Kicsit kezdünk szétesni - úgy érzem. Mondjuk, szerintem egyikünk se hitte, hogy a mostani barátok, párok örökre együtt lesznek, egy életen át. Vagy mégis? Engem már nem érdekel!
Mikor újból felébredtem már sötétedett. Magamra tekertem a pokrócomat, és előmásztam a sátorból. Kint Ádám és a barátai sütögettek Hannával együtt - nekik legalább jól telik a nyaralásuk... Mellettük Timi és Dominik ölelték egymást, valahol a távolban meg Beni és Kincső alakja rajzolódott ki, ahogyan egymásba kapaszkodnak. A többiek a sátrukban pihentek, vagy elsétáltak egy nyugodtabb helyre. Elsétáltam a patakhoz, ami ellentétes irányban volt Dominik vádló tekintetével.
Leültem a part szélére, és hagytam, hogy a jéghideg víz súrolja a talpamat. Csípett. Éreztem, ahogy a szám kezd beliluni, de hagytam, hogy teljesen átfagyjak.
- Lehet, hogy ezt nem kéne - Ádám ült le mellém.
- Lehet... De az is, hogy neked meg gyorsan el kéne bújnod, mielőtt behúzok egyet.
- Oké, nyugi - feltartotta a kezeit, és arrébb lépett egyet.
- Mit akarsz?
- Beszélni veled.
- Persze, nem volt elég, hogy tönkretettél?
- Hé, én biztos nem, max te magadat - jelentette ki.
- Ezért jöttél ide? Amúgy meg, az, hogy lehet, hogy az én kapcsolatom tönkre ment, a tied meg sziklaszilárdan áll? Áruld már el a titkod, légy szíves, mert ez engem kikészít! - nyögdécseltem szánalmasan.
- A ,,titkom" az, hogy én rossz vagyok, de, azért odafigyelek a részletekre. Per pillanat, mikor megcsókoltalak nem jártam Hannával... magyarán nem csaltam meg.
- Miről beszélsz?
- Arról, hogy szakítottunk, és most újból összejöttünk. Elmondtam neki mindent, hogy csak azért csókoltalak meg, mert hiányzott az ő csókja, és hogy soha többet nem akarom elengedni, de ez lényegtelen...
- Roh*dj meg! - kevertem le neki egy óriási pofont. - Csak mert hiányzott az ő csókja?! Te normális vagy?! Hogy tehetted, azt hittem, a barátom vagy, de csak egy önző p*cs!
- A barátod vagyok, de attól még egy önző p*cs is. Nem tehetek róla. És nem így terveztem.
- A lényeg az, hogy mindenhogy én jövök ki rosszul.
- Nem, a lényeg az, hogy még nincs is késő.
- Nincs, persze. Hogy ne lenne? Dave elment. Rosszul van tőlem. Örökre megbántottam. Ezen már nem lehet segíteni.
- Tori, ha szeret megbocsát. Hanna is megbocsátott nekem. Dave miért ne tenné?
- Te mondtad. Ti, akkor nem voltatok együtt.
- De a kimondatlan szabály, azért ott volt, hogy amíg nem zártuk le véglegesen, addig nem jöhetünk össze mással.
- Pff. Feladtam.
- Ennyit ér neked?
- Nem! Nem ennyit ér. Sokkal többet, de a legjobbat azzal teszem neki, ha békén hagyom.
- Jobb lenne, ha mondjuk küzdenél érte?
- Régen milyen könnyű volt.
- Ja, régen. Most sem lenne olyan nehéz, ha nem viselkednél így - Felállt, és ott hagyott. Jobb is a csendbe burkolózni... talán.
Másnap reggel újból ordítozásra keltem.
- Jó, itt a vége. Megyünk haza. - Úgy lett, ahogy Kincső mondta. Mindenki elkezdett összepakolni. Gyorsan szedelődzködtünk, és már el is tűntünk Ádámék szeme elől. Jobb is lesz így. Kell egy kis szünet. Bemásztunk a lakókocsiba, és hazáig meg sem álltunk. Az út csendesen telt. Nyomasztó volt, de senki sem akarta megtörni ezt a törékenységet. Mindenki tudta, hogy csak egy hajszál választja el a csapatunkat - már ha ezt még lehet annak nevezni... - egy újabb vitától. Gergő kirakott minket a Hősök terénél, és onnan mindenki mehetett amerre akart - én személy szerint alig vártam, hogy a takaróm alá bújhassak, és kisírjam magamat... De ez a tervem is romba dőlni látszott, mivel mikor megérkeztem az ajtónk előtt kit láttam meg? Hatásszünet... Noémit! Úgy tűnt: kezdtem teljesen megbolondulni. Hallucináltam?
