Sárcsata

Június 20, szerda

5 évvel ezelőtt - valamikor nyáron...

- Most... Én Viktória, alias Tori, megígérem, hogy sose leszek olyan, mint Olga néni. Örökre átfogom hágni a hülye szabályokat, amik csak azért vannak, hogy irányítani tudjanak minket a tanárok. Sose fogok felnőni. Legalábbis úgy nem. - Beleköpök a tenyerembe.

- Vágom, és én is megfogadom. - Ádám is köp egyet a tenyerébe, majd megrázza vele az enyémet.

Mindig is ezt csináltuk, ha valamire igazán komoly és erős bélyeget akartunk nyomni. Én erre most azt akartam... Akartam...
- ... Tori! Most mi van, lefagyott a gép? - hoz vissza Ádám a nosztalgiázásból.
- Mi? - Őszintén nem tudom, hogy miről beszélt az elmúlt percekben.
- Semmi - válaszolja.
- Jó, szerintem is hanyagolnunk kéne. - Odamegyek a patakhoz, és megmosom az arcomat. Csak arra koncentrálok, ahogyan a víz lágyan simogatja - az időközben felhevült - bőrömet, mikor hirtelen egy hátulróljött lökés beletaszít a vízbe. Fenékkel landolok a nagyobbacska patakban. Teljesen átázik a nadrágom és a pólóm.
- Te normális vagy?! - ripakodom Ádámra. Ennek most komolyan elment az esze?
- Most mi lesz? Csak ott fogsz ülni, és bámulni? - És még visszapofázik nekem?! Gyorsan megmarkolok egy jó adagot, az alattam levő csúszós lápból, és nekidobom. Bumm! Találat! Egyenesen az arcába! Csak nevetek, és mutogatok rá, mire odafut hozzám, és egy jól irányzott mozdulattal, a hajamba keni az újonnan szerzett sarát. Ezt nem hiszem el! Nem elég, hogy itt nincs sampon, de még zuhanyzó sem, és egy hétig így kell itt meg lennünk, de azért a hajamba túrja azt a gusztustalanságot! Mérgemben fellököm, és teljesen elázik. Visszalök. Na, most már mindenhol csuromvizes vagyok - csak ha eddig nem lettem volna.
- Ti mit csináltok?
Az nincs rendben, hogy mindig egymás kell gabalyodnunk, az nincs. Még az is kell hozzá, hogy valaki mindig rajtakapjon, és végig nézze mit művelünk... De mondjuk ebben most tényleg nem volt semmi, de semmi rossz! Viszont akkor nem úgy nézne ránk Daisy, ahogyan most, nemde?
- Minek látszik? Bunyóztunk a sárban - ejti meg ezt a mondatot úgy, mintha nem lenne elég egyértelmű a szitu.
- Oké... de ha lehet siessetek vele, mert mindjárt kész az ebéd! - ezzel hátat fordít, és nagy léptekben visszasiet. Gyorsan utána szaladok.
- Várj, Daisy! - kiáltok utána.
- Miért? Csak nem magyarázkodni szeretnél? - kérdi ingerülten.
- De... Vagyis nem... Szerinted lenne okom rá?
- Bőven!
- De miért? Nem csináltunk semmit!
- Persze, csak úgy néztetek egymásra, mintha... Ahh, te is tudod - próbálja magába fojtani a szót, de folytatja - Mint, ahogy Davevel régen.
- Tessék?!
- Ne már, azért neked is feltűnt, hogy már nem vagytok olyanok Davevel, mint ,,egykor". - igyekszik kifejteni, hogy mire gondol - Kicsit úgy jön ez le nekem - így látszatból legalábbis -, hogy ti... Mármint... Akár egy rutin. - Kérdőn nézek rá, de legbelül, azért kezdem kapizsgálni, hogy mire gondol... - Figyu: ölelkeztek; csókolóztok; fogjátok egymás kezét; édesded bájcsevejeket folytattok, hogy így, meg úgy szeretlek... Ennek mi értelme? Olyannak kéne lennetek... Hát, mint amilyenek az előbb voltatok Ádámmal. Elrontjátok az összképemet arról, hogy milyen az igaz szerelem, mert hogy a tietek az, nem? - Nem tudom, őszintén nem, de a válasz, ami kimegy a számon, az mégis így hangzik:
- Igen... Ez, az... Úgy érzem ilyen az igazi.
- Akkor miért hanyagoljátok így egymást?
- Miről beszélsz? Nem is hanyagoljuk egymást.
- Dehogynem! Azt se veszed észre, hogy Bella és Dave, mostanában egymáshoz vannak nőve - jelenti ki keményen Daisy, majd hallat egy kínos nyögést.
- Micsoda?!
- Semmi, semmi, csak... Semmi! - ismétli meg harmadjára (?) is Daisy - Egyszerűen csak mérgemben mondtam ezt, oké? Biztos azért, mert... Mostanában... Úgy érzem Bella le akar koptatni! - mondja félig magabiztosan, félig megkérdőjelezve (?) önmagát Daisy. Most nem tudom mit higgyek. Avval viszont tisztában vagyok, hogy kettőnk közül, akinek ki jár a bizalom: az Dave, nem én, tehát inkább veszni hagyom ezt a beszélgetést, és csak annyit mondok Daisynek:
- Bízom Daveben, tedd te is ezt Bellával, bízz benne! - Daisy egy félmosollyal az arcán bólogat.
- Akkor én visszamegyek, jó? - Elindul a sátrak irányába.
- Ja, persze. - Én pedig a patakot veszem célpontul, kiöblíteni a hajamból a trutyit.
Nagy szerencsémre - és meglepődésemre -, Ádámot már nem találom sehol, de inkább nem izgatom ezen fel magamat. Leguggolok a patak partjához, és megmártóztatom az összetapadt barna tincseket. Egy kéz tapad a hátamhoz, és dönt egyet rajtam. Megint el kell játszani, ez komoly?! - gondolom magamban, és drámaian lepereg a szemem előtt, hogy egy gigantikusat placcsanok, majd hagyom, hogy ez a nem túl erős sodrású patak lassan elhajtson; messze a gondjaimtól, amit egy személyben, Ádámban lelhetünk meg... De váratlanul, ugyanazok a kezek, amik az előbb bele akartak taszítani a folyóba, most visszahúznak, és felkapnak. Ádám az ölébe húz, és ad egy gyors csókot az ajkamra. A testem beleremeg, és a gondjaim habos felhőkké alakulnak.
- Már azt hitted? Kétszer nem szívatlak meg ugyanazzal - és ezzel a kijelentésével együtt, kap egy jókora pofont az arcára, mert nem akarom, hogy az érzéseim habos felhőkké alakuljanak, nem erre vágyom! Kiugrok a karjaiból, és visszamegyek hajat mosni. Utánam jön.
- Ezt meg miért kaptam?
- Mert azt mondtad, hogy kétszer egymás után nem csinálod meg velem ugyanazt, és ha feltűnt, már másodjára csókolsz meg, az akaratom ellenére! - vágom hozzá dühösen.
- Lazulj már el egy kicsit! - hajol le hozzám.
- Lazuljak el? Hogy lazuljak el, amikor hamarosan az egész társaság abban a tudatban lesz, hogy csalom Davet a háta mögött? Az előbb tudod ki látott meg veled? Az egyik legpletykásabb lány! Tuti bogarat fog ültetni Dave fejébe...
- Ó, szóval szerinted ez vagyok én. - Vajon kinek sikerült meghallania, hogy épp a legpletykásabb lány ranggal díjaztam?
- Nem, Daisy! Nem úgy gondoltam, csak mérges voltam! - Most már úgy is mindegy mit mondok, mert már itt is hagyott.
- Ezt. Nem. Hiszem. El. - tagolom idegesen a szavakat. - Látod, ezt nem akartam! Olyan lenni, mint régen!
- Milyen? Őszinte? - Ez Ádám, megpróbálja a rossz dolgokat úgy feltüntetni, mintha jók lennének - és fordítva... Hirtelen úgy megfájdult a fejem. Szédülök. Lehet, hogy a reggeli rosszullét nem csak a bűntudat szele volt? Émelygek. Azt hiszem... mindjárt...
- Ádám... - szólalok meg... egyidőben kidobva a taccsot is, lehányva Ádám cipőjét. Jesszus, ha ez a nap már nem lehetett volna rosszabb... Felegyenesedem, könnyek szöknek a szemembe. Odajön hozzám Ádám, és... Még nem adtam ki mindent magamból; jön a következő okádásveszély. És láss csodát, kint is van a teljes tegnapi menü... Gusztusos. Eközben meg a mögöttem levő ,,drága", ezerrel próbálja visszafojtani a nevetését.
- Nyugodtan, röhögj csak ki! Most már úgy se szerepelhetnék le ennél rosszabbul a mai nap! - Ránézek Ádám fehérből ismeretlen színűvé lett cipőjére, és én is elkezdek nevetni. Majd a nevetés egy idő után zokogásba torkollik.
- Hé, Tori? Most meg miért sírsz?
- A hányás, a cipő... Én... Soroljam még?
- Ne már, nem gond! Most úgyis olyan eredeti színe lett a cipőmnek, és örülök, hogy te vagy életemben az első, aki lehányt. - Ezen egy kicsit elmosolyodom, de eszembe jut Daisy, és újra elkezdenek potyogni a könnyeim.
- De mi lesz Daisyvel? Biztos nem fog egy hamar megbocsátani, miután így lealacsonyítottam; hogy ő csak egy pletykás.
- Szerintem hamar kibékültök, csak mondd meg neki az igazat, amit gondolsz! Száz, hogy megfog érteni! Tuti te is néztél már el neki dolgokat...?
- Nem hinném... Nem emlékszem ilyen esetre.
- Tök mindegy, akkor sem haragudhat rád nagyon, csak egy ilyen miatt! - Ádám szavai megnyugtatnak. Furcsa, de hiszek bennük. Megvigasztalódom, gyorsan rendbe szedem magam - lelkileg -, s elsétálunk az átkozott pataktól, hisz' vár az a hírhedt ,,paprikás krumpli", ami miatt Daisynek kétszer is csalódást tudtam okozni... Az élet egyszerű (?) !!! Egyáltalán ki találta ki ezt a hülyeséget?!