2014. július 1.
A végén mindig lesz egy szivárvány
- Mikor akartad elmondani? - És bekövetkezett. Eljátszhattam volna a hülyét. Tehettem volna úgy, mintha nem tudnám miről beszél... de Dave nem ezt érdemelte. Viszont egy lélegzetvételnyi idő alatt elkapott a düh, majd a lemondás, és csak ennyit kérdeztem reszketeg hangon:
- És te?
- Mit én? - kérdezett vissza értetlenül.
- Mit te... Láttalak Daisyvel! - mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, mire mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és ránk meredt.
- Tori, mindenki minket néz... - súgta célzásként, de engem nem érdekeltek a többiek.
- És? Mi van akkor, ha mindenki minket néz? Most nem ez a lényeg; az a lényeg, hogy smároltál Daisyvel! - Na, igen... ennek az információnak sikerült megdöbbentenie az egész társaságot.
- Ő csókolt meg engem! Viszont én nem úgy vettem észre, hogy Ádám csókja alól annyira ki akarnál bújni! - Dave állán megfeszültek az izmok. Még sosem láttam ennyire idegesnek.
- Persze, Daisy csókolt meg téged... És akkor ezt most higgyem is el? - Hát, igen. Most védekezés helyett a támadás bizonyult a legkedvezőbbnek.
- Daisy, mondd meg az igazat! - Dave Daisy felé kapta a fejét, csak úgy, mint a többiek. Daisynek rákvörös volt az arca, és kezdtek megindulni a könnyei. Nem éreztem iránta semmiféle sajnálatot, sőt... Néma csend volt, mindenki csak arra várt, hogy Daisy megszólaljon; hogy eldőljön minden - bár én már ekkor tudtam, hogy mi fog kiesni a száján:
- Én csókoltam meg Davet... és ő vissza is utasított utána - szipogta. Elég szánalmas látványt nyújtott. De őszintén? Én is.
- Dave... Én... - dadogtam, de nem tudtam mondani semmi értelmeset. Dave tekintete lesajnáló volt, és egyszerre szörnyen csalódott. Ádámra pillantottam, aki Hannát ölelte. Furcsa módon Hannát hidegen hagyták a hallottak. Visszafordultam Davehez.
- Nem tudom mi ütött belém akkor. Megláttam az életem egy fontos töredékét, mérföldkövét és... Azt hiszem abba akartam kapaszkodni. A múltba, amikor még más voltam... Olyan hamar felnőttem Dave. Túl hamar találtunk egymásra. Én nagyon szeretlek, és tudom, hogy nekem te vagy az igazi, de...
- Mi de? De meg kellett, hogy csalj?! De be kellett csapnod?! De nem tudtuk volna ezt megbeszélni?! - Dave szinte már ordított a dühtől.
- El akartam neked mondani! - kiáltottam, de hiába, mert sietős léptekkel ott hagyott. Utána akartam futni, de minek? Hogy még jobban megalázzam magamat, és hogy még több okot adjak Davenek arra, hogy gyűlöljön?
Bella Daisyt szidta, de egyben próbálta jobb kedvre is deríteni. Dominik gyilkos tekintetet villantott felém, majd Dave után ment. Timi nem tudta mit csináljon, így csak zavartan állt, mereven lefele nézve. Kincső elment Gerivel egy nyugodtabb helyre, de még előtte odabigyesztette nekem ezt rövidke monológot: ,,Többet néztem ki belőled. Ez nem te vagy. Próbállak megérteni, de nem megy... Dave mindig a legtöbbet és a legjobbat akarta neked nyújtani. Jó, hogy te egy kis izgalmat, újat szerettél volna, de milyen áron?".
Tudom, hogy igaza volt. A tűzzel játszottam, és most jól megszívtam. Megérdemlem. De annyira fáj. Ez nem lehet valóság! Fel kell ébrednem! Istenem, add, hogy ez csak egy rossz álom'! Csak egy rémálom...
Akik még itt maradtak, azok mind folytatták, amit abbahagyták, úgy csinálva, mintha ott se lennék. Legszívesebben visszamentem volna az időben, hogy észhez térítsem azt a hülyét, hogy ráébresszem, mit is veszíthet el. De már késő, a tettek következményekkel járnak. Ezt jól tudtam, mégis azt hittem megúszom. Dave sosem fog megbocsátani, vagy legalábbis úgy szeretni, mint azelőtt. Mit gondoltam? Mi kellett nekem? Még sosem éreztem ilyet. Voltak már rossz napjaim, voltam már szétesve, éreztem már olyat, ami szinte szétmart belülről, de ez... Ez semmihez sem volt hasonlítható. Szörnyen nagy üresség volt ez. Mintha most vesztettem volna el a másik felemet... Talán, így is volt. Nem voltam teljes Dave előtt. Mióta ő van - volt - nekem, mintha valami új is társult volna mellé. Most annak az érzésnek az ellentétét érzem. A szememet könnyek égették. A fejem folyamatosan zsongott a sok emléktől, amit Davevel éltem át. Fájt a szívem, elvesztettem. Nem lesz több ilyen. Az életemben soha nem lesz még egy ember. Még egy olyan, aki iránt azt érezném, amit iránta éreztem.
Nem tudom mennyi lehetett az idő. Éjfél után volt az biztos. Már a legtöbben bevonultak a sátrukba; én kint maradtam. Dominik átköltözött Davehez, így Timi mellett kötöttem ki, de nem mertem bebújni hozzá.
Vannak az embernek azok a szörnyű napjai... Amikor úgy érzi ő a leggonoszabb és legrosszabb a földön. Amikor félve néz rá mindenkire, és már azért is szégyelli magát. Mikor a szívét, mintha egy szöges dróttal fonták volna körbe, ami egészen súrolja a tüdejét is; nehezek a lélegzet vételek, súlyosak, fájnak. Azt akarja legyen bezárva, elszigetelve, váljon láthatatlanná, érezze a magányt, és a megbocsátást, vagy a feledést. Egyre csak azt mondogatja: ,,Nem, ez nem lehet! Ez csak egy rossz álom! Ébreeedj! KÉRLEK!". Ilyenkor csak lebeg, mint egy szellem, figyelmen kívül hagyva környezetét. Ugye nem csak én érezhetem ezt?
- Tori - súgták felém. - Gyere már be! Meg fogsz fagyni! Ugye nem tervezted, hogy hajléktalant fogsz játszani?
- De, igazából. - válaszoltam Timinek.
- Nem, igazából most be fogsz jönni, elmesélni mindent! - parancsolt rám szigorú, de játékos hangon. Hogy állhatnék ellent...?
Elmeséltem mindent Timinek. Megértő volt. Nem ítélt el, csak megértett. Csak hallgatott, és tudta, hogy mit éreztem, tudta, hogy gyerek vagyok még egy ilyen óriási szerelemhez, hogy nem tudtam irányítani, hogy fájt, hogy megbántam, és hogy ilyenkor óriási lépéseket teszek, valahová... azt hiszem a felnőtté válás felé. Amíg nem éltünk át szörnyű napokat, addig talán mind gyerekek maradunk. Aztán jön a java...
Beszéltünk, és beszéltünk. Végül szemünkre jött az álom és Timi utolsó mondatai ringattak álomba:
- Mindig lesznek hibái az embernek, óriásik/kisebbek, mindegyik ugyanúgy hiba lesz és mindegyiket ugyanúgy ki lehet majd küszöbölni. Némelyik kijavítása lehet sokáigtart majd, némelyiké meg csak úgy elillan, de mindegyik fájdalmas lesz, és megmarad a nyoma, majd elhalványul, és utána hidd el, Tori, hogy jönnek újból a szebbnél-szebb dolgok, mert, hát... a vihar után mindig kisüt a nap, és létrehoz egy gyönyörűűű szivárványt. Gondolj mindig a szivárványodra, lehet, hogy így könnyebb lesz átvészelned. Itt leszek - ezzel átölelt, én pedig visszaöleltem, és csak mondtam a hálát magamban, hogy ilyen jó barátnővel ajándékozott meg az isten. Szeretlek, Timi!
- És te?
- Mit én? - kérdezett vissza értetlenül.
- Mit te... Láttalak Daisyvel! - mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, mire mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és ránk meredt.