Off-bejegyzés, vagy valami olyasmi...

Uhh, hellosztok!

Még nem csináltam ilyen bejegyzést, mármint egy olyan csak-úgy-féleséget - bár már osztottam meg díjakat, amiket kaptam, de ez most más lesz.

A lényeg a lényeg: mivel én úgyis olyan szerencsés vagyok, ezért véghez tudtam vinni azt, hogy kitöröljem a blogról az összes képet... (És nem, nem lehet már visszahozni őket az élők soraiba, mert miután kitöröltem őket, még rányomtam a végleges törlésre is... Jól van, na! Nem tudtam, hogy ha a Google fiókomból kitörlöm, akkor letiltja a blogról is a képeket! ☹ )

Gondolom ezt nem vettétek észre, mivel kb. egy fél napig tartott... Egy óra múlva sikerült minden képre rátalálnom, és visszaállítanom az ,,egyensúlyt". Ugye? I am fucking awesome! - vagy valami olyasmi... So, miközben we♥it-en beütöttem a kulcsszavakat, újra rákerestem a képekre, sajnos nem mindenhol sikerült ugyanazt beraknom, de a legtöbb fejezetnél igen, viszon nagy sajnálatotokra - és az enyémre -,a legtöbb díjas bejegyzésnél már nincs ott az illusztráció, mert azoknál a posztoknál nem volt kedvem újra előkeresni... Na, mindegy, majd együtt átvészeljük ezt - vagy sem :'(.

Lényegében a lényegben a lényegnek a lényege: nézegettem a képeket, lementegettem, és nem is tudom, felidézte bennem az egész Toris története, ezért most ide beillesztem nektek időrendi sorrendben a képeket - legrégebbi legfelül; legújabb legalul (csak a történéseket foglaljűk magukba tömören) -, hátha bennetek is elő fog idézni nem tudom... Valamiféle meghatódást (?). Remélem találóak a képek, és fel fogjátok ismerni, hogy melyik kép, melyik esemény ábrázolása akar lenni ◕‿◕

... azért teszek alájuk idézéseket, hogy egyértelműbb legyen...

...

...

...

Na jó, most néztem rá az órámra és a nagy beszámolóm közepette-amit az új házról meg a családomról készítettem-meg is feledkeztem, hogy holnap lesz az első iskola napom és nem pont tizenegy órakor kéne lefeküdnöm, bár most már úgyis mindegy- OMG, remélem, hogy holnap nem lesz fel dagadva a szemem.

Mikor leértem a földszintre a húgaim már az új iskolájukban voltak-Apu vitte el őket autóval, ezért nekem egyedül kellett mennem, gyalog. Az útvonalat tudtam mivel amikor ideköltöztünk bejártam az egész környéket.

Megindultam feléjük, amikor valaki belépett az ajtón. Egy pillanatra mindenki felnézett és végig mérte a belépő alakot. A befelé jövő fiú egy...egy...egy nem is tudom mi volt. Ha tippelnem kéne én egy félistenre tippelnék *.*! Amint megláttam valami végig borzongott rajtam vagy bennem vagy nem is tudom, hogy hol. Valami melegség, valami ismeretlen érzés, valami jó és boldog. A gyomrom összeszorult és egy percre a lélegzetem is elállt. Az ismeretlen köszönt egy szimpla ,,hello"-val és ledobta magát a... A mellettem lévő padba *.*. El sem hiszem.

Dave: Miről beszélsz?
Tori (én): hát csak a barátnődről, nem vok hülye azt még én is ki tudtam következtetni hogy a profil képeden az a lány nem csak szimplán a barátod, vagy te minden barátodat így ölelgeted?

Dave: öhm... nem általában csak az unokahúgomat szoktam így ölelgetni...

Ezt nem értem, miről beszél?

Tori: Tessék?

Dave: a profilképemen az unokahúgom van, Csenge :DD

Úristen, most csak úgy ég az arcom!

Tori: Ja, bocsi csak azt hittem...

Most mondjam neki, hogy azt hittem, hogy egy igazi bunkó, aki egyszerre több lányt szédít?

-Most, hogy itt vagyunk Bellánál, és nem a suliban, kicsit beszélgethetnénk, a fiúkról. Szerintetek, ki a leghelyesebb az osztályban?
- Dave -felelte, mindenki egyhangúan,- kivéve Timit, de szerintem csak én vettem észre. Mindegy nem érdekes... Gondoltam ekkor még..

Huhh, de lesokkolt amikor kiderült, hogy ez.... ez a csokor rózsa NEKEM lesz. Áááááá :)))). És amikor kiderült, hogy Davetől kapom, az még jobban lesokkolt-persze jó értelemben. Áááááááááá. Ez életem egyik legjobb napja.

Dave egy kicsivel előbb érkezett, mint én. Ami, azért érdekes mivel én tizenöt perccel előbb értem a pályára :).

Bár még csak egy hete ismerlek, meg minden mégis...- Ekkor elhallgatott-abbahagyta a hadarást-és elkomorodott amikor észrevette, hogy milyen döbbent fejet vágok, gondolom azt hitte, hogy mindjárt elhúzok vagy nem tudom, ezért nem is tudom, hogy volt hozzá merszem, de... Közelebb léptem hozzá, és... és.... Áááááá megcsókoltam. Komolyan! És viszonozta! Megfogta a derekamat és még közelebb húzott magához-már ha ez lehetséges volt...

Ezután röhögcséltünk meg hülyültünk és észre sem vettük, hogy már felkelt a nap. Persze úgy néztünk ki, mint a zombik vagyis én még mindig úgy nézek ki...

Barna haja volt szőke, rózsaszín és még ezer más színű melírral díszítve. A napfényben megcsillant a szemöldök és az orrpiercingje és az öltözete is nagyon menőn nézett ki-egy szaggatott rövid farmernadrág és egy has fölé érő neon színű póló volt rajta. Szóval kiszállt és amikor meglátta Davet egyből a nyakába ugrott-arrrgh!!! Szorosan átölelte és elkezdte összevissza puszilgatni... 

Ekkor...Ekkor valami eltört bennem... Szét esett apró darabjaira...

Leült az ágyam szélére és meg cirógatta a hajamat. Annyira jól esett-még úgyis, hogy tudom, hogy csal a hátam mögött :(.

-Szeretlek.-suttogta.

Ekkor elállt a lélegzetem. Ezt még sose mondta nekem. És mégis most miért mondta ezt. Lehet, hogy tényleg így gondolja hiszen ő nem tud róla, hogy én hallottam. Lehet, hogy azt a másik lányt nem is szereti?! Lehet, hogy... Á hagyjuk is.

-Timi?!-futottam oda hozzá.

-Ööö szia! Te vagy az Tori?-motyogta-Mi van? Miért bámulsz?! Ja e miatt?-lengette meg előttem az üvegét-Mi van most már innom sem szabad?! Nekem semmit sem szabad csak azt, hogy minden nap eljátsszam, hogy velem minden oké meg, hogy sosincs semmi gondom és tökéletes az életem?! Persze ez a szerep is nekem jutott! Ilyen vagyok igazából. Látod?! Éjszakánként lejövök piálni, hogy felejtsek.Nem vagyok olyan...-és lehúzta az üvegből azt, ami még megmaradt benne.

-Timii-mosolyogja és megöleli nővérét. Timinek könnybe lábad a szeme.

Pénteken vonattal elindultam Szombathelyre. Az egész utamon csak feszengtem és azon görcsöltem, hogy Dave vajon még tényleg mindig szeret-e vagy Dominik csak kamuzott...

Most először mondtam egy fiúnak, hogy szeretem. Mondjuk ez a fiú sokkal különlegesebb, mint a többi az tuti.

És ilyen boldogan telt az egész szünetem. Minden éjszaka egymáshoz simulva aludtunk, mindennap órákat hülyültünk, beszélgettünk, deszkáztunk és persze... Hát csináltuk, amit a szerelmesek szoktak.

Ebből a szemszögből még nem is csodálhattam meg a Budai hegyeket. Leültem. A lábamat lágy szellő ringatta. Jó érzés volt. Ez egy olyan pillanat volt, amit örökre meg fogok őrizni az emlékeimben. Néztem, ahogy a nap a hegyek mögé rejtőzik majd teljesen eltűnik. Tényleg! Ez volt az első naplementém! Hogy hagyhattam ki eddig ezt a látványt? Nem tudom, de nem is fontos, csak élveztem az utolsó napomat, amit még ebben a házban tölthettem a családommal. Jajj, bár ne jönne el a holnap!

Hajnalban arra keltem, hogy a nyakamat csókolgatja valaki, és karjával ölel. Igen ez a valaki Dave volt.

-Miért csinálod ezt velem?-kérdeztem suttogva és kissé berekedt hangon.

-Így lesz neked a legjobb.

-Nem! Így töröd darabokra a szívem! Ne tedd kérlek, ne tedd ezt velem.