- Tori, mindenki minket néz... - súgta célzásként, de engem nem érdekeltek a többiek.
- És? Mi van akkor, ha mindenki minket néz? Most nem ez a lényeg; az a lényeg, hogy smároltál Daisyvel! - Na, igen... ennek az információnak sikerült megdöbbentenie az egész társaságot.
- Ő csókolt meg engem! Viszont én nem úgy vettem észre, hogy Ádám csókja alól annyira ki akarnál bújni! - Dave állán megfeszültek az izmok. Még sosem láttam ennyire idegesnek.
- Persze, Daisy csókolt meg téged... És akkor ezt most higgyem is el? - Hát, igen. Most védekezés helyett a támadás bizonyult a legkedvezőbbnek.
- Daisy, mondd meg az igazat! - Dave Daisy felé kapta a fejét, csak úgy, mint a többiek. Daisynek rákvörös volt az arca, és kezdtek megindulni a könnyei. Nem éreztem iránta semmiféle sajnálatot, sőt... Néma csend volt, mindenki csak arra várt, hogy Daisy megszólaljon; hogy eldőljön minden - bár én már ekkor tudtam, hogy mi fog kiesni a száján:
- Én csókoltam meg Davet... és ő vissza is utasított utána - szipogta. Elég szánalmas látványt nyújtott. De őszintén? Én is.
- Dave... Én... - dadogtam, de nem tudtam mondani semmi értelmeset. Dave tekintete lesajnáló volt, és egyszerre szörnyen csalódott. Ádámra pillantottam, aki Hannát ölelte. Furcsa módon Hannát hidegen hagyták a hallottak. Visszafordultam Davehez.
- Nem tudom mi ütött belém akkor. Megláttam az életem egy fontos töredékét, mérföldkövét és... Azt hiszem abba akartam kapaszkodni. A múltba, amikor még más voltam... Olyan hamar felnőttem Dave. Túl hamar találtunk egymásra. Én nagyon szeretlek, és tudom, hogy nekem te vagy az igazi, de...
- Mi de? De meg kellett, hogy csalj?! De be kellett csapnod?! De nem tudtuk volna ezt megbeszélni?! - Dave szinte már ordított a dühtől.
- El akartam neked mondani! - kiáltottam, de hiába, mert sietős léptekkel ott hagyott. Utána akartam futni, de minek? Hogy még jobban megalázzam magamat, és hogy még több okot adjak Davenek arra, hogy gyűlöljön?
Bella Daisyt szidta, de egyben próbálta jobb kedvre is deríteni. Dominik gyilkos tekintetet villantott felém, majd Dave után ment. Timi nem tudta mit csináljon, így csak zavartan állt, mereven lefele nézve. Kincső elment Gerivel egy nyugodtabb helyre, de még előtte odabigyesztette nekem ezt rövidke monológot: ,,Többet néztem ki belőled. Ez nem te vagy. Próbállak megérteni, de nem megy... Dave mindig a legtöbbet és a legjobbat akarta neked nyújtani. Jó, hogy te egy kis izgalmat, újat szerettél volna, de milyen áron?".
Tudom, hogy igaza volt. A tűzzel játszottam, és most jól megszívtam. Megérdemlem. De annyira fáj. Ez nem lehet valóság! Fel kell ébrednem! Istenem, add, hogy ez csak egy rossz álom'! Csak egy rémálom...
Akik még itt maradtak, azok mind folytatták, amit abbahagyták, úgy csinálva, mintha ott se lennék. Legszívesebben visszamentem volna az időben, hogy észhez térítsem azt a hülyét, hogy ráébresszem, mit is veszíthet el. De már késő, a tettek következményekkel járnak. Ezt jól tudtam, mégis azt hittem megúszom. Dave sosem fog megbocsátani, vagy legalábbis úgy szeretni, mint azelőtt. Mit gondoltam? Mi kellett nekem? Még sosem éreztem ilyet. Voltak már rossz napjaim, voltam már szétesve, éreztem már olyat, ami szinte szétmart belülről, de ez... Ez semmihez sem volt hasonlítható. Szörnyen nagy üresség volt ez. Mintha most vesztettem volna el a másik felemet... Talán, így is volt. Nem voltam teljes Dave előtt. Mióta ő van - volt - nekem, mintha valami új is társult volna mellé. Most annak az érzésnek az ellentétét érzem. A szememet könnyek égették. A fejem folyamatosan zsongott a sok emléktől, amit Davevel éltem át. Fájt a szívem, elvesztettem. Nem lesz több ilyen. Az életemben soha nem lesz még egy ember. Még egy olyan, aki iránt azt érezném, amit iránta éreztem.