-Tudom, hogy ez lesz számodra a legjobb-ismételte. És morgott még hozzá valamit. Szerelmem? Jól hallottam? Á, biztos csak képzeltem, mert én ezt akartam hallani.

-Ne hagyj itt, ne hagyj magamra!

-Nem én akartam így, sajnálom Tori. Sajnálom, hogy nem lehetek majd mindennap veled, sajnálom, hogy nem ébredhetek mindennap veled. Sajnálom, hogy nem hallhatom mindennap a nevetésed, a hangodat. Sajnálom, hogy nem kócolhatom majd mindennap össze a gyönyörű hajadat, nem láthatom mindennap a mosolyodat. Te vagy a... Tök mindegy. Így lesz a legjobb, ennyi.-ez az visszatért megint a tegnapi Dave, pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem csak megjátssza magát- Csak maradjunk így, hadd zárjalak a karjaimba utoljára.

Az, akit régen ismertek már nem létezik én már nem az vagyok, aki voltam. Régen minden napom happy volt. Ma pedig minden este csak sírok és azon filózom, hogy fogom átvészelni a sulit... Dave nélkül. De ennek itt most vége szakad. Nem fog érdekelni többet Dave véleménye. Nem és nem! Mostantól egy könnycseppet sem fogok elhullajtani érte, nem érdemli meg. 

Na jó holnaptól nem fogok...

Most már komolyan mindenből elegem van! Szerintem visszaköltözöm Pécsre. Mert ezt már nem bírom tovább idegileg!!! Úgy látszik minden szálat el kell vágnom, ami Davenél köt ki. El kell hagynom a gimit, ahol összejöttünk. A barátaimat, a mi barátainkat. A koleszt. A szobámat, amibe ahányszor belépek annyiszor látok az ágyamon két szerelmest egymásba gabalyodva...

 A dühömet, a fájdalmamat, a szomorúságomat, a csalódottságomat, az elhagyatottságomat. Úgy leittam magamat, mint még soha... És meg is lett az eredmény. Alkoholmérgezést kaptam. Abban a pillanatban, amikor összeestem és már csak foltokat láttam a világból mi történt?! Igen a "barátaim" nem, hogy segítettek volna, hanem ott hagytak. Nem érdekelte őket, hogy mi lesz velem. Nem. Komolyan, borzasztó érzés volt. Magamra hagytak és ezt soha nem fogom nekik elfelejteni. Őszintén, hogy lehettek ennyire embertelenek? Amikor elsötétült előttem a világ már csak hangfoszlányokat hallottam. De egyiket sem tudtam kivenni tisztán. A hangokat felismertem még valahogy, de megérteni, összerakni nem tudtam őket. Timi, igen Timi hangja volt az egyik a másik meg... A másik meg Dominiké és az uncsitesóké? Van még valaki. Ki az? Kincső meg még valami fiú... Meg még talán Alexet is hallom? Lehet nem tudom. Fáj mindenem. Úgy érzem mintha mindjárt ketté szakadnék. Bárcsak megszabadulnék ettől a fájdalomtól és ekkor teljesen eltávolodtam a külvilágtól. Elkezdődik egy gyönyörű álom. Süt a nap, a csupasz talpamat lágy fűszálak csiklandozzák. Gyönyörű fák fognak közre.

Hazakísért majd egyből az ágyamba huppantam. A meleg puha takaró alá bújtam, ahol nem bánthat senki-ugye nem :(?

És elkezdtem álmodni. Nem szoktak rémálmaim lenni, de ma volt egy szörnyű álmom. Valami olyasmi volt, mint a mai napom csak még több megalázással. Nem hiszem el! Az álomvilágom volt az egyetlen hely, ahol megbújhattam. Kicsit lazíthattam és fantáziálhattam klassz dolgokról. Szinte mindig csak szépeket álmodok, de Ramónának még ezt is sikerült tönkre tennie... Ráadásul mindössze pár óra alatt. Ügyes. Büszke lehet magára. Most már lerombolta az utolsó helyet is, amit szerettem.

-Jajj, úgy látszik mindenki hamarabb távozik, mint én. Gondoltam, hogy te is el fogsz menni, de azért nem, hogy ennyire korán. Szia Tori! Nagyon jó volt veled. Nagyon megszerettelek. Remélem, hogy majd egyszer a földön is megismerhetlek, és majd lehetünk ott is barátnők. Viszlát!-ezzel megölel. Én csak furcsán nézek rá. Aztán azt veszem észre, hogy Noémi egyre magasabb és magasabb kezd lenni. Ekkor rájövök, hogy nem ő kezd hiper gyorsan nőni, hanem én kezdek süllyedni. Mikor már a nyakamnál van a felhő és a "testem" alatta, hirtelen lehúz valami és villámsebességgel elkezdek zuhanni lefelé. Még arra sincs időm, hogy sikítsak vagy kapálódzak...

Egyszer csak elkezdek érezni.

Ez a kis könyvecske tartalmaz mindent. Az elején egy barátok és élmények nélküli lány írta ennek a füzetnek a lapjait, most meg már egy olyan kamasz, akire rátalált az igaz szerelem, benne volt egy mentőakcióban, melyben megmentette egy hippi lány húgát, volt már emo, és szenvedett már alkoholmérgezésben is, piercingeket lövetett, elütötte egy kamion, megjárta már a földöntúli világot és összebarátkozott egy szellemmel. Úgy látszik bevált a kívánságom. Ez a gimi megadott nekem mindent. 

Remélem tetszett, drága 1.-résztől-mindent-elolvasó-követőim!! Lent pipálhattok, kommentelhettek, vagy akár bal oldalt fel is iratkozhattok - ez a kedvenc választási lehetőségem - a blogra <3 ;*

Gyereknek maradni

*Nagyon-nagyon-nagyon... NAGYON köszönöm, annak 61 embernek, aki feliratkozott a blogomra, hogy követi Tori életét! Sok-sok puszi nektek ;* Tudom, hogy valakiknek több száz, vagy több ezer feliratkozója van, és e számok mellett az én 61-em eltörpülni látszik, de nem, mert nekem ez sokat számít/ér/jelent! Nekem ez egy óriási élmény, hogy tudatában lehetek, hogy 61 rendszeres olvasóm van! Még egyszer köszönöm nektek ezt! Remélem, hogy tetszeni fog a legújabb rész :)*

Június 19, kedd

- Kész vagyok!

- Remek! - szól fel, majd odajön hozzám. - Itt még maradt egy kicsi - törli le a kezével a homlokomat... Majd végig simít az arcomon, és megigazít egy kósza hajtincset, ami az arcomhoz tapadt a mosakodás alatt.

- Nem csak régiek - hajol közelebb hozzám váratlanul, majd olyan hirtelen tapasztja a száját az enyémre, hogy nem tudok ellenállni.

- Mi a f*** csináltok?! - zúzza apró darabokra a törékeny csendet egy meglepett hang, mire ellököm magamtól Ádámot.

- Te csalod Davet?! - támad meg kérdésével az erőteljes hang, ami... Dominikban lel magára.

- Nem! Nem én csókoltam meg! Ő csókolt meg engem! - nézek Ádámra várón, hogy alátámassza az állításomat, de ő csak pimaszul mosolyog rám, majd kacsint egyet...

- Ne akarj beetetni! - vágja nekem lazán ezt a mondatot Dominik, de közben az állán látszik, ahogy megremegnek az izmok.

- Dominik, nem hazudok!

- Ja...

- Ádám, mondj már valamit! - kiabálok rá, mire ő csak a nyakához emeli a kezeit, és azt feleli:

- Még mindig isteni a csókod!

- Mi van? - zavarodik össze (most már) teljesen Dominik.

- Ha figyelnél rám, el tudnám magyarázni... ezt! - Odamegyek hozzá. - Szóval - folytatom -, nem én csókoltam meg Ádámot, hanem ő engem. Érted? Még csak nem is mutatkozott ki rajtam semmi jele annak, hogy én akarnám azt a csókot, amit az imént láttál.

- Jó, ez megvan. De mi van azzal, hogy ,,még mindig isteni a csókod" ? - ejti ki Dominik, az utolsó szavait, gunyorosan utánozva Ádámot.

- Semmi... Vagyis... Csak, az, hogy régen jártunk.

- Ja, hogy csak ennyi? - hallom Dominik iróniával átitatott hangját...

- Ahh, de annak már rég vége! Az már a múlté! Nem is gondoltam azóta vissza erre!

- Oké, ez kezd unalmas lenni, én inkább visszamegyek - löki be ezt a mondatát Ádám, mielőtt... odajön hozzám, és megpaskolja a fenekemet.

- Egy ki*a**** se**** vagy! - káromkodja el magát Dominik, és behúz egyet... Vagyis behúzott volna egyet Ádámnak, ha az nem hajol el, és találja gyomorszájon Dominikot, aki meglepetésében kicsit ereszt a tartásából, de észbe kap, és ököllel belevág Ádám képébe, aki visszaüt.

Pár perc elteltével a földön fetrengenek. Én próbálom leállítani Ádámot... Timi - akit időközben erősítésnek kellett idehívnom -, pedig Dominikot... Végül a verekedésüknek... Dave vet véget.

- Mi bajotok van? Egyáltalán, hogy kerültetek ide?

Dominik válaszra nyitja a száját, de előtte vet egy gyors pillantást rám; könyörgő tekintetemet meglátva... inkább hallgat. 

Mindenki néma csendben figyeli a másikat.

- Miről maradtam le? - teszi fel újabb kérdését Dave.

- Rám ne nézz! Én ugyanannyit tudok erről, mint te: semmit - emeli fel a kezeit Timi, és visszaindul a sátrainkhoz.