Nem tudom mennyi lehetett az idő. Éjfél után volt az biztos. Már a legtöbben bevonultak a sátrukba; én kint maradtam. Dominik átköltözött Davehez, így Timi mellett kötöttem ki, de nem mertem bebújni hozzá.
Vannak az embernek azok a szörnyű napjai... Amikor úgy érzi ő a leggonoszabb és legrosszabb a földön. Amikor félve néz rá mindenkire, és már azért is szégyelli magát. Mikor a szívét, mintha egy szöges dróttal fonták volna körbe, ami egészen súrolja a tüdejét is; nehezek a lélegzet vételek, súlyosak, fájnak. Azt akarja legyen bezárva, elszigetelve, váljon láthatatlanná, érezze a magányt, és a megbocsátást, vagy a feledést. Egyre csak azt mondogatja: ,,Nem, ez nem lehet! Ez csak egy rossz álom! Ébreeedj! KÉRLEK!". Ilyenkor csak lebeg, mint egy szellem, figyelmen kívül hagyva környezetét. Ugye nem csak én érezhetem ezt?
- Tori - súgták felém. - Gyere már be! Meg fogsz fagyni! Ugye nem tervezted, hogy hajléktalant fogsz játszani?
- De, igazából. - válaszoltam Timinek.
- Nem, igazából most be fogsz jönni, elmesélni mindent! - parancsolt rám szigorú, de játékos hangon. Hogy állhatnék ellent...?
Elmeséltem mindent Timinek. Megértő volt. Nem ítélt el, csak megértett. Csak hallgatott, és tudta, hogy mit éreztem, tudta, hogy gyerek vagyok még egy ilyen óriási szerelemhez, hogy nem tudtam irányítani, hogy fájt, hogy megbántam, és hogy ilyenkor óriási lépéseket teszek, valahová... azt hiszem a felnőtté válás felé. Amíg nem éltünk át szörnyű napokat, addig talán mind gyerekek maradunk. Aztán jön a java...
Beszéltünk, és beszéltünk. Végül szemünkre jött az álom és Timi utolsó mondatai ringattak álomba:
- Mindig lesznek hibái az embernek, óriásik/kisebbek, mindegyik ugyanúgy hiba lesz és mindegyiket ugyanúgy ki lehet majd küszöbölni. Némelyik kijavítása lehet sokáigtart majd, némelyiké meg csak úgy elillan, de mindegyik fájdalmas lesz, és megmarad a nyoma, majd elhalványul, és utána hidd el, Tori, hogy jönnek újból a szebbnél-szebb dolgok, mert, hát... a vihar után mindig kisüt a nap, és létrehoz egy gyönyörűűű szivárványt. Gondolj mindig a szivárványodra, lehet, hogy így könnyebb lesz átvészelned. Itt leszek - ezzel átölelt, én pedig visszaöleltem, és csak mondtam a hálát magamban, hogy ilyen jó barátnővel ajándékozott meg az isten. Szeretlek, Timi!
2014. május 16.
1 éve
- Mi történt? - Nem akarok válaszolni. Maradjunk csak így! Csak ketten, csendben, elbújva mások elől. Visszaöleltem. És így álltunk egy darabig. Majd kimondtam:
- Csókolózott Daisyvel.
Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. Szorosabban ölelt, és puszikat nyomott a hajamba - én pedig hagytam. Már nem érdekelt, hogy ez helyes-e vagy sem. Nem érdekelt Dave... sem Daisy. Nem érdekelt, hogy mi lesz ezután; a következmények, a veszekedések. Most csak Ádám érdekelt.
- Ádám! Itt vagy? Hahó! - kiabálgatta egy vékony hang, elterelve ezzel a figyelmemet. Ki lehet?! - Kicsiiim! - nyávogta, majd elhalt, és egy hangos sikoltás hasított át az erdő fáin. Ádám eleresztett, és elrohant a hang irányába, én meg utána. Mikor megállt, én is lelassítottam, és csak arra lettem figyelmes, hogy egy alacsony, vékony, festett vörös hajú lány ugrálgat a fűben, mutogatva egy... egy bot felé.