- Megyek veled, Baby! Várj meg! - Dominik Timi után ered. Már csak mi maradtunk. Na, szép...

- Haver, min balhéztatok össze?

- Már nem is tudom - rántja meg a vállát Ádám. Ő is lelép.

- Hát... Ez fura volt.

- Az - jelentem ki, majd átkarolom Dave nyakát. Közelebb húzom magamhoz. Érezni szeretném (Őt - nem Ádámot!) Csókokat hagyok a nyakán. A vállán, az arcán. Igen, nekem ő kell! Megcsókolom, mire még jobban öleljük egymást. Végig simít a hátamon, fölkap. A csók kezd egyre szenvedélyesebb, és intenzívebb lenni. Könnyed volt, és most feltámadt, akár a szél egy szeptemberi napon.

Beletúrok sűrű, kócos hajába. Egyre inkább csak érezni szeretném őt, és érezni... Mikor Ádám megcsókolt, mintha egy óriási gátat épített volna fel közém és Dave közé... De miért érzem így? Egy másodperc, vagy még annyi sem, és mintha én lennék a bűnös, mikor ő csókolt meg engem. Ő engem! Vagy... Biztos így volt? Bűnös vagyok, mert az alatt a szekundum alatt, mintha lángra lobbantam volna? Mikor hozzáértek ajkai az enyémekhez, mintha egy forró szikra átsuhant volna az egész testemen beleremegtetve azt? Ezt éreztem? Davenél ezt érzem most? Ha igen, akkor miért merengek el a csókunk közepette? Érezd, Tori! Neked Ő, az igazi!

Egyre jobban kapaszkodom Davebe - Davebe, vagy az érzésbe, amit nem találok... 

Magához emel, majd a mögöttünk lévő fának támaszt... Mint Ádám régen... Miért gondolok rá?! Egyáltalán miért van azóta az apró "puszi" óta a fejemben?! Hagyjuk... Mert meglepett, nem számítottam rá, csak azért járhat rajta az agyam! Vagy... Nem érdekel, én akkor is Davet akarom! Tudom, hogy őt akarom! Ez biztos! A csókja lágy, melengető, kellemes borzongást keltő, gyengéd, mégis szenvedélyes... Nekem ez a csók kell, nem az a... "másik".

Június 20, szerda

- Gyerekek! Kelés van! - Kincső odajön hozzám és megráz.

- Minek kell ilyen korán kelni? - kérdezem félálmomban.

- Ha neked  a délután két óra korán... - szól vissza Kincső.

Rászánom magam, és kikelek az ágyból. Rajtam kívül már mindenki fent volt. Épp paprikás krumplit főznek a bográcsnál...

- Ezt biztos így kell készíteni? - tudakolom meg.

- Elméletileg... - válaszolja Dave. Au! Mintha dió méretűre zsugorodott volna a gyomrom, a hideg pedig végig futkosott rajtam. Bűntudat? Nem, az nem lehet. Nem csináltam semmi rosszat! Legalábbis... azt hiszem semmi olyat, amit rossznak mondhatnánk.

- Kicsit sápadt vagy, Tori? Rosszul érzed magad? - kérdezi Daisy.

- Nem... Nem... Vagyis egy kicsit. Elmegyek a patakhoz, megmosom az arcomat, attól bizti felfrissülök majd - mosolygok félszegen, és elindulok oda, ahol a probléma kezdetét vette.

Mikor odaérek, Ádámot pillantom meg, miközben megmossa a kezeit a patakban. Szinte már meg sem lepődöm... Miért van az, hogy mindig egymásba akadunk?! Csak Ő és Én... Pont Ő és Én. Miért ne lehetne, hogy mással kelljen kettesben lennem... Mondjuk Timivel, vagy Kincsővel, vagy az uncsitesókkal, vagy... vagy bárkivel az ég egy adta világon, csak ne éppen vele.

- Tori, látom nem bírod ki nélkülem. - Fel áll a patak mellől.

- Rosszul látod! A patakhoz jöttem, nem hozzád!

- Pedig én százszor izgalmasabb vagyok, mint a patak... Nem gondolod?

- Nem, szerintem ez a patak sokkal jobb, mint te! Nem támad csak úgy le, és nem erőlteti rám azt, amit én nem szeretnék.

- Nem tudom miről beszsz.él

- Arról, hogy tegnap megcsókoltál.

- Érdekes, nem vettem észre, hogy ellenkeztél volna. - Ádám tesz egy lépést felém.

- Időt se hagytál rá!

- Vagy csak nem akarod bevallani, hogy neked is jó volt. - Ez most kicsit lesokkolt. Talán ráérzett a lényegre... - Na, mi van? ,,Találtsüllyedt"? - folytatja, miután én csak némán nézek rá.

- Ne... Nem... Csak... Csak... - dadogom.

- Csak mi?

- Semmi... csak hagyj békén! - teszem hozzá.

- Nem hiszem, hogy eleve ez akart jönni a csak után... Inkább az; hogy csak azt hitted már túl vagy rajtam, és én is rajtad.; hogy csak azt gondoltad, ennek már vége; vagy csak, hogy többet nem fogunk találkozni; csak lehet rossz választás vagyok... Dave biztonságosabb?

- Ööö... Fogalmam sincs, hogy ezeket honnan veszed, mert már nem érzek irántad semmit - hazudom (?) - Cserben hagytál. Emlékszel? Tudod, milyen borzalmas érzés volt látni, hogy elhagysz valaki másért? Elhagysz egy olyanért? Hisz' nem is szeretett! - Most meg miért akadok ki ennyire, mi ez az érzelemözön?! Tori, te már nem szereted!

- Tudom, és én sem éreztem iránta semmit, nehogy azt hidd!

- Ne magyarázkodj! Nem érdekel... Ez az egész már engem egyáltalán nem érdekel... hogy ki kit szeretett a múltban, meg kit nem. Már úgy sem fogom meg tudni az igazat, mivel te egy hazug bunkó vagy. De azt tudom, hogy én szeretem Davet, és ő is szeret engem. Nekem ez kell - Ő!

- Hát persze! Neked nem olyanra van szükséged, mint amilyen Dave. Mindig szeretted megszegni a szabályokat; heves voltál. Dave viszont nyugodt és kiszámítható. Látom, hogy el vagytok.. meg minden... De biztos ez vagy? Mellettem sokkal élénkebb voltál, és megmerted mutatni, hogy ki vagy, hogy téged nem lehet irányítani. Melyik az igazi éned? Ki mellett vagy vajon önmagad? Azt hiszem, hogy az igazi Torit, csak én ismerem. - Ez most egy kicsit elbizonytalanított... Nem, nem tudom, hogy az vagyok, aki most... De ez a jobbik felem. Az emberek ezt szeretik, ha  jó vagy és szót fogadsz, akkor meg miért kéne olyanná válnom, mint régen? Vad, pofátlan és gyerek voltam. Talán csak felnőttem? Ne! Emlékszem ez volt az, amire sose vágytam. Amitől régen undorodtam...

5 évvel ezelőtt - valamikor nyáron...

- Remélem ebből tanulni fogtok, és többet nem lesz ilyen! Nem értem, hogy lehettek ennyire neveletlenek! - szid minket Olga néni, aki a szabályok hű alárendeltje, és az illem, a modor, a nevelés - más néven a betanítás - egy testben. Órákig tudja ecsetelni nekünk, hogy mennyire vadak vagyunk és hülyék - Én és Ádám... -, de mi mindig csak tűrjük, és közben ,,pofátlanul" vigyorogunk rá.

- Jajj, hagyd, Olga! Ennyi elég lesz, még csak gyerekek! - véd meg most is - mint mindig - Gyöngyi néni, aki sose szapult minket, ha valami olyat csináltunk, amit nem kellett volna. Sokszor hangsúlyozza, hogy élvezzük ki ezeket a kis ,,gyerekcsínyeket", mert egyszer majd megnövünk, és ha nem vigyázunk, olyan unalmasak leszünk, mint az őt körülvevő felnőttek...

Miután vége a mai kioktatásnak - is -, beküldenek a sátrainkba: Ádámot a hatosba - a fiúkhoz, engem pedig a kettesbe - a lányokhoz.

Pár pillanat múlva, persze már mindketten ki is szökünk, és találkozunk a faházak mögötti cseresznyefánál - ahogy megbeszéltük.

- Elképesztő, hogy Olga néni mennyire komolyan vesz mindent! 

- Ja. Most muszáj minden felnőttnek ilyen szigorúnak lennie?

- Nem tudom, de az biztos, hogy ha majd én is felnőtt leszek, nem változom ilyen unalmassá!

- Lehet, hogy majd pár év múlva ezt elfelejted... Honnan tudod, hogy ők nem mondták ugyanezt, amikor akkorák voltak, mint mi?

- Jogos... De ők biztos nem tettek esküt! - veszem védelembe magamat.

- Miért, te mikor tettél? - kérdezi Ádám mindentudóan.

- Most... Én Viktória, alias Tori, megígérem, hogy sose leszek olyan, mint Olga néni. Örökre átfogom hágni a hülye szabályokat, amik csak azért vannak, hogy irányítani tudjanak minket a tanárok. Sose fogok felnőni. Legalábbis úgy nem. - Beleköpök a tenyerembe.

- Vágom, és én is megfogadom. - Ádám is köp egyet a tenyerébe, majd megrázza vele az enyémet.

(*Mivel úgy gondoltam, hogy ez és az előző rész alapján, talán már kezd nektek egy kicsit megfogalmazódni valamiféle összkép Ádámról, indítottam egy szavazást fent a modulsávban!*)