- Ádááám! Hol voltál?! Segíts már! Ne csak állj ott! - Festett vöröskénk hisztirohama elérte Ádámot; Ádám odament hozzá, gyorsan felkapta, mire a lány átkarolta a nyakát, és hozzábújt.
- Hanna, az csak egy bot volt - nevette Ádám.
- Mi? - Hanna - úgy látszik, így hívják váratlan vendégünket. Pff. -, értetlenül nézett Ádámra, várva a magyarázatot, miszerint a kígyónak hitt tárgy, hogy lehet egy bot.
- Nézd, meg se moccan! Az: csak egy bot. - Hanna kínosan elnevette magát, majd kiszállt Ádám karjaiból - amikkel nem mellesleg még engem ölelt egy perce...
- Nem hiszem el! Miért mindig én vagyok az a szerencsétlen?! - háborodott fel saját magán.
- Nem vagy szerencsétlen - mosolyogta Ádám, és egy gyors csókot adott Hanna ajkaira. - Csak szimplán béna - tette hozzá szarkasztikusan, mire a kis drágája belebokszolt a vállába. Megérdemelte, még akkor is, ha az a fájdalmas kifejezés az arcán csak máz volt... Fájt az a máz! Vajon igazi volt? Hannáé, vagy az enyém? Egyáltalán ki ez a lány?! Jobban végig mértem. Be kellett, hogy valljam magamnak: igazából nagyon aranyos kinézete volt. Ujjatlan pólója volt, amin a Rolling Stones logója volt. Rövid farmer sortban álldogált, amihez egy virágos szandált vett. Barna szemei a tekintetemet fürkészték - vagy talán azt, hogy ki is lehetek.
- Szia! Hanna vagyok.
.jpg)
- Hello! - éledtem fel. - Tori.
- Egyedül vagy itt? - fordult Ádám felé tettetett sértődéssel - Vagy csak hazudtál, drágám, mikor azt mondtad, hogy csak fiúk lesznek? - kérdezte durcásan, mire Ádám kínosan elnevette magát.
- Dehogyis. Tori egy régi barátom. Másokkal jött ide, és pont összeakadtunk. - Ja, hogy mi csak pont össze akadtunk és én csak egy régi barát vagyok... Oké. Egy nap alatt sikerült kétszer összetörni a szívemet. De persze ezt az arcomról nem lehetett leolvasni, mivel egy széles mosolyt erőltettem rá.
És ezzel művigyorral a képemen cammogtam vissza - a többiekhez -, az andalgó pár mögött. Éljen!
- Látom, megtaláltad Ádámot - mosolyogta Farkas.
Beni és Bence odament Hannához, majd mindketten nyomtak két puszit az arcára. Csodás, szóval a fiúk ... Kedves, aranyos, szép és népszerű. Lehetne ennél is jobb? Ja, igen: Ádám az övé. Várjunk! Akkor most én egy olyan pasival csókolóztam, akinek van barátnője? El kéne mondanom Hannának, nem? De mi lesz, ha Dave rájön, hogy csókolóztam Ádámmal? Egyáltalán miért is érdekel ez; neki ott van Daisy...
Megérdemeltem ezt vajon? Lehet... Végső soron mindkét fiút akartam... talán a mohóságom juttatott ide. Ó, üdv újra itt, régi Tori! Nem hiszem el, hogy Ádámnak sikerült elérnie, amit akart!
Kezdett beesteledni, a csillagok lassacskán beragyogták az egész eget. Hannával már mindenki megismerkedett, mindenki totál jó fejnek tartja őt - a lelkem legmélyén még én is. Cö! A fiúk elkezdték megrakni a tábortüzet, mialatt a lányok Hanna sztoriját hallgatták.
- ...aztán megbotlottam a cipőfűzőmben, és a kezemből kiejtett shake teljes tartalma Ádám ruháján landolt. Nagyon jó fej volt. Nem is dühöngött meg semmi, csak röhögött. Aztán azt mondta, hogy vesz nekem egy újabb shaket, ha már az egyiket elpazaroltam az ő pólójára. Már akkor oda voltam érte. Pár hét múlva járni kezdtünk. És most, hamarosan 1 évesek leszünk! - ujjongott, a többiek pedig mind odavoltak az ,,Ádám és Hanna lávsztoriért".
- Hamarosan mi is - bökte be Dave, miközben a fiúkkal ügyködött valamit a tűznél. Hú! 1 év. Sok minden történt ez alatt a majdnem 1 év alatt. Előtörtek bennem az érzések Dave iránt. Arra az 1 évre gondolva mindent átéltem - mindössze 1 másodperc alatt -, amin Davevel mentem keresztül. Voltak civakodásaink, hülyeségeink, amiken jókat röhöghettünk. Voltak meghitt pillanataink, közös perceink. Elsietett és szenvedélyes csókok. Ölelések, amelyekből sosem akartam kibújni. Együtt töltött éjszakák és nappalok. Távol töltött napok, hónapok, hetek. Voltak, és még most is vannak, de még meddig lesznek?
- Kész a moslék! Vájúhoooz! - kiabálta Lex.
Miután végeztünk a moslékkal - röff, röff -, csevegésbe elegyedtünk. Ki-ki a mellette ülővel. Davevel folytattunk egy bájcsevejt, arról, hogy mit is csináltunk ma; ő nem szólt a Daisyvel váltott csókról, én meg arról, hogy láttam. Mikor megvitattuk már a ma fénypontjait, néma csend nehezedett ránk. Láttam valamit Dave tekintetében. Mintha vívódott volna önmagával. Egyre több szomorúsággal telt meg mogyoróbarna szeme. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de éreztem.
- Mikor akartad elmondani? - És bekövetkezett. Eljátszhattam volna a hülyét. Tehettem volna úgy, mintha nem tudnám miről beszél... de Dave nem ezt érdemelte. Viszont egy lélegzetvételnyi idő alatt elkapott a düh, majd a lemondás, és csak ennyit kérdeztem reszketeg hangon:
- És te?
- Csókolózott Daisyvel.
Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. Szorosabban ölelt, és puszikat nyomott a hajamba - én pedig hagytam. Már nem érdekelt, hogy ez helyes-e vagy sem. Nem érdekelt Dave... sem Daisy. Nem érdekelt, hogy mi lesz ezután; a következmények, a veszekedések. Most csak Ádám érdekelt.
- Ádám! Itt vagy? Hahó! - kiabálgatta egy vékony hang, elterelve ezzel a figyelmemet. Ki lehet?! - Kicsiiim! - nyávogta, majd elhalt, és egy hangos sikoltás hasított át az erdő fáin. Ádám eleresztett, és elrohant a hang irányába, én meg utána. Mikor megállt, én is lelassítottam, és csak arra lettem figyelmes, hogy egy alacsony, vékony, festett vörös hajú lány ugrálgat a fűben, mutogatva egy... egy bot felé.
- Ádááám! Hol voltál?! Segíts már! Ne csak állj ott! - Festett vöröskénk hisztirohama elérte Ádámot; Ádám odament hozzá, gyorsan felkapta, mire a lány átkarolta a nyakát, és hozzábújt.
- Hanna, az csak egy bot volt - nevette Ádám.
- Mi? - Hanna - úgy látszik, így hívják váratlan vendégünket. Pff. -, értetlenül nézett Ádámra, várva a magyarázatot, miszerint a kígyónak hitt tárgy, hogy lehet egy bot.
- Nézd, meg se moccan! Az: csak egy bot. - Hanna kínosan elnevette magát, majd kiszállt Ádám karjaiból - amikkel nem mellesleg még engem ölelt egy perce...
- Nem hiszem el! Miért mindig én vagyok az a szerencsétlen?! - háborodott fel saját magán.
- Nem vagy szerencsétlen - mosolyogta Ádám, és egy gyors csókot adott Hanna ajkaira. - Csak szimplán béna - tette hozzá szarkasztikusan, mire a kis drágája belebokszolt a vállába. Megérdemelte, még akkor is, ha az a fájdalmas kifejezés az arcán csak máz volt... Fájt az a máz! Vajon igazi volt? Hannáé, vagy az enyém? Egyáltalán ki ez a lány?! Jobban végig mértem. Be kellett, hogy valljam magamnak: igazából nagyon aranyos kinézete volt. Ujjatlan pólója volt, amin a Rolling Stones logója volt. Rövid farmer sortban álldogált, amihez egy virágos szandált vett. Barna szemei a tekintetemet fürkészték - vagy talán azt, hogy ki is lehetek.
- Szia! Hanna vagyok.
- Hello! - éledtem fel. - Tori.
- Egyedül vagy itt? - fordult Ádám felé tettetett sértődéssel - Vagy csak hazudtál, drágám, mikor azt mondtad, hogy csak fiúk lesznek? - kérdezte durcásan, mire Ádám kínosan elnevette magát.
- Dehogyis. Tori egy régi barátom. Másokkal jött ide, és pont összeakadtunk. - Ja, hogy mi csak pont össze akadtunk és én csak egy régi barát vagyok... Oké. Egy nap alatt sikerült kétszer összetörni a szívemet. De persze ezt az arcomról nem lehetett leolvasni, mivel egy széles mosolyt erőltettem rá.
És ezzel művigyorral a képemen cammogtam vissza - a többiekhez -, az andalgó pár mögött. Éljen!
- Látom, megtaláltad Ádámot - mosolyogta Farkas.
Beni és Bence odament Hannához, majd mindketten nyomtak két puszit az arcára. Csodás, szóval a fiúk ... Kedves, aranyos, szép és népszerű. Lehetne ennél is jobb? Ja, igen: Ádám az övé. Várjunk! Akkor most én egy olyan pasival csókolóztam, akinek van barátnője? El kéne mondanom Hannának, nem? De mi lesz, ha Dave rájön, hogy csókolóztam Ádámmal? Egyáltalán miért is érdekel ez; neki ott van Daisy...
Megérdemeltem ezt vajon? Lehet... Végső soron mindkét fiút akartam... talán a mohóságom juttatott ide. Ó, üdv újra itt, régi Tori! Nem hiszem el, hogy Ádámnak sikerült elérnie, amit akart!
Kezdett beesteledni, a csillagok lassacskán beragyogták az egész eget. Hannával már mindenki megismerkedett, mindenki totál jó fejnek tartja őt - a lelkem legmélyén még én is. Cö! A fiúk elkezdték megrakni a tábortüzet, mialatt a lányok Hanna sztoriját hallgatták.
- ...aztán megbotlottam a cipőfűzőmben, és a kezemből kiejtett shake teljes tartalma Ádám ruháján landolt. Nagyon jó fej volt. Nem is dühöngött meg semmi, csak röhögött. Aztán azt mondta, hogy vesz nekem egy újabb shaket, ha már az egyiket elpazaroltam az ő pólójára. Már akkor oda voltam érte. Pár hét múlva járni kezdtünk. És most, hamarosan 1 évesek leszünk! - ujjongott, a többiek pedig mind odavoltak az ,,Ádám és Hanna lávsztoriért".
- Hamarosan mi is - bökte be Dave, miközben a fiúkkal ügyködött valamit a tűznél. Hú! 1 év. Sok minden történt ez alatt a majdnem 1 év alatt. Előtörtek bennem az érzések Dave iránt. Arra az 1 évre gondolva mindent átéltem - mindössze 1 másodperc alatt -, amin Davevel mentem keresztül. Voltak civakodásaink, hülyeségeink, amiken jókat röhöghettünk. Voltak meghitt pillanataink, közös perceink. Elsietett és szenvedélyes csókok. Ölelések, amelyekből sosem akartam kibújni. Együtt töltött éjszakák és nappalok. Távol töltött napok, hónapok, hetek. Voltak, és még most is vannak, de még meddig lesznek?
- Kész a moslék! Vájúhoooz! - kiabálta Lex.
Miután végeztünk a moslékkal - röff, röff -, csevegésbe elegyedtünk. Ki-ki a mellette ülővel. Davevel folytattunk egy bájcsevejt, arról, hogy mit is csináltunk ma; ő nem szólt a Daisyvel váltott csókról, én meg arról, hogy láttam. Mikor megvitattuk már a ma fénypontjait, néma csend nehezedett ránk. Láttam valamit Dave tekintetében. Mintha vívódott volna önmagával. Egyre több szomorúsággal telt meg mogyoróbarna szeme. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de éreztem.
- Mikor akartad elmondani? - És bekövetkezett. Eljátszhattam volna a hülyét. Tehettem volna úgy, mintha nem tudnám miről beszél... de Dave nem ezt érdemelte. Viszont egy lélegzetvételnyi idő alatt elkapott a düh, majd a lemondás, és csak ennyit kérdeztem reszketeg hangon:
- És te?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